Szolnok Megyei Néplap, 1987. február (38. évfolyam, 27-50. szám)

1987-02-07 / 32. szám

10 Barangolás a megyében 1987. FEBRUÁR 7. A l ékon Ruházati Vállalat kisújszállási üzemében négyszáz- harmincan dolgoznak hogy mind felnőjön, meghíz­zon, és olyan „kutya" ne le­gyen közte, amelyik a kuko­rica helyett az akoldeszkát rágja. Mindezek ellenére érdekes sajátosság, hogy ebben a ti­pikus mezőgazdasági környe­zetbe települt városban már évek óta nem a két termelő­szövetkezet és az állami gaz­daság foglalkoztatja a leg­több embert. A számok azt mutatják, hogy e három gaz­daságban 1 ezer 523-an dol­goznak, míg az ipari munka­helyeken 2 ezer 684-en. Ide kívánkozik a Fékon Ruházati Vállalat neve. Ha másért nem, azért, hogy a 430 ecseg- falvi. karcagi, püspökladá­nyi, kenderesi dolgozónak a 98 százaléka nő. Az átlagke­reset havi 4 ezer 400 forint. Igaz, akadnak olyan munká­sok is, mint a 17 éve itt dol­gozó Lakatosné Kovács Ildi­kói, aki havonta hét-nyolc­ezer forintot is hazavisz. fi fakanál mellől Ezeknek a lányoknak, asz- szonyoknak a zöme a faka­nál mellől érkezett, és sajátí­totta el hosszú évek során a szakmát, szokott hozzá a fe­szes munkarendhez; ahhoz, hogy időre kell érkezni, varrni, szegni, szóval min­dent percről perce csinálni. Bizony, nem volt zökkenő- mentes ez a folyamat, de mára már kialakult olyan kollektíva, törzsgárda, akik keze alól szebbnél szebb blú­zok, ruhák kerülnek ki, és jutnak el az NSZK-ba, a szocialista országokba, a bel­földi üzletekbe. Kisújszállás már csak a fekvése, földjeinek a minő­sége miatt sem tartozik a megye legtehetősebb telepü­lései közé. Mindezek ellené­re a kisúji ember neve elé bátran odatehetnénk az erre­felé oly divatos előnevek kö­zül az „S”-et, ami spórolást jelentene. Mert itt helye van minden forintnak, és nagyon megnézik a családok, mire költik a bankókat. A szá­moknál maradva, a városban a betétállomány már 248,5 millióra növekedett. Részben OTP, részben családi segít­Itt még a naplemente és az utcák hangulata is más — mondja műtermében szülővárosá­ról Papi I.ajos szobrászművész Kisújszállás neve eredetét a múlt köde takarja, hiszen erre a régi, elsárgult iratok sem adnak egyértelmű választ. Valószínű, Kisszállásnak, esetleg Péterszállásnak hívták egykoron, bár a XVIII. század közepétől a mai nevét viseli. Vajon hová tűntek, mit csinálnak napjainkban a régi halá­szó, vadászó, legeltető, nádi, vízi életet élő, jószágtartó ku­nok tizenvalahanyadik leszármazottai? Itt laknak ma is az utódok, csak az elmúlt emberöltők óta alapvetően megválto­zott környezetük, így az életük is. Igaz, közöttük még ma is akad egy olyan ember, aki­nek a foglalkozása a hajdani irdatlan kiterjedésű nádi vi­lágot idézi. Kémeri Károly- nak hívják, és nádtetőfedő. Noha már 74 tavasz meszelte ezüstösre üstökét, azért még ma is jókötésű ember Ám­bár a városban 183 mester 29 féle szolgáltatást végez,-ő a szakmájában egyedüli kis­iparos Kisújszálláson. így vall róla: Egvedül a megyében — Nem volt ennek iskolá­ja soha, mégis tudta valami­kor sok parasztember. Aztán koptak a nádtetők, a hozzá­értő öregeket meg lassan, egymás után kivitte a fekete fedeles hintó az örökös ta­nyára, így egyedül marad­tam a tudományommal. — Nehéz? — Ugyan, semmi sem, csak akarni, meg szeretni kell! Igaz, szédülni azért nem il­leginkább a hatvan körüli, feletti emberek foglalkoznak. A dologban az az érdekes, hogy nyolc osztállyal, meg még kevesebbel bajos ezeket a kacskaringókat követni, mert a feltételek szinte éven­ként módosulnak. Egyszer 95-től 110 kilóig kérik a hí­zót, azután 125-ig, majd 120- ig. Leviszik a táp árát, de emelik a zsákét. Arra biz­tatnak, több évre kössek szerződést, majd mindez mó­dosul. .. — ön városban él. Mit szólnak a szomszédok ehhez az intenzív jószágtartáshoz? — Mi fiatalabbak ezt már nem afféle kunos módon csi­náljuk, hogy minden arrafe­lé follyon amerrre bír. Tes­sék szétnézni! Hátul fedett szennyvízaknát építettem, és külön helyet alakítottam ki a trágyának is, melyet beje­lentésre a téesz rögtön el­szállít. — A haszon? — Sertésenként talán 300 forint. De ehhez az kell, Hogy az itt lakók szeretik a városukat, mi sem bizonyítja jobban, hogy öt év alatt 75 millió forint társadalmi munkát végeztek, — mondja Ponyokai Bálint tanácselnök ük, mert csak egyszer esik le az ember. Érdekes., hogy megint divatba gyött a nád­tető, főleg a hétvégi házak­nál, nyaralóknál. — Mennyi idő alatt -fed be egyet? — Ahhoz jó nád kell, ami csak akkor lesz belőle, ha megíagy és lehull a levele. Mivel markonként keli be­dolgozni, huszonöt nap az ideje. Amikor az utánpótlásról faggatom, legyint: jelentkező se akad ma már erre a ge- beszkedő, létrán kucorgó szakmára. Változás ide, változás oda, azért az ősök néhány érdekes sajátossága ma is él. Közis­mert: errefelé az emberek­nek mindig a föld, meg a jó­szág volt mindene. Noha Kis­újszállás 1802 óta mezőváros, 1876-tól rendezett tanácsú város, azért a tizenhárom és félezer lakos tekintélyes ré­sze — ahol az egészségügyi előírások engedik — ma is bíbelődik jószággal. Nem el­írás: évente ezekből a mini gazdaságokból több mint húszezer hízó kerül ki Noha a helybeli téeszek sok termé­szetbeli juttatással segítik szerződő tagjaikat, tavaly mégis csökkent a leadott ser­tések száma. Mi lehet mind­ennek az oka, erre igyekez­tünk magyarázatot keresni Posztós Albertnál, a Nagy­kun Téesz traktorosánál. Évente 20—25 hízót nevel Nagy Imre úti portáján, amelynek udvaráról az első ránézésre kitetszik, hogy a gazda korszerű tartásra ren­dezkedett be. — Megmondom őszintén, lassan én is oda jutok akár a régi kisújiak: hobbiból tar­tom a jószágot. Az állandóan változó feltételek mellett az ember képtelen nyomon kö­vetni a gazdaságosságot. — Pontosan mire gondol? — Arra, hogy errefelé is, meg mindenhol a hizlalással séggei tavaly 138 lakás épült; zömük kertes ház, és egyre több emeletes épület is „ki­nő” a főtér környékén. A vá­ros legnagyobb „szabásza” a Vas-, Fa- és Építőipari Szö­vetkezet, amelynek szakem­berei most is 30 többszintes lakás alapozását, építését végzik. Van-e valamilyen sajátos­sága az itteni emeletes épü­letnek? Kívülről olyanok, akár a többi városban lévő, bár a belső elrendezettségük már nagyobb változatossá­got mutat a megyei átlagnál. Sok közöttük a garzon, és a két, plusz fél szobás, vagy az egy, plusz két félszobás a több gyermekesek nem kis örömére. Az áruk négyzet- méterenként 13 ezer 500 fo­rint volt tavaly. A település arculatához egy régi, patinás intézmény, a Móricz Zsigmond Gimnázi­um és Közgazdasági Szakkö­zépiskola mindenképpen hoz­zátartozik. A monumen­tális épület pincerendszeré­vel együtt 93 évvel korábban egyetlen esztendő alatt ke­rült tető alá. A gimnáziumi oktatás 270 éves, és a léte­sítménynek — a levelező hallgatókat nem számítva — 510 nappali tagozatos diák­ja van. Vajon mi jellemzi az itt tanuló tizenéveseket, kér­dezem dr. Kiss Kálmánná igazgatótól. — Az, hogy körülbelül húsz helyről érkeztek hoz­zánk. Egyharmaduk bejáró, egyharmaduk kollégista és csak egyharmaduk helybeli. — Ellányosodtak? — Alaposan. Valaha az in­tézményt tipikus fiúgimná­ziumként ismerték, és példá­ul a felszabadulás előtt a lányok csak külön püspöki engedéllyel látogathatták az órákat. Jelenleg a létszám húsz százaléka fiú. — Mit jelent az iskola lé­te a város életében? — Zömében szakember- képzők lettünk, de azért — a tavalyi évet leszámítva — büszkék lehetünk a felvéte­li arány alakulására is. Hoz­záteszem mindehhez, hogy a tanulóink nyolcvan százalé­Tavaly készült cl a Szabadság téri lakótelepen, a 4-es főútvonal szomszédságában ez a négyszintes, mutatós szalagház megvásárolta ezt a házat. Lakhatok benne életem vé­géig, azután majd alkotóház, vagy kiállítóterem lesz. Fi­zetik a rezsimet, a fűtést, a világítást, én pedig ennek fejében az 1985-ig elkészített munkáimat, meg a gyűjte­ményemet a városra hagyom. Ezek között könyvritkaságok, éppúgy akadnak, mint Kon­dor-, Szandai-, Palicz-alko- tások. Minden bizonnyal a nem kevés anyagi ráfordítással kialakított, illetve tovább alakítandó alkotóház a város egyik jellegzetessége lesz, mint ahogyan az a hajdani Margó kocsma is, amelyet néprajzi kiállítóteremmé ala­kítottak. A felsorolásból az is kitű­nik, hogy az itt élők szere­tik a városukat, áldoznak múltjáért, emlékeiért, de a jelenért, a jövőért is. Mindezt Ponyokai Bálint tanácselnök szerint több dolog bizonyít­ja. Az egyik az, hogy a tele­Posztós Antal portáján ennyire kevés malac, csak kilenc süldő régen volt kisugárzással rendelkeznek, és sokszor visszavonzzák az itt született, de máshová el­származókat. Erről beszél­gettünk a Pro Urbe-díjas Papi Lajos szobrászművész­szel. — Nekem mindent az itte­ni kun mivoltom jelent, aho­vá én kitéphetetlenül tarto­zom. A szobraim itt őrzik az általam tisztelt emberek arc­vonásait, a temető hantjai alatt itt találtak pihenőt őse­im, de itt más a naplemente, az utcák hangulata, és még estéli harangszó is. Noha el­ső sikereimet külföldön ér­tem el, és hat évig szolnoki tisztviselő is voltam, máról holnapra néhány bőröndbe összecsomagoltam az ottani életemet, és hazajöttem. — A Pro Urbe-díj? — Ha adták, úgy vagyok vele: megérdemeltem, ha meg nem, igyekszem tovább­ra is úgy dolgozni, hogy meg­feleljek a tisztességnek. — Mondják, szókimondó... — A gazsulálás fényévnyi­re áll tőlem. Soha nem a rang, vagy a beosztás irá­nyítja mondataimat, mivel én ezeket a tünékeny értékeket csak akkor becsülöm, ha őszinte, tiszteletre méltó egyéniség a hordozójuk. Is­métlem nem vagyok hálálko­dó típus, de az kimondhatat­lanul jól esett, amikor a me­gyei tanács hathatós támo­gatásával a városi tanács pülésfejlesztési hozzájáru­lást — amelyből óvodákat bővítenék, tornatermet épí­tenek — már tavaly szinte száz százalékig kifizette a lakosság. Azután az is mond valamit, hogy az elmúlt öt év alatt az itt élők 75 millió fo­rint társadalmi munkát vé­geztek. Maraji tennivaló Persze a tanácselnök dosz- sziéjában további, nem ke­vés, ezévben időszerű tenni­való is sorakozik. Fejlesztés­re 41 millió forintjuk van, és ezt kell ügyesen forgatni, felhasználni úgy, hogy jus­son is, meg maradjon is. Jus­son például a vízmű további rekonstrukciójára, a koráb­ban lakossági befizetésekből, összefogásból épült útalapok lefedésére, az áfésszel együtt a bolthálózat fejlesztésére, a telekkínálat, a gázvezeték- rendszer bővítésére. Mindezek megvalósítása révén, az itt. élők nem kevés kétkezi, áldozatos munkája eredményeképpen bizonyára 1987-ben is tovább csinoso- dik, gyarapodik, szépül ez a tipikus alföldi kisváros, ame­lyet nemes egyszerűséggel az itt lakók, meg a környékbe­liek csak Kisújnak hívnak. Fotók: Mészáros János D. Szabó Miklós ka fizikai dolgozó gyereke. Néhány érdekességet is meg­említek : tudtom szerint egyetlen városi lap a megyé­ben a mi Diákéletünk. Noha errefelé az emberek az alap- természetüknél fogva zárkó- zottabbak, mindezek ellenére az iskolánkat, az itt oktató­kat a nyitottság, a köséleti- ség, a tudományos munka jellemzi, amelyekre a gyere­keket is igyekszünk nevelni. Jelenleg négy pedagógusunk rendelkezik doktori fokozat­tal, és talán az is mond va­lamit, hogy a város monog­ráfiájának hat szerzőjéből öt a mi iskolánk tanára. Diákból ugyanott tanár — Kik a mostani nevelők? — Negyven százalékuk va­laha itt volt diák. őket egye­temi tanulmányaik befejezé­se után a szívük, a család visszahúzta. Ügy tűnik, hogy az itteni szik, levegő, embe­rek utcák, egyféle mágneses A kisszállási kunok utódai

Next

/
Oldalképek
Tartalom