Szolnok Megyei Néplap, 1987. január (38. évfolyam, 1-26. szám)
1987-01-24 / 20. szám
4 SZOLNOK MEGYEI NÉPLAP 1987. JANUAR 24. Más ez a farsang Szerda reggel „tavasz” volt. Az ablakfára erősített hőmérőn mindössze nyolc rovátkát kúszott nulla alá a kék színű folyadék. Alig pár napja még hitetlenkedve néztem az egyszerű kis szerkezetet, mert amit mutatott, az korántsem volt egyszerű. Mínusz huszonhét fok. Már a hideg maga elviselhetetlen volt, és akkor még az a temérdek hó, az iszonyú szélfúvás. Békeidőben szinte „háborús” állapotok, az egész országban. Itt nincs kenyér, ott nincs tej, amott a villanyvezeték szakadt le. Késtek, ha jöttek egyáltalán, a vonatok és buszok, bezártak iskolák és gyárkapuk. Szinte megfagytunk a fagytól, a hótól. Dermesztő napokat éltünk át mindenképpen. Szembe kellett néznünk a ténnyel megint: vannak* bőséggel vannak hiányosságaink. A békében hadat üzent Tél tábornok, és majdnem győzött. Vízkereszt után egy-két nappali döntött úgy az időjárás, hogy keményen próbára tesz bennünket, embereket; egyszerre támadott a hideg, a szél és a hó. Pedig vízkereszt volt, a farsang kezdete. Kinek jutott volna eszébe a báli szezon? Mással voltunk elfoglalva. Nem kisebb dolgunk volt, mint egy békebeli győzelem kivívása. Mostmár számba vehetjük veszteségeinket. Veszteségeinket, amik fájnak ugyan, de legnagyobb részt pótolhatók. Igen, ez most a dolgunk: pótolni veszteségeinket. Több, mint tizenegy hónap áll előttünk ahhoz, hogy sikeres esztendőt zárhassunk. A tél is figyelmeztetett: csak az osztható szét, amit megtermelünk, megóvunk. A „tábornok” vereséget szenvedett, ez bizonyos, hiába tapasztalt ellenfél. Közösen szálltunk szembe vele, és napról napra, szívósan-szívvel araszolva előre kivertük állásaiból. Ég a villany mindenütt, a tej, a kenyér eljut a legkisebb faluba is, és nem üldögélünk hiába a vasútállomásokon. Most gondolhatunk csak a vízkeresztre, a farsang kezdetére. Nekünk most kezdődik a farsang, s azt hiszem, rászolgáltunk egy rövid báli szezonra. Más ez a farsang, mint a tavalyi, de már nyomaiban sem emlékeztet az egy emberöltővel ezelőttiekre. A tavalyi telünk nem volt ilyen nehéz (és ennek az ideinek még nincs is vége!), ez rendben van. De vajon érdemes-e elméláznunk azon, hogy farsangi szokásaink mennyire megváltoztak? Ha másért nem, azért mindenképpen, mert — különösen a falvakban — a farsang is a közösség ünnepe volt. Maguk mögött tudva a szikkasztó aratást, az inat szakító őszi szántást és vetést elvégezve, az erőgyűjtés hetei voltak ezek a januári, februári napok. Nem telt tétlenül az idő, hiszen az asszonyok a fonóban munkával múlatták az időt, és sivalkodtak a kés alá került hízók. Ilyenkor jutott idő a Jászság, Kunság falvaiban is arra, hogy a fiatalok jobban megismerjék egymást. A párválasztás, a házasságok születésének ideje volt a farsang, s egy egész faluközösség „vette lajstromba” a szerelem szövődő szálait. Felelni is kellett érte, hiszen a gőgös lány hamar bakfazekat találhatott házuk tornácán. A legények behajítoua rossz cserépedényben pedig orrfacsaró ajándék illatozott bosszúból a portán. Ha úgy tetszik, hát a számon tartás ideje volt nem is oly rég a farsang, az elvégzett munka utáni pihenésé, a szórakozásé. Az együvé tartozásé. Az erőgyűjtésé, a megerősödésé. No, igen, megváltoztak farsangi szokásaink, mint mi magunk. Velünk változtak szokásaink. A baj csak annyi, hogy nem mindig léptek a régi, jó szokások helyébe legalább olyan jó szokások. És nézzük csak innen a tél okozta veszteségeket. Azt hiszem, nyertünk veszteségeinkkel is, bármilyen furcsán hangzik. Mert éppen a nehéz napokban kellett szembenéznünk el- odázhatatlanul gyengeségeinkkel. A farsang ugyan megkésett, de fölfedezhettünk magunkban (és másokban) elfelejtettnek tudott érzéseket. Már-már mosolyogni valón titkoljuk időnként, hogy vannak mélyebb érzéseink, néha többnek tetszett már a kemény céltudatosság. De a hó fölébresztett sokakban valamit, amivel addig keveset törődtek. A közösség érzését, az együvé tartozást. Bajban ismerik meg az embeat — tartja a mondás, és igazságát az idő megerősítette. Nem csupán azok igyekeztek segíteni a bajba jutottakon, akiknek egyébként is ez a hivatásuk vagy választott mesterségük. Akadt gyámolítója kérés nélkül a rászoruló idős embernek, a beteg tanyasinak, a szülni készülő kismamának. Békebeli háborúnkat most megnyertük, már csupán helyi csatákat vívunk az utóvédekkel. Nem kis feladat, de az élet rendes kerékvágásába zökkent az elmúlt napokban — ezt is megoldjuk. Együtt. Elmúlt már vízk,ereszt, kicsit késik a fölelevenített báli szezon. Lerázhatjuk a téli morcosságot, mert hamvazószerdáig már alig néhány hét: kezdődik a tavasz. Lehet, addig még néhányszor elő kell vennünk a nehezen beszerzett hólapátokat néhányszor, de hát ez már a télhez hozzátartozik. Jut idő a munka után egy-egy farsangi bálra is, megérdemeljük. ölthetünk maskarát, vehetünk álarcot, „alakoskodhatunk”, ahogy ezt a szót az álarchoz társították faluhelyen. Ma mást értünk alakoskodáson. Ha álarcot húzunk, nem megváltoztatni akarjuk magunkat, csak a bál végéig, vagy éjfélig — hol mi a szokás — elváltoztatjuk magunkat. Játékból. Minden bál véget ér egyszer, az álarcok a szekrénybe kerülnek jövő esztendeig. De ahogy a tél összehozott bennünket, s ahogy a báli szezon alatt is majd találkozunk, ne felejtsük el vízkeresztkori önmagunkat. Tartsunk ki jövő vízkeresztig. Azután majd meglátjuk. Az ország legmagasabb pontján, a Kékestetőn egy évtizede működik a hegyi mentő szolgálat. A gyöngyösi Városi Tanács Sportlétesítmények Gondnokságának, sífelvonó ezelőszemélyzete látja el társadalmi munkában a mentés feladatát, együttműködve az Országos Mentőszolgálat helyi álló mása val. Évente mintegy félszáz esetben segítenek a Mátrában bajbajutott síelőknek, szánkózóknak (MTI-fotó: Szabó Sándor) VOLÁN-KRÓNIKA Hideg napok, meleg percek Az elmúlt hetek mostoha időjárása próbára tett mindannyiunkat. Hiszen még jól emlékszünk rá, hogy szinte teljesen megbénult a közlekedés, s a rádió negyedóránként számolt be a kialakult helyzetről, s minden felhívás így végződött: „aki teheti, ne üljön gépkocsiba”. Sokan megfogadták a tanácsot, csakhogy voltak emberek, akiknek egyszerűen nem volt választási lehetőségük, hogy vállalják-e a kockázatot, s beülnek-e a kormány mögé, hiszen ez a Január 14-e, szerda. Hajnali négy óra van, amikor első ízben belépek a Jász- kun-Volán Vállalat központi telepének kapuján. Makács Pál fődiszpécser jön elém. — Egész éjjel járattuk a motorokat — nyújt kezet — hogy ne fagyjanak el a buszok üzemanyag-vezetékei. Persze most még istenes is — int a teherporta falára erősített jókora hőmérő felé — hiszen a higanyszál mínusz 12 foknál állapodott meg, de kedden hajnalban ennek a dupláját mértük. Beszélgetésünk közben az autóbuszok motorjai ütemesen járnak tömény gázolajfüsttel árasztva el az udvart. Persze ez semmiség ahhoz képest, mint ami az egyik műhelyben fogad bennünket. Belépve a vasajtón mellbecsap az a ködlő, fojtós „motorlehelet”. Jöttünkre karikás szemű éjszakások kukkantanak ki a kocsik alól. Amikor egyikük észreveszi, hunyorgással fűszerezett fintorunkat, megszólal: — Van itt egy elszívórendszer, csak olyan meseszerű szerkezet az, mert hol működik, hol nem... — Itt bizony éjjel-nappal megy a munka — kászálódik ki a busz alól Nánási Sándor autószerelő. Borostás arcára már ráncokat rajzolt az éjszakai fáradtság. — Most meg különösen nehéz a helyzet — folytatja — mivel hiába járnak a buszok motorjai, a levegőcsövek azért még ledermednek, s akkor az ajtókat nem lehet működtetni, s a fékek sem fognak. Ilyenkor denaturált szesszel töltjük fel a rendszert, s az általában segíteni szokott. Az éjjel minden kocsit átnéztünk, úgyhogy nem volt egy perc megállásunk sem. — Nem kis feladat ilyen körülmények között a rendelkezésünkre álló 54 autóbusszal fenntartani Szolnokon a tömegközlekedést — bizonygatja Makács Pál. Egyrészt ugye megnőtt az utaslétszám, másrészt az utak állapota siralmas és — hallotta — a hideg okozta hibák is hátráltatják munkánkat. Ugyanakkor az utasok is érzékenyebbek lettek, mert ha késik valamelyik busz, akkor itt már tüzesednek a telefonok, és gyakran kioktatnak bennünket. Márpedig ilyen utakon higgye el nem lehet tartani a menetidőt, mert a biztonság a legfontosabb. Most különösen érvényes a régi mondás: „lassan járj, tovább érsz”, hiszen baleseteket előzhetünk meg ilymódon. Lekopogom, eddig nem volt egy koccanásunk sem. Igazai kell adnom beszélgetőtársamnak, hisz valószínű, hogy minden gépkocsi- vezető látta, vagy legalább Január 20-a, kedd Hajnali öt óra. A tél mintha szabadságra ment volna, hisz nincs olyan hideg, mint hat nappal ezelőtt A hőmérő higanyszála a nulla és a mínusz egy-két fok körül mozog. talán gondolkodik, hogy lejjebb vagy följebb szálljon. Aztán ahogy virrad, egyre jobban süllyedni kezd. A köd is leereszkedik, s mint munkájuk. Közéjük tartoznak a buszsofőrök is. Mi, akik viszont választhattunk és gépkocsivezetőkből utasokká váltunk, sokszor bosszankodtunk, fáztunk, vacogtunk és még szitkozódtunk is, ha nem jött időben vagy esetleg kimaradt valamelyik járat. Az viszont csak kevésnek fordult meg a fejében, hogy mennyi kínlódás, erőfeszítés lehet még azokban az öt-tíz perces késésekben is! Vajon mi történt akkor, a kulisz- szák mögött? egyszer átélte a helyzetet: a jégen megcsúszott autó kor- mányozhatatlanná válva önállósítja magát, s a sofőr bizony nem tehet mást, mint égnek meredő hajjal várja, hol is köt ki végül. Ennél már csak az lehet rosszabb, amikor valakivel a busz volánjánál történik mindez: hiszen ott nemcsak magára kell gondolnia, hanem a mögötte tolongó utasokra is... Eddig jutok gondolataimban, amikor látom, hogy egyre több busz araszol ki a telepről. Nézem az órát, háromnegyed öt van. Az egyik masina vezetőfülkéjében fiatalember lapozgat a menetlevelek között. — Én csak szerződéses munkavállaló vagyok — magyarázza Sipos János. Egyébként a Kisújszállási Tisza II. Termelőszövetkezetben gépkocsivezetőként dolgozom, s mivel ilyenkor télen a mezőgazdaságban kevesebb a munka, hát eljövök ide, mert a vállalatnál hiány van sofőrökből, nekünk meg jól jön a keresetkiegészítés. Így aztán mindegyikünk megtalálja számítását. — Hét kocsink még mindig kinn van vidéken, elakadtak a hóban — válaszolja kérdésünkre Major János garázsmester, amikor néhány percre melegedni betértünk hozzá. — Bizony ma is kimarad egy-két járat, — sajnálkozik Boros Tibor személyforgalmi dizspécser — mert a vidéken rekedt buszokat nem tudják másikkal helyettesíteni, s ugyanakkor előfordul olyan is, hogy menetközben robbant le valamelyik járművünk. Pár órával később a véletlen úgy hozza, hogy a helyszínen is meggyőződhetek róla: Boros Tibor jó jósnak bizonyult. — Még ilyet... Menetközben fagyott el a levegőrendszer — bosszankodik Fejes István, Szolnokon a Vosztok úti végállomáson. Fél hatkor kellett volna elindulnom, és tessék mindjárt hét óra, s ráadásul a legrosszabb helyen, éppen megállóban robbantam le. Most várom, hogy jöjjön a segítség. — A francba — legyint a buszra váró idősebb férfi és a mellette álló fiatalember felé fordul. — Egy röhej, hogy az egész város, olyan mint a pesti műjégpálya. A sót kellett volna szórni, meg a homokot és nem a sódert hinteni arról, hogy az idén télen nem érhet senkit meglepetés. Lehet, hogy az indulatos férfi nincs egyedül a véleményével, de a körülötte to- porgók közül nem csatlakozik senki hozzászólásához. Az emberek türelmesen várnak. valami végtelen áttetsző fátyol, hullámzik, lebeg a terep felett, s ha mégis lecsapódik, azonnal megfagy a betonon, — Jóval könnyebb már a helyzetünk, mint egy héttel ezelőtt volt — mosolyog Fiié Zoltán, az autóbusz ülésében, miközben újjá a gombon, szeme pedig a műszerfalon pihen. — Az utak tiszták, a megállók azonban még mindig nincsenek sózva, s így sok időt elvesz a le- és felszállás. Mellettünk egy kis teherkocsi téblábol, s próbál utat találni magának a nagyobb autók között. — A telepén állandó fagyszolgálatot tartunk, s az emberek most az indítást segítik — bólint Makács Pál az előttünk araszoló Zsuk felé. Ez a kocsi egy mozgó áramforrás, hisz a . felsejé- ben az akkumulátorok garmadája található, s ha valamelyik busz csökönyösködik, akkor ez, a masina segíti az indítást. Kicsit odébb egy viharvert Zil teherautó pöfög. Platóján forró vízzel telt tartály gőzölög. Rajta öles betűk virítanak: Csacsi pajtás — így keresztelték el az emberek a kiöregedett masinát. A teherautóink egy részében takarékossági okokból nincs fagyálló folyadék — lépked mellettem a fődiszpécser. így azokból az elfagyás ellen este leengedik, reggel pedig csacsipajtás segítségével forró vízzel feltöltik a rendszert. S ez sem kis munka, hiszen nekünk nemcsak a tömegközlekedés, hanem az áruszállítás is feladatunk, A múlt héten abban a cudar időben még a különböző vállalatok is leálltak a fuvarozással, nekünk viszont akkor is menni kellett. Hiszen mi szállítottuk többek között a Füszért áruit, meg a pb-gázpalackokat a megye különböző településeire. Ne értse félre, mindezt nem panaszként mondom, hiszen ez a dolgunk, s mi abból élünk, ami a fuvardíjakból „beketyeg”. — Kiment a városba minden busz — újságolja örömmel Peszeki István forgalmi szolgálattevő. Sőt még két tartalékunk is van, úgyhogy különösebb baj ma már nem érhet bennünket. — Szükség is van minden járműre — szól közbe Makács Pál — hiszen mi normális körülmények között naponta Szolnokon 125—130 ezer embert szállítunk. S ez a szám a mostoha időjárásban legalább 10—15 százalékkal emelkedett, mivel jóformán mindenki megfogadta a jó tanácsot, és letette az autóját, de még a kerékpárját is. Az utast csak egy érdekli — Most már azért köny- nyebb a helyzetünk, mivel az enyhüléssel együtt javultak az útviszonyok, s így a buszok is lényegesen pontosabban közlekednek — fogad Gyuricza Miklós vezető diszpécser a vasútállomásnál lévő forgalmi irodában, amikor reggel hét óra tájban bekopogok hozzá. — Higgye el. mi nagyon jól tudjuk, hogy a közlekedés mennyire befolyásolja az emberek közérzetét hangulatát. Hiszen ha reggel késik a busz, már eleve rossz kedvvel, mérgesen megy be a dolgozó a műhelybe, belerúg a gépbe, aztán egész nap nem csinál semmit. Tudja, az utast csak az érdekli — s ez így is van rendjén — hogy időben eljusson oda, ahová akar. Hogy milyen áron? Ez már a mi dolgunk... Mi ezért vagyunk... Hát igen... Nincsenek irigylésre méltó helyzetben a közlekedésben dolgozó szakemberek. Jó lenne hinni, hogy túl vagyunk már a nehezén. Persze ez csak hiú ábránd, hiszen januárból még előttünk van egy' hét, februárról nem is beszélve... Szóval a kutya nem ette meg a telet, s bizonyára lesznek még meleg percek, helyzetek a közlekedésben is. Mintha a természet Is helyeselni akarna: amikor az utolsó sorokat papírra velem, újra havazni kezd... Nagy Tibor A telepen éjjel is jár a motor Hat nap múlva ugyanott Hegyimentők a Mátrában
