Szolnok Megyei Néplap, 1987. január (38. évfolyam, 1-26. szám)
1987-01-03 / 2. szám
1987. JANUAR 3. Irodalom» művészet 9 In memóriám A. Dürer I. In memóriám A. Dürer II. Irodalmi oldalpárunk illusztrációit Abrakára Rafael grafikáiból válogattuk. isike elfoglalta helyét a sarokban. A vendéglő az 514-es főútvonal mentén épült, s ebből adódott, hogy általában csak kamionsofőrök ültek be ..., vagyis úton levők: délnek haladók, vagy északnak tartók. Misiké, a Zenit Cirkusz bohóca szokásos teáját itta. Elgondolkodva szürcsölgette a meleg italt, biztonságban e nyugodt rejtekhelyén, miközben egy tekintélyes cirkusz igazgatójának az ajánlatán töprengett. — A színház, mindig csak a színház —dohogott a hetedik találkozásuk alkalmával Szoroka, a tekintélyes cirkusz igazgatója. — Természetesen tudatosítom, hogy nem egy arkangyallal beszélek — nyugtatta Misiké. — Ez az — nevetett föl Szoroka. ön még civilben is vérbeli bohóc. Különben olyan, na, érti, kültelki. Akivel különben szóba se állnék, arkangyal, micsoda beszéd ... — Kültelken születtem, és ott is nevelkedtem — keményedéit meg a bohóc hangja —, ha nem tetszik... — Éppen ez tetszik, ez, ahogyan kompenzálta, a stílusa, a megjelenése, még meg sem szólal a porondon, s már bomlik a közönség. — Igaz, csak kimegyek a kör közepére, s már röhögnek. Pedig éppúgy megyek, mint például akkor, ha a mutti elküld a henteshez. — Ez az- — kulcsolta össze kezeit Szoroka —, hiszen éppen ez az. Éppen úgy megy ki a kör közepére, mintha csak húsért menne, mint aki már úgyis tudja, minek nézhet elébe. Misiké elgondolkodott, az igazgatóra tekintett, és nézése túlszaladt a pufók arcon, önmagának szólt. A bohóc örült, hogy rátalált erre a félreeső vendéglőre. Szokásos teája mellett komoly színpadi szerepekről álmodott, magában verseket szavalt, prózát mondott, s gondolati felszabadultsága, ami kitűnt aztán viselkedésében is, mégiscsak az adott pillanatok adott tudati képét igazolta, amit okkal vagy oktalanul reménykedés itatott át. — Miért olyan groteszk, értse meg, ha Juhász ezt zöldnek írta, maga nekem ne mondja hupikéknek — korholta Köpecki Mihályt Kolozsi Tamás, a Körszínpad neves rendezője. — Jelentkezzen egy év múlva, s tanuljon. Elsősorban élni. Mert bizony vonatkozik magára is, hogy ki mint él, úgy ítél, azazhogy úgy is játszik. Misikének több se kellett, Any- nyiszor látta, hogy mindenki tágra nyúlt szemmel figyeli-követi, hogy magába mélyedt, és magányba vonult, hogy teljesen kizárja mások ráhatásait. Az év elteltével fölkereste a színház rendezőjét, aki három percet szentelt a fiatalembernek. — Kezdje — szólt Misire, és farkasszemet néztek. Goethétől szavalt. A meghallgatásnak eredménye lett. — Köpecki, Köpecki — sóhajtott a rendező. — Az az igazság, hogy bámulom önt. Most még eredetibben mondja a hupikéket. Csönd szakadt a két emberre. Misiké úgy állt, mint akibe borza- dály fojtja a szót. — Ne menjen — szólt a rendező a távozni készülő után. — Fogadja el a segítségemet. így lett Misiből bohóc. Néhány előadás után népszerű, közkedvelt nevettető. Hamarosan megindult a vadászat. A bohócra. Szoroka, a legkitartóbb üldöző idegesen ült személygépkocsijában. Rengeteg idePoór József: B siker jét rabolta el Misiké az örökös bújdosásával. Mert rejtekhelyeire még az agyafúrt ember is olykor csak szerencsével talált rá ... Fél tizenegyet mutatott az igazgató órája, mikor a bohóc kilépett a vendéglő ajtaján. Mozdulataival üldözött ember benyomását keltette. Szoroka látta, hogy ez az utolsó alkalma, most még belemarkolhat a fuldokló ember hajába, s megmentheti még az alámerülő szerencsétlent. A fiatalember tekintete átsuhant az előkelő szálloda éttermén. — Miért éppen ide? — faggatta Szorokát. Az igazgató jelentőségteljesen állt föl az asztaltól. — Ma megegyezünk — mosolygott ünnepélyesen. — Mit szeretne elmondani a közönségnek? — Mit is? — Misi gyanút fogott. — Gyermekkori teleimet. — Mindig meglep — törölt le egy alágördülő izzadságcsöppet a homlokáról Szoroka. — És még? Misiké premierje jól sikerült. Enyhén szólva a szenzáció erejével hatott. A Dávid és Góliát Cirkusz egy nagyvárosi, élvonalbeli társulat volt, s az új tag megszerzésétől kezdve fokról fokra kiemelkedett a cirkuszosok soraiból, amit egy hűséges törzsvendégcsapat kialakulása, és a kritika dobpergése is jelzett. Szoroka megtörölte izzadságtól fényes homlokát, állát, nyakát, és odacsapott egy zümmögő légynek, bár szívesen odacsapott volna Misikének is, aki őt könyörtelenül a falhoz állította. Szoroka Elemér gondolkodott. Misi, a cirkusz bohóca, verset fog mondani. — Siker lesz, siker! Egy gálaesten az ország talár, legtehetségesebb bohóca verset akar mondani — tűnődött tovább az igazgató, aztán rájött, hogy most már mindegy. Misiké bármit mondhat a pódiumon. — Rendben van — bólintott a vérbeli szakember. — Szmoking, de az arca, Misiké, természetesen a bohóc festett arca marad... Ugyanakkor két óriási vásznon vetíteni fogunk. Ügy ám, fickó. Az arcát, Köpecki, hogy a versmondó és a hallgató bensőséges kapcsolata biztosítva legyen. Milyen verset választott? Elég közérthető? — A közönség összetétele bizonyára vegyes. Talán egy kis bevezető elemzés nem ártana... — Nézze, Misiké, meglátjuk. Most inkább egyből gólt rúgunk. Mert, ugye, az lesz? Most még ez elemzést ejtjük. — És ha megbukom? Ha éppen ezen csúszom el? — idegeskedett Misiké. — Mi a garancia?! — A szerződése, a szerződése! A telt ház ujjongva fogadta a műsorvezető tájékoztatását, s utána pár másodperces csönd borult a nézőközönség soraira. Csönd, különös csönd ... Misiké edzett karjaival szétrántotta a függönyt, higgadtan lépdelt, s ünnepélyes fejtartása megjelent a két filmvásznon. Förgeteges taps dübörgött. A morajláson túl hahotázások meg nyerítések hallatszottak. Misiké megemelte cilinderét, s mikor kiérkezett a kör közepére, mélyen meghajolt. Értelmes arckifejezéssel nézett az emberekre. Szívén tágra nyitotta. — Tél volt — mondta. — Tél volt — kiáltott fennhangon. Kacagások géppuskái kattogtak. — Vers — kérte a népet Misiké. A filmvásznon óriásira festett szemekkel, paradicsomorral, mosolygásra pingált szájjal, arcán torz fintorral némán tátogott a fiatalember, majd bal kezének mutatóujját szájára szorította. — Pssszt! — szisszent a mikrofonba. — Emberek, vers — szólt áhitatosan. A moraj lassan elült. • — Tél volt — zengett a bohóc hangja. — Az, tél volt, és köröztek... riási kacaj tört ki a nézőtéren. Szava sem hallatszott már Misikének, csak a filmvásznon élt a néma szó, a fiatalember tekintetében, festett arca megbabonázta az embereket, s mikor Misiké meghajolt, a közönség fájdalmas ugatásban tört ki, hasgörcsökben fetrengett, és Misiké ártatlan arca, mint a telihold ragyogott a két filmvásznon, s leszaladó könnycseppétől arcfestéke kicsit fölázott. — A villanyborotvával ülve is lehet — mondom, és a szárítóba borogatom az elmosott edényeket. — Az orvosok mind hülyék — mondja. Kézzel tépi a húst — Kamillát hoztál? — Kamillát nem hoztam, majd fölírom, holnapig ráér. — Nem bírok rágni! Sebes a szám, új fogsor kéne, de minek az már nekem? ... Adjál még sört! Behozom az ágyneműt az erkélyről, becsukom az ablakot. — Itt járt a Herskovics — mondja és söprögeti le a nokedlit a kardigánjáról a földre. — A tanácstól? — kérdezem. — Dehogy! Beszélsz marhaságokat! Cipőszalonja volt, a ... na, mondd már hol... — Nem tudom, — mondom, vizet engedek a lavórba, és beledobálom a szennyes zoknikat. — A tanácstól nem volt senki? — kérdezem. — A Fiumei úton volt lerakata, De én már harminchatban elküldtem a francba! Én mindig leleményes voltam! Mit szaladgálsz? Adjál sört! — A gyógyszereidet vedd be! — visszamegyek a fürdőszobába zoknit mosni. — Az örvösök mind hülyék! — kiabálja utánam a konyhából. — Az egyik orvosság olyan, mint a másik. Egy se használ. Csak szédülök tőlük. Gyanútlanul csoszog utánam, a fürdőszoba ajtajánál elkapom. — Gyerünk borotválkozni öreg- úr! — Fáj a fejem — ravaszkodik, — meg gyenge a lábam. — Majd leülünk — 'mondom. — Nem is vagyok szőrös. Kendőt kötök a nyakába, pamacsolás közben az órámra nézek, hetven perc a másfél órából. A tanácsba ma már nem jutok el. — Meghalt a Herskovics. Lerakata volt a Fiumei úton. — Honnan tudod? — Láttam. Itt volt érte az autó. Ugyanazok vitték el, akik anyát. — Kimentéi az erkélyre? — Minek mentem volna? — kérdezi, és fújja a habot. — Akkor honnan láttad? — Láttam. Meggyújtom a gázt, feldarabolom, és meghámozom a krinolint. — Fázom — kiabál a fürdőszobából. Az ingét a szennyesbe dobom, tisztát viszek neki. Otp, posta, tanács... Negyedóra alatt nem érek vissza a munkahelyemre. Porszívózni is kellene. — Mért morzsázói a szobában? — kérdezem. Kibújik a feje az ingből. — Segíts már — mondja. — Tévézni csak kell... — nevet, áll feltartott karral, mint egy kisgyerek. — Iszol kávét? — kérdezem. — Ha te is — mondja. — Csak ne szédülnék! Egy jó kés sincs a háznál. Ölünk a szobában. Kanalazza a híg neszkávét, a lé lecsordul az állán. Rágyújtok végre. — A Herskovicsot álmodtam, azt hiszem ... Nem is lakott itt... Mikor gyógyulok én már meg? Iszom egy korty kávét, hogy ne kelljen a szemébe néznem, hogy elmúljon az a tiszta pillanat, amiben az ember beismeri a végső vereséget. Veszek egy cédulát, és nyomtatott nagybetűkkel írni kezdem: fogmosás, fogkefével, mosakodás, felöltözni, szellőztetni, borotválkozni... . — A Herskovics negyvennégyben meghalt. Még a lerakata is leégett. Remeg a kezében a pohár, a kanál, a flaneling beissza a lehullott cseppeket. — De én megúsztam az ostromot. Légós voltam! Jöttek a bombázók kötelékben órákig, szígeleál, szígeleál, mindenki a pincében volt ott haltak meg, de én légós voltam, és megúsztam. Mert mi légósok a tetőn álltunk, az egész bombázás alatt... Zsibbad a karom. Elnyomom a cigarettát, és már kifelé menet mondom: — A kulcsot vedd ki a zárból, az ételmaradékot ne dobd a mosogatóba, zárd el a gázt, a vécét húzd le magad után. Itt van a cédulád, mindent felírtam. Ezt végezd el, a cédula szerint, amíg megjövök. Érted? — Persze — gyűrögeti a papírt — nem vagyok hülye! Egyszer felvittünk egy kutyát, és megőrült! Visszafordulok az ajtóból. — Micsoda? — A bombázáskor — csoszog utánam, — felvittünk egy kutyát a tetőre. Megőrült. — Honnan tudod? — Mire lefújták a légiriadót, félig lerágta a farkát. A saját farkát rágta. Körbe-körbe spriccelt a vér! Haha! Le kellett lőni... — nevet. Zúgva-gyöszörögve ereszkedik a lift. Előveszek egy cédulát, és írom a holnapot: posta, tanács, gyógyszertár, közért, apám. OMzeállitotta: Rékaay Ildikó Zelk Zoltán: Vers! Vers! Vers! Egy csillag kering, menekül, verssé akarna lenni! Gyíkok, árnyak, falevelek verssé akarnak lenni! Egy hang sikongva szárnyra kél: verssé akarna lenni! Szavak futosnak, mint csibék: vers, född, be szárnyaiddal! S a vércse is, csibét leső, verssé akarna lenni! S a kő, mely feléje süvít, már versként hullna tússzal Agg éj és hajnal, a suhanc: verssé akarnak lenni! Szikár kin és húsos öröm rímként ölelnék egymást! Sírboltjából Volt év zörög: verssé akarna lenni! Jövőnk versként szakadna ki: hogy jaj, el ne vetéljen! A mindenség hull térdre már: verssé akarna lenni! Költők, nyúljatok érte le: ne falja fel a Semmi! ____________________________________________________
