Szolnok Megyei Néplap, 1987. január (38. évfolyam, 1-26. szám)

1987-01-03 / 2. szám

8

Irodalom, művészet

1987. JANUAR 3.

tt a tél megint, indulhat lassacskán a tücsök koldulni.

Csakugyan, én mi vagyok vajon: hangya, vagy tücsök? Avagy a prózaibb megközelítéssel: melyiket szeressem, a tücsköt, vagy a hangyát? Melyiket pártoljam, ■melyiknek az életmódját becsüljem inkább?

Bizonytalanság fog el: közérthetők vajon ezek a kérdések a fiatalabbak körében is? Jut még hely a töpörödő irodalmi tananyagban, a ritkuló magyarórákon a tücsök és a hangya tanmeséjének? Vagy ha ott nem, hát a gyerekek könyvespolcán, ahol egyáltalán helye van a lakásban gyerekeknek is, könyveknek is? S ahol egyáltalán a gyerekek, a fiatalok szorítanak némi időt a hangos magnózások, tévénézés szűkülő rései közt az olvasásnak is.

Röviden tehát a mese: szorgoskodva dolgozott a hangya nyáron, gondosan begyűjtögette a télireva- lót. Ám a tücsök nem szorgoskodott, csak ugrabugrált ide-oda, és mivel sem törődve jókat hegedült. Eljött azonban a zimankós télidő, fázott, éhezett a tücsök, és kérlelni kezdte a hangyát: részeltesse őt is a bőven begyűjtött eleségből. Hanem a hangya felháborodva utasította vissza: ne koldulj itt nekem, semmit sem adok! Ha nyáron muzsikáltál a munka helyett, egész télen táncolhatsz hozzá!

Mármost melyiket szeressem, a tücsköt, vagy a hangyát?

örök téma, mondhatnám, vannak ilyen örökzöld történetek a költészetben, az irodalomban. Ki tudja, hány ezer éves; meglehet, már Ezópusz is örökölte, harmad- félezer évvel ezelőtt. Meglehet, nem is örökölte, csak néki tulajdonították, a legendákba szőtt, kalandos életű meséiének, aki rabszolgasorból szabadult fel bölcsessége okán, s akit aztán Delpoiban — úgy rémlik, ez is túlságosan örökzöld téma — kellemetlen szókimondása miatt kivégezték a hatalmasok.

Ezópusz nyilvánvalóan a szorgalmas, dolgos hangyát pártolja a mesében, s jó kétezer évvel később, amikor Pesti Gábor, majd Heltai Gáspár magyarra ülteti át a hangya és a „szekcső” — azaz szöcske — ki tudja, milyen idős történetét, úgyszintén a törekvő, szorgalmas, dolgos élet hasznát példázzák vele.

De már más hangsúlyokkal, mint a görög bölcs.

Valláserkölcsi okítását Heltai

külön függelékben toldja hozzá a meséhez: „E fabula arra inti a hivalkodó resteket, hogy ne hivalkodjanak, hanem hivataljokban eljárván, munkálkodjanak — nemcsak önnön szükségökért, hogy magoknak legyen mit enniök-in- niok és művel magokat megruházzák —, hanem hogy az ő alattvalóit is eltáplálhassák, és az istennek tiszteleteire segítségül lehessenek adományokkal, és a szegényeket is megsegíthessék alamizs- nájokkal. Mert, mint Salamon mondja, a rest kéz szegénységet nemz. A szegénységből koldulás támad, mely igen nagy szidalom és ugyan bűn. Azért mondja Salamon: ,Te rest, ménjén a hangyához és tanólj bölcsességet tőle!’... De mostan minden ember elkerüli a dolgot. És onnég vagyon ennyi koldus és seggenülő tolvaj.”

Száz évvel később, a XVII. század közepén, a francia Lafontaine megintcsak áthelyezi a hangsúlyt; versbe formálva újra az örökzöld történetet, nagy műgonddal kiszínezi, dramatizálja, s a didaktikusán egyértelmű tanmese több rétű

művészi jelentéssel gazdagodik, már azáltal is, hogy az előbbi változatokban még felelőtlenül ugrabugráló szöcske a maga és a mások örömére — olykor épp a hangya örömére — hegedülő tücsökké lényegül át. De még inkább, mint az valóságos életmódjával távolodott el a szorgalmas hangyától Lafontaine, a családját, a vagyonát, a hivatalát hanyagoló, közhírű bohém. „Egy lusta sírjára vagyis a sajátjára” költött sírverse szerint:

Jean, ahogyan jött szintúgy

távozott.

Fölélte a tőkét s a kamatot: a vagyont fölöslegesnek

ítélte.

Remekül fölhasználta idejét: Kettéosztotta — az egyik

.felét

alvásra, másikat semmittevésre.

(Rónai György ford.)

íme, ez már a tücsök eszmei vonzata; a tücsöké, aki gondtalanul szökdécsel, nem törődik a holnappal, énekelget a maga és mások kedvére. A „semmittevés” persze költői túlzás, nem a semmittevésért fogták perbe a hatalmasok a szabadgondolkodó, élesnyelvű Lafontaine-t, nem a semmittevésért emlegetjük ma is,

három évszázad múltán, a világ- irodalom klasszikusai között.

Ezekután újra csak megkérdezem magamtól: melyiket szeressem, melyiket pártoljam?

Hajlok arra, hogy szeressem, pártoljam mind a kettőt.

A hangyát természetesen becsülnöm kell munkás szorgalmáért, szívósságáért, s azért az előrelátásáért ahogyan a holnapra is gondol.

A tücsköt?

Ügy tetszik világméretű és gyökeres a szemlélet változása a tücsök megítélésében. Amíg az ember létszükségletei parancsának él, s az élelem, a ruházkodás, a lakás gondjai naponta szorongatják, mindazt nem sokra becsüli, ami nem közvetlenül szolgálja, enyhíti eme szükségeket. Kellemesen tölteni a? időt, kikapcsolódni, szórakozni persze jó dolog a ritka ünnepnapokon, lagziban, disznótoron — szigorúan: amikor annak van itt az ideje. De ismerjük a szentenciát: ebből nem élünk meg! „Henye”, „léha”, rest ember az aki nem fogja meg a munka vastagját is akár táncolt a lagziban, akár hegedült.

Egy-két évtized alatt szemünk előtt alakult át ez az értékrend: egyenj ogúsodott a tücsök a hangyával.

Milliók szánnak órákat mindennapjaikból a tévének, a rádiónak, az olvasnivalónak, a magnónak, a kultúrának, a szórakozásnak. Fontos, sőt, nagyon fontos, elsőrendűen fontos munkává minősült át ennek a hatalmas, követelő társadalmi szükségletnek az ellátása, szolgálata. Miért ne szerethetném, pártolhatnám egyaránt a tücsköt is, a hangyát is? Ép ésszel ki tagadhatná ma már, hogy a kultúr- javak alkotása és közvetítése is elemi közszükségletet elégít ki, értéket teremt, értéket közvetít. Nem is akármilyen értékeket; a lényegen, a pénzzel kiíejezhetetlen értékeken t.úl, ha úgy tetszik, pénzzel mérhető értéket is. Egy Bartók, egy Kodály munkássága — az eszmei érték melléktermékeként — még haláluk után sok idővel is hoz annyit a gazdaságnak, mint egy kiválóan dolgozó középüzem.

Húsz-huszonöt évvel ezelőtt befejezhettem volna itt a tűnődést, ma már nem fejezhetem be. Lehetetlen nem észrevennem: újabban emez örökzöld téma modern változatának mintha meredeken visz- szájára fordult volna a jelentése. „Eszmei mondanivalója.” A szigoFekete Gyula;

Melyiket szeressem?

rú ezópuszi ítélet: a munkás szorgalom dicsérete s a léha semmittevés elutasítása némely modem tálalásban ellenkező előjelet kap: a szorgalom, a törekvés lesújtó ítéletet, a megejtően bűbájosra maszkírozott semmittevés viszont glóriát.

A hippy filozófia értékrendje szerint.

Érvényes értékrend volna ez? Vajon, az emberi létezés vastörvényét hatályon kívül helyezheti a történelem? Mert, ha nem, és ma is mindörökké a munka a létfenntartó értékek forrása, akkor tücsöknek és hangyának ez a legmodernebb metamorfózisa olyan torz képet ad, amely érvénytelen irodalomnak is.

Emlékszem a tévéjátékra: a címszereplő tücsök elragadóan kedves, jókedélyű, bohém, bűbájos filantróp, ember- és állatbarát, legkivált a sánta, a vaksi, a süket s egyéb okból elhagyatott nőkön esik meg a szíve, s barátkozása gyümölcseit, a gyerekeket is az elárvult nőktől mind magához veszi, a kóbor macskákkal, kutyákkal s az állatkertből elcsavargott krokodillal együtt, amelynek szintúgy családi körben szorít helyet, a fürdőkádban. A filmíró, a rendező, a színész, az operatőr mindent elkövetett, hogy rokonszenves színben tüntesse fel a tücsök szerepében a főhőst, aki mellesleg ciripelni sem szokott, lévén, hogy a ciripelés korunkban munkajellegű tevékenységnek, netán kereső foglalkozásnak számít, s ő már csak elvből sem dolgozik. Rejtély, miből eteti, ruházza, mikor és hogyan gondozza népes és újabb pólyásokkal népesedő családját, szaporodó állatkertjét. Miből látja el őket? Azon túl, hogy ahol éri, letarhálja szorgoskodó hangya ismerőseit...

Egyáltalán — hangyák voltak azok? Mert ama hajdani, ezópuszi szorgos hangyákra végképp rá sem ismerhettem ebben a modem állatmesében, amelyet természetesen emberek jelenítettek meg, egymással marakodók, egymástól amit lehet elcsikarók hamis csillogásokban, hazugságokban élő emberek, tehát végképp nem szívósak, szerényen, hangyamód dolgozó fajtából valók.

Ilyesmi eszembe sem jutott, melyiket szeressem.

iszen az a címszereplő dehogyis tücsök volt, az nemhogy a mások gyönyörűségére, de a maga kedvére sem hegedült csak tarhált, élősködött. Legfeljebb is: sáska.

A másik címszereplő meg dehogyis hangya volt, sokall inkább hörcsög.

Vajon, a bölcs Ezópusz ha élne, milyen mesét kerekítene azokról az utódairól, akik — nyilván valamilyen okkal-céllal — sáskává si- lányítják az ő nótás kedvű tücskét és hörcsöggé az ő dolgos, szorgalmas hangyáit?

Lakatos István:

Tannhäuser

Látni, látni szerettelek, mint egy rétet, mint az eget, hozzád sem érni, éjjeli tájadra csak ráfényleni.

Erezni pamlagod sötét páráit, illatod hődét, mozdulataid zsivaját hallgatni éjszakákon át.

Forrt - körülöttem hemzsegő szavaidtól - a levegő: szerettem lenni tengeri kagyló, mind össszegyüjteni.

Tágulni egyetlen kerek hold-szemmé völgyeid felett; ringani hullámaidon, égni szemedben szabadon.

Vagy melled balmait hasad síkjáról nézni, bogy fakad piros szád, mint tavasszal dombok mögött a hajnal.

Figyelni rezdüléseid, pillád hogyan sötétedik, lágyan pihenő testeden pihentetni tekintetem.

Vagy felvont térded ormait csodálni keddtől szombatig: mily lovag- és lég-várakat raktam rájuk pár hét alatt!

En, sűrű-vad Vénusz-begyed barlangjából számkivetett pogány Tannháusered, ki - lásd - nem tudlak feledni.

Deák Mór:

Torzul az idő

Torzul az idő. Arcomon Ijszaka-szőr és pengenyom. Tükröm is csonka. Megvakul, ahogy én, moccanatlanul. Magamat tépem. Fogsorom nyoma nem bűnjel másokon. Csak fogy az erő. S a fehér lepedőt elönti a vér.

\

In memóriám A. Dürer III.

Béres Attila;

Cédulák

A cédulán ez állt: közért, apám, otp, posta, tanács.

A cédulát elvesztettem. Valaki talál egy cédulát: felkapja, és izgatottan olvasni kezdi. Közért, apám, otépé... Azt hiszi, a saját cetlijét találta meg, csak arra nem emlékszik, miért akart a tanácsba menni. Ezzel el van rontva a napja.

A közértben megvettem a tejet, kenyeret, felvágottat, levesport, és egy üveg kőbányait. Megyek apámhoz.

Aznap, amikor megvettem a kapukulcsot, kitörték a bejárati ajtó üvegét. Azóta mindenki szabadon jár-kel, a kaputelefont se szidják, sőt, az egész házban több a levegő. Sietek a fal mellett a lifthez, de a gondnok visszapillantó tükröt szerelt a kalickájára.

— Voltak kint a tanácstól — szól utánam. Vissza kell mennem, a gondnokot csak az láthatja, aki éppen szemben áll a kalickával.

— Voltak kint a tanácstól — mondja — ne is haragudjon, meg kellett mondanom, hogy nem lakik itt. Az állásommal játszom, ne is haragudjon.

Bólintok. Nem haragszom.

— Annyi a lakásüzér, megmondták, ha nem lakik itt, ne is próbálkozzon a lakáskérvényével. Én mondtam, hogy ide jár, de az kevés

nekik, ha nem is lakik itt, kár is kísérletezni, nem kapja meg a lakást, hiába van bejelentve, ne is haragudjon.

Indulnék, de megállít.

— És felmérték a papát! Szociálisan! Értem. Felmérték a papát szociálisan. Közért, apám, otépé, posta, tanács... a főnök másfél órára engedett el.

— Nem kaphat segélyt a papa, mert van aki gondoskodik róla. Mondtam, maga mindig jön, nagyon szépen gondoskodik róla. Fel is írták.

— Köszönöm — bólintok.

— Jövő héten csótányirtás! — figyelmeztet. — Négyszáz forint, de príma szakember csinálja! Garanciával! És kötelező!

— Igen! — bólintok, és indulok a lifthez.

Zeng a hangja utánam:

— Csorog a tej a szatyrából! Ne is haragudjon, de ha még egyszer telecsorgatja a liftet, fel is mossa!

Apám a zárban hagyta a kulcsot. Csöngetek hármat. A másfél órából eltelt negyven perc. Otépé, tanács ... Meghallom a csoszogást, aztán sokáig matat a kulccsal.

— Miért hagyod benne a kulcsot?

— kérdezem. — Egyszer rosszul leszel, és nem fogok tudni bejönni.

— Tejet hoztál? — kérdezi.

Gyorsan lerakodok. Kinyitom az

ablakot, lehúzom a vécét, kihordom az erkélyre az ágyneműt.

A konyhában megszáradt morzsa recseg a talpam alatt. Kinyitom a hűtőt, benne a tegnapi ebéd érintetlenül.

— Mit ettél? — kérdezem.

— Ami volt, — mondja hetykén.

— Én föltalálom magam.

— Miért nem etted meg az ebédet?

Hozom a süprűt, lapátot, össze- söpröm a morzsát.

— Nem tudtam, mi az. Büdös volt.

Kiviszem a szemétledobóba a szemetet. Visszajövök az üres vödörrel.

— Hogy lett volna büdös? Friss pörkölt. Nokedlival. Azt szereted. Mért nem melegítetted meg?

Forró vizet engedek a szemetesvödörbe, kefével sikálom az oldalát, aztán a mocskos vizet a vécébe öntöm.

— Nem tudtam, mi az. Büdös volt. Te is mondtad, hogy büdös!

Előveszem a pörköltet a hűtőből, és fölteszem a gázra.

— A mosogató volt büdös — mondom. — Mert belehajigáltad az ételmaradékot.

A mosogató el van dugulva. Ázott kenyérhéjat, tésztát, hlísma- radványokat szedek ki belőle, aztán hozom a pumpát.

A konyhában utolér.

— Ne egrecíroztass engem az istenhovába! Odateszem, ahova akarom.

Felnyitom a sört, és kitöltők neki egy pohárral. Két kézzel fogja, így is majdnem kllötyköli.

— Nem borotválkoztál — mondom, és elkezdek mosogatni. Kaparom a beszáradt, leégett ételmaradékot a lábas aljáról.

— Próbáltam — hazudik, és böfög a sör után.

A meleg pörköltet átrakom a tányérra, és eléteszem.

— Na, büdös? — kérdezem.

Nekilát kanállal, csámcsog, a

protézise minden harapásnál kattog.

— Próbáltam — mondja teleszáj- jal, — csak nagyon szédülök.