Szolnok Megyei Néplap, 1987. február (38. évfolyam, 27-50. szám)
1987-02-07 / 32. szám
8 Vathy Zsuzsa: Vasárnap délután _______Irodalom, művészet_____ G yerekkoromban minden vasárnap szép idő volt. Mindig ugyanúgy sütött a nap, és ebédre mindig rántotthúst ettünk uborkasalátával, a nyár elején egy szer-két szer cukorborsóval. béd után szétszéledtünk a kertben. Nővérem, aki nem egészen másfél évvel idősebb, mint én, elhúzódik valamelyik rejtekhelyére, és tilos könyvet olvas, öcsém várat épít, vagy harci játékokat játszik, én pedig bámészkodom a kertben. Ilyenkor nézem meg alaposabban a tűzfal repedéseit, a bumfordi szőlőfürtöket — ilyen formátlan, bumfordi szőlőfürtök csak a mi kertünkben teremnek —, az ecetfa pengeéles leveleit, az öregasszonyok módján szaladgáló tyúkokat, és az izgatott hangyákat. A kőkeményre száradt földből elősietnek, jobbra fordulnak, megállnak, balra fordulnak, megállnak, és mint akik nem tudják, mit akarnak, zavarodottan visszafordulnak. (El ne felejtsem, szüléink ilyenkor ebéd után az elsötétített szobában pihennek.) De az öcsém, most mintha nem volna itthon. Nem játszik a szokott helyén, a buxus bokrok között, a kapu alatt se, nem üldögél a padlásfeljárón, és nem csurgatja a csapot se a konyhában, hogy jó hideg legyen, mert a hidegvizet szereti a legjobban. És mintha nem volna itthon a velünk társbérletben lakó két orosz katona család se, vagy ha itthon vannak, alusznak. A nővéremet végre megtalálom az előszobában, könyvével a nyitott szekrényajtó fedezékébe húzódva olvas. Az előszobából egyébként három ajtó nyílik, a konyháé, a mi szobánké, és a két katonacsaládé. A külső, udvari szobában egy tiszthelyettes lakik a feleségével, Ljubával; a belső, utcai szobában egy magasabb rangú tiszt, Viktor, akinek a felesége mindig magassarkú cipőt visel, és az arcát, a zöld szemétől az álláig vékony, mély vágás szeli át. Nem olyan ez a vágás, mintha valaha is seb lett volna, inkább, mintha leesett és eltörött volna az arca. Ez az asszony néha megengedi, hogy magassarkú cipőit fölpróbáljam, ilyenkor beszívom a szobájuk különös illatát — még érződik rajta a mi bútoraink és anyám ruháinak szaga —, de most csend van náluk is, talán alusznak, talán nincsenek itthon. Leülök a lábtörlőre, tenyeremet az előszoba kövére nyomom. A kő többféle zúzalékból készült, sárgásfehér pátok, sötétkék kavics és cement szilánkos, színes, keveréke. A kezem helye, ahogy fölemelem, nedves, a kövön kirajzolódnak az ujjaim és a tenyerem nyoma: póktest póklábbakkal, lassan halványodik. Kétszer-háromszor megismétlem, aztán elunom ezt is. De továbbra sem kelek föl, ülök a lábtörlőn, és várom, hogy nővérem egyszer mégiscsak fölnéz, és beavat könyvének titkába, ha nem is az egész történetbe, legalább az egyik hős életébe. Még ezzel is beérném, ha a nevét megmondaná valamelyiknek. Rosalie, Ozmonda, Irene. Mania, Blanka. Igen, Blanka . .. ! De a nővérem előrehajolva olvas, a könyv két térde között a széken, haja a szemébe hullik, fejét a tenyerébe támasztja. Tudom, hogy órákig képes ilyen görnyedt testhelyzetben olvasni, ráadásul ideje sincs, mire szüléink fölébrednek, a könyvnek a helyén kell lenni, mintha senki hozzá se nyúlt volna. Ha annyi idős leszek, mint ő, fo- gadkozom, én is minden tilos könyvet el fogok olvasni, és ha megnövök, velem is minden meg fog történni, ami ezekben a könyvekben megtörténik. Igenis meg fog tör ténni! Velem is! De addig? . . . Addig? ! Kimegyek a teraszra, és ahogy apám szokott, hanyatt fekszem a pádon. Párnát húzok a fejem alá, kezemet a tarkóm alá teszem, és nézegetem a terasz gerendáit, de különösebb örömet nem találok benne. Talán föl is kelnék, ha nem szólalna meg ebben a pillanatban a harang. A kert végéből jön a zúgás, olyan súlyosan, mintha karok és lábak nyomulnának felém, csizmák, sisakok, szuronyok, át a levegőn, egy egész harcba induló csapat. A hangok tömörek és tiszták, egyszer-egyszer csúszik csak félre a harang nyelve. Ilyenkor kásás és életlen lesz az egyébként tiszta hang. A zúgástól enyhe kábulatot érzek, olyasfélét, mint amikor egy nálunk nagyobb erőnek megadju magunkat. Aztán a zúgás, anélkül, hogy elhalkulna, vagy bármi jelezné, hogy véget ér, hirtelen abbamarad. Majd eltelik valamennyi idő, és a harang — most egy másik — újból megszólal. Esküdni mernék, hogy ez egy vékonyabb harang, pedig fordítva szokott lenni, az egymásutáni harangszók a kisharangtól haladnak a nagyob- bakig. És újra megismétlődik az előbbi, a harangzúgás részeg kábulata, s utána — bár ekkor már figyelek, hogy elcsípjem a pillanatot, amikor a harangozó a harangozást abbahagyja —, az utolsó hang ugyanolyan hirtelen megy el, mint az előbb. Három óra, gondolom, és fölál- lok, pedig lehet éppen kettő, félhárom, vagy negyedhárom, vagy temetésre is harangozhatnak. Mir. denesetre, a harangszó kizökkent a tétlenségből, arra figyelmeztet, hogy valami készülődik, valami feszít, hogy eljött a tettek órája, csinálni kell valamit. Körbejárom a kertet (hol az öcsém?), látom, hogy fönn, a torony irányába nyílegyenesen elröpül egy galamb, majd rögtön visz- sza is tér, megnézem a körtefát — talán egy kicsit öreg, talán a helye sem a legmegfelelőbb, ritkás ágai csüggedten lógnak, és levelei, mint az öregasszonyok gyér haja, de a gyümölcse az összes körtefánk közül mégis ennek a legfinomabb. Körtét akarok enni. Ki is választom, amelyik a fa törzsétől legtávolabbi ágon lóg, nem is lóg, csüng, sárgáspiros és nagy, a száránál hosszú, keskeny, lenn pedig arányosan gömbölyded. Nővéremet hívom, hogy segítsen, készségesen jön, talán megunta az olvasást, nyújtózik egyet, és szandáljába bele sem lép, csak úgy, zoknistul elindul a kertbe. Hogy kikapna ezért, gondolom, mintha egyszerre lennék kettőnk anyja és testvére, és mikor zoknijával a kőről tényleg lelép a földre, eláll a lélegzetem. De eszembe jut a körte, és inkább nem nézek a lábára, csak vezetem a fához, a fán lógó körtémhez. És mintha meghitt testvériségben lennénk, mi hárman együtt, a csüggedt, öreg körtefa, a nővérem és én, mintha titokzatos erő kötne bennünket össze, állunk csendben. „Gereblyét” mondja azután a nővérem, anélkül, hogy megmozdulna, rámnézne, vagy a fejét hátrafordítaná. Nyargalok a szerszá- moskamrába, s mert ott nem találom, hátra, a baromfiudvarba (hol az öcsém? hol lehet ilyen sokáig tek vissza, újabb utasításra várva. Nővérem sem fordul meg — ahogy így háttal áll. látom csak. hogy milyen nagy, milyen erős —, és a válla fölött újra hátraszólt: „mesze- lőt!” vagy „kapát”. A kapa éppen kéznél van, jó karnyújtásnyira nekitámasztva a mosókonyha falának. Odanyújtom, a háta mögé állok, és nézem, ahogy próbálja a kapával lecsapni a körtét, jobbról, balról, egyelőre csak a levegőt kaszálja, majd reccsen az ág, néhány levél lehullik, és a körte elindul a föld felé. Egy pillanattal később olyan érzésem támad, mintha én is körte volnék, a fejem, a törzsem, a Iában nincs a helyén. nővérem ott áll előttem, tenyerét a fejemre tapasztja, szeme sötétszürke az ijedtségtől, ugye nem fáj, kérdezi? Tenyerét elveszi a fejemről, maga elé tartja, aztán sírva fakad. Ugye nem fáj? kérdezi újra, és átölel, olyan erősen szorít magához, hogy nem látok ki a válla fölött. Megölelt a nővérem! Mámoros öröm fog el. úgy érzem, minden porcikámat átjárja ez a ritka boldogság: megölelt a nővérem, kétszer is, és azt kérdezi, ugye nem fáj? — A körtét a földön csak most veszem észre, féloldalasán fekszik, fölrepedt héja alól hiányzik egv darab fehér hús. ..Miért álltái a hátam mögé?” — kérdezi a nővérem sírva, majd megint, hogy ..ugye-nem fáj?” Most, hogy lazít az ölelésen, meglátom a kapát is a földön, szikkadt, szürke nyele fényes, és a hegye csillog, mint a repülők szárnya. Üjra átzúg rajtam az öröm. és jókedvemben csak azt sajnálom, hogy nem lát az öcsém, nincs itt mellettem, nem láthatja a sebet a fejemen, ami egy kicsit, egv egészen kicsit sem fáj. Az ebédlőajtó előtt állunk, az üveg sárga-zöld mintái most sötétek, bent a rolók le vannak eresztve. Nővérem lenyomja a kilincset, de a zár nem enged, szüleim, ha vasárnap pihennek, kulcsra zárják az ajtót. Még egy próbálkozás, még egy, aztán óvatosan dörömbölni kezdünk. A kulcs megfordul, apám fehér alsónadrágban áll előttünk, ing sincs rajta, és szemüveg se, hajából egy maréknyi a homlokába lóg, hunyorog, ahogy a világosságba néz. És már ott van mögötte anyám, ruhája félrecsúszva, mintha a hátát vette volna előre, vagy az újjába dugta volna a fejét, a szája piros, a szeme nagy, és olyan izgalmasan fénylik. Egy pillanatig még nem néz ránk, mintha nem akarna bennünket látni, elnéz a fejünk fölött, ki a kertbe. szobában anyám kölnijének illata, harisnyák, zoknik a földön, és egy gyűrött párna. „Ha nem áll a hátam mögé. mondja a nővérem, nem ejtem a fejére a kapát, én csak azt csináltam, amit kért". Valaki fölhúzza a rolót, leültetnek, apám, anyám fölém hajol. „El kell vinni az Altorjai Gyuszihoz, nehogy vérmérgezést kapjon”. Ezt apám mondja, és már húzza is a nadrágját. Anyám a kék-fehér ruháját veszi föl, azt a finom fogású zsorzsett ruhát, és míg pirosítja az arcát, a tükörből felém néz. „Lehet. hogy összevarrják”. Velem foglalkoznak, aggódnak értem, gondolom, és megint fölcsap bennem az öröm. Közel állok a síráshoz: akárhogy is, akármint is. ez az én napom. Az előszobában Ljuba, Viktor, a másik asszony — csak Ljuba férje és az öcsém nincsenek sehol. Együttérző a tekintetük, és a csönd is, és amikor az ajtón kilépünk, anyám a nővéremnek visz- szaszól, „te itthon maradsz”. Az utca szürke, sárga és fehér. Sárga a szemközti emeletes ház, a mi házunk, a hentesé, szürke a Keller szomszédé, és fehér a feszület. A feszület talapzatán köny- nyű, aranyozott betűkkel ez áll: ..Isten dicsőségére”, és alatta s lyos nagybetűkkel: „Állíttatta Jan- kura Istvánné”. Nem fáj? — kérdezi anyám. Nem. mondom, és közben már Kecskés Ida kalapszalonja előtt járunk. Régen minden szezonban új kalapot kaptam, ilyesfélét gondolhat magában anyám, és sóvárogva nézi a kim katban a legújabb modelleket. A sarkon kézen fog apám, „ne mo; gasd a fejed, mondja, tudsz úgv jönni, hogy ne mozogjon a fejed vagy vigyelek?” Átmegyünk az úttesten, szemben velünk Beretvás írógépjavító üzlete, mellette a „nátus”, a bérházzá alakított lányiskola. A padokon kövér asszonyok és meztelen felsőtestű férfiak, az ablakokban sörösüvegek néprádiók, majd megint másféle férfiak és nők, parázs vita, nevetés. A levegőben palacsintaszag úszik, krumpli, zsír és rántás szaga, mint egy éjjel-nappal működő népkonyhán. Az udvaron irdatlan gyerekzsivaj, a kapu nélküli kapualjban egy siheder piros szoknyás lányt kerget. A lány sikongat, és szalad, a fiú elkapja, a falhoz szorítja. Apám elfordítja a fejét, anyám arcán ámulat és kíváncsiság, én pedig, talán mert érzem, hogy kezdek kicsúszni a figyelem középpontjából, még egyszer elismét- lem „ez az én napom, akkor is az én napom”. De már meg is érkeztünk. Az orvos a délutáni álmot dörzsöli ki a szeméből, apám a szemüvegét igazgatja, „ne haragudj. Gyula barátom, ne haragudj, amiért ilyen alkalmatlan időben". Átmegyünk a váron, a hímzett párnák, a faragott bútorok és a színes tányérok között, magas, fehér székbe ültetnek, anyám erősen fogja a fejem, mind a hárman fölém hajolnak. és ebben a pillanatban nyilai belém először az ijedtség, most már érzem, hogy lucskos a hajam, a töviben egy seb lüktet, és a fejem teteje is fáj. „Nem varrom össze”, mondja az orvos, „ösz- szeforr magától is”. Jól ismert hangja száraz, nemcsak részvétlen. közönyös is. Sárga port szór a fejemre, meg sem kérdezi, csíp-e, mintha ott sem volnék, csak apámhoz, anyámhoz beszél. És már megyünk is hazafelé. Üjra az írógépjavító, aztán Kecskés Ida kalapszalonja, a feszület, a nátus — a nátus, mint egy óriási, idegen hajó —, és én kullogok apám, anyám mögött, most már egyikük sem kérdezi: „fáj?” Pedig ha kérdeznék, megmondanám, hogy nemcsak fáj, hanem lüktet és csíp, sőt egyenesen szörnyű, amit érzek. De egymással beszélgetnek, előbb valami telekátírásról, aztán az orvosról. Valamit küldeni kellene Gyulának, mondja apám, mire anyám a csodálkozástól elnémul, meg is áll. „Ezért a semmiségért?” De fölébresztettük, mondja apám, vasárnap, ebédután. Anyám nevet, „azt hittem barátok! húsz éve jóbarátok!” Most apám áll meg, mérges, hallom a hangján. A barátság nem azt jelenti, mondja, hogy akármit megengedhet magának az ember. — Anyám lebigy- gyeszü a száját, nem érti, ez az aggályosság neki olyan nevetséges, ez a kicsinyesség tőle olyan messze áll. „Egy kosár körtét, a Vilmosból, a lenti fáról, mondja apám”. Anyám tüntetőén elnéz a templom felé, és egy egészen picit megrántja a vállát. „Felőlem küldhet!, mondja, „annyi körtét küldhet, amennyit csak akar”. A sarokra érünk, majd vissza a házunkhoz, ,',az én napom” gondolom még egyszer, de már magam sem hiszem, ha az volt eddig, már akkor sem az. Valamennyien az előszobában várnak bennünket, öcsém Viktor nyakában ül, a magas, szemüveges Viktor föl-alá nyargal vele, öcsém átfogja a nyakát, hozzásimul, és csettint a nyelvével. Az asztalnál nővérem, Ljuba és a másik asz- szony kártyáznak, csapd-le-csacsit vagy durákot játszanak. Nővérem ránknéz, arcán flegma mosoly, ezzel tudja szüleinket a leghamarabb fölbosszantani, pedig csak az ijedtségét takargatja vele. Durák, mondja a zöldszemű asszony, és középre dobja a kártyáját, s ahogy nevet, a vágás följebb csúszik az arcán. Anyám, talán mert a vita apámmal fölizgatta, talán mert ebben a pillanatban fogja föl, hogy mennyire elromlott ez a mai délután, a kártyára néz, és szép, fehér kezét súlyosan meglendíti. — Miattad volt minden — mondja, és nyakon vágja nővéremet. Aztán maga sem tudja, milyen méregtől, elpirul. Nővérem vékony hangon sírni kezd, „mindig, mindennek én vagyok az oka”, „ént csak azt csináltam, amit kért”. Ö is kap majd, mondja apám, amint begyógyult a feje, megkapja, ami neki jár. De apám hangjából érzem, hogy a seb a fejemen jóidéig megvéd mindenféle büntetéstől, s egyszerre meg dicsőülve és megszégyenülve, mór szinte irigykedve nézem, ahogy Ljuba —, ak'nek kék szemében mintha távoli falu volna, szülőkkel, testvérekkel — kinyújtja a kezét, és párnás, rövid ujjaival megsimogatja nővérem haját. Aztán össze csücsöríti a száját, és kedveskedve azt mondja: „ne sírj, Le- ívjcska”. Könnyes az ő szeme is, talán régóta várja, hogy a szívében összegyűlt szomorúságot valaki máséval összekeverje. Karjára teszi az arcát, és ahogy máskor a nevetés, most úgy tör k; belőle a sírás. Ljuba karjára hajtja a fejét. és sír. örülálljuk valameny- nyien, 'mi, gyerekek, Viktor, a másik asz- szony, apám. anyám, és ahogy nézzük a síró Ljubát. bennünk is feltör a szomorúság. Talán az emléke valaminek, talán a bizonytalan, közös múlt, de az is lehet, hogy a bizonytalan jövő. És hallgatunk, beleborzongunk. Aztán ez is elmúlik. Percek alatt évek telnek el, már nézzük egymást: figyelmesen, idegenül, öcsém lecsúszik Viktor hátáról, a másik asszony belekarol Ljubá- ba, és bemennek a szobájukba. Induljatok ti is, mondja apám, és terel bennünket maga előtt, megyünk sorba, mint a libák. Most megvagyunk valamennyien, a nővérem, az öcsém, én, a szüléink is. S bár íolytathatatlan a délután, nem hiányzik egyikünk se. Valamennyien megvagyunk. 1937. FEBRUÁR 7. Győri László: Madár Az egyik az ólomnehéz, földre zúdul, nem röpülhet, szive súlyos, álma görnyed, fészke giz-gaz■ a szenvedés. Az a másik, mint a lepke: szárnya 1könnyű indigóból. Elmosódva száll a holdból, olyan, mintha égi lenne. Égi madár, égi, holdi, mint ehetnél, mit ihatnál? Aki égi, hold alatt hál, mit tudnék az égre szórni? Égi-földi képzeletem, énekelek, csináld velem! Földön, égen vándoroljak, te adj hozzá írni tollat! Irodalmi oldalpárunk képeit a szolnoki Téli tárlaton kiállító művészek alkotásaiból válogattuk. Mátyás B. Ferenc: Repülőnap Az apró repülőgép megszűnt berregni, és oly csendes és szédítő zuhanásba kezdett, hogy a közönségben meghűlt a vér. Elszakadt füstcsóvájától is, melyet e pillanatig farokként maga után vont. hogy láthatóvá, követhetővé tegye bravúros mozgásának minden részletét... A szélcsendben ott feszült az égre rajzolva mutatványának száz alakzata; dugóhúzóból a legfantasztikusabb ákombákomokig. — Ez semmi — mondta a féllábú. — Láttam én igazi zuhanást negyvennégyben. Valódit, nem bohóckodást! Az akkori repülők ismerték a légikunsztokat, mert életre-halálra ment a játék. De ez smafu! — jelentette ki. A nézők egy másodpercre felé fordultak, aztán visszakapták tekintetüket az ezüstös bogárra, mely zuhantában pörögni kezdett, s mert így sebessége valamelyest csökkent, füstrongyok libbentek nyomában. Sokan már mosolyogtak, ellenzőként tenyerüket tartották homlokukhoz, hogy jobban megfigyelhessék a békeidőbe törpült attrakciót. Mások azonban továbbra is viszafojtott lélegzettel lesték a pillanatot, E A A K Fazekas Magdolna: Merengő
