Szolnok Megyei Néplap, 1987. január (38. évfolyam, 1-26. szám)
1987-01-17 / 14. szám
1987. JANUÁR 17. 9 Irodalom» művészet Konczek József; Félálom Senki nem táncol ilyen üvegbugyrokban. Bálát a domború falú várócsarnokban ne is merjen tartani senki. A halat pedig úszásformán ideimitálták a pultra. A gyermekkor árnyas patakvizéből úgy jön elő, úgy lök meg az emlék, mint egy belső erotikus sóhaj. S már attól is meghatódik, hogy virágokat lát maga körül. Ilyenkor szokták a hűséget kitagadni. Nem változatos. Irodalmi oldalpárunk illusztrációiként Alberto Sughi képeit közöljük. Tárlatának anyaga egyenesen Rómából, az Angyalvár-beli kiállításról érkezett Budapestre. Ott a nyár képzőművészeti szenzációja volt, s nálunk is élénk érdeklődés kíséri a kortárs olasz képzőművészet egyik legismertebb alakjának, az Amerikától a Szovjetunióig híres festőnek a bemutatkozását. A jellegzetes tematikájú, egyéni látásmó dú művész, Alberto Sughi kiállítása most a Szépművészeti Múzeum már ványtermében látható, január 20-ig. Olasz színház (részlet) szálai minduntalan visszahúztak, s tudtam, hogy egyszer felkeresem a csodálatos kertet, a repülő hintát, a titkokkal teli padlást, s mindazt az álmokon hizlalt helyet, melyről annyit meséltem. — Legelőször a házat nézzük meg — mondtam suttogva, s nem tudtam elnyomni egy parányi büszkeséget, hogy abból a hatalmas házból kerültem ki, melynek erkélyei, kiugrói, kacs- karingós gipszfüzérei édesre aszalták emlékeimet. Sok minden elfonnyadt az évek kamrájában, de a ház úgy őrizte a gyermekkor ízeit, mint egy szem muskotályszőlő a szőlőtőkét. — Ez az? — kérdezte a férjem, és zavartan félrefordult. A ház idétlen bérkaszámya volt, egymásra zsúfolt ablakokkal, a gipszcirádákon vastagon ült a por, az erkélyen bordó paplanok szellőztek. A kapualjban kimustrált kosarak álltak, tele szeméttel, s krétával volt a falra mázolva: nátha eladó. — Táján a lakás — motyogtam, s bizakodó léptekkel siettem előre. A sötét folyosón hátrahőköltem. Ez a rozoga, hideg folyosó volt álmaimnak fészke? Ezt nevezem ki „üvegszobának”, ez nyújtotta mindazt a biztonságot, fölényt, melynek birtokában sohasem lepődtem meg mások összkomfortos paradicsomán, hisz nekem gyermekkoromban üvegszobám volt, amely zengett- bongott, akár a hárfa... Most jöttem rá, hogy a folyosó felülről kapta a világítást, a homályos üvegen összetorlódott a cseréptörmelék, száraz levél, üres konzervdoboz, ezt zörgette- himbálta a szél. S csak most láttam, milyen picik a szobák, pi- 1 cik és görbék, mintha találomra vágták volna le őket. Férjem körmével kapirgálta a falat, melyen nedves foltok ütköztek ki. — Csőrepedés — mondta mentegetőzve a lakó, és odaráncigál- ta a függöny szárnyát, hogy eltakarja vele a foltokat. Ez a mozdulat eszembe juttatta, hogy az üvegszobás, zengő hangú korszakban is nedves lehetett a lakás, ebben a penészes, szomorú udvariban laktunk, s anyám ugyanilyen mozdulattal takargatta a falat, ha látogató jött hozzánk, s esténként a díványt a szoba közepére húzta, nehogy a nedvességhez érjünk.. . Visszafelé az úton nem szóltunk egy szót sem. Ám amikor vacsorához ültünk, rövid habozás után férjem tányérjáról visz- szavettem a csirkecombot... Szűcs mindig joghurttal kezdte a napot, és a folytatás sem volt sokkal zsírosabb. Főzelék, saláta, gyümölcs, főtt tojás, és csak nagy ritkán egy kevés hús. Nem vastagabb a levélpapírnál. — Könnyű koszt a hosszú élet titka — mondogatta az ismerőseinek, — no, és természetesen sok mozgás. Nem szabad elrenyhülni. Ennek bizonyításául minden reggel ötven fekvőtámaszt csinált, esténként meg többször is körbelo- holta a lakótelepet. — Látod, fiacskám... — mondta Molnárné a férjének, amint hazafelé tartottak éppen, és ellihegett előttük Szűcs —, ezen az emberen nincs egy deka fölösleg, pedig egykorú lehet veled, de most is olyan, mint egy nyurga kamasz. Példát vehetnél róla. — Példát...? Én? — bámult az asszonyra Molnár, aki mintha csak Szűcs eldeformálódott, messzire rikító ellenpárja lett volna. Joghurtot legfeljebb a tévében látott, ha reklámozták, és mozgásban sem volt különösebben igényes. Beérte azzal, hogy járt. Nála a nap hat pár debrecenivel indult, és hasonlóan folytatódott. Legszívesebben csülköt evett volna csülökkel. —• Igen, te,- példát... — vágott vissza élesen az asszony, — mert ha továbbra is annyit zabálsz és fekszel, ez a Szűcs évtizedekkel fog túlélni téged. Már most is csak csodálkozni tudok, hogy eddig még nem ütött meg a guta! Molnár elnézően legyintett, és ezzel a maga részéről befejezettnek tekintette az ügyet. De nem így az asszony. Másnap este a nyolcadik rántott szeletnél, amit Molnár a tányérjába kotort, újra kezdte Szűcsöt meg a hosszú életet. — Legalább ne a vacsoránál — méltatlankodott Molnár —, így teljesen elmegy az étvágyam... — Csak menjen — mondta az asszony —, te már eddig is annyit faltál össze, hogy ha életed végéig koplalnál, meg sem éreznéd. Egyik este, amikor rengeteg kilóit hazafelé cipelve szuszogott Molnár, kis híján összeütközött Szűccsel, aki a szokásos köreit rótta. — Nem tud vigyázni? Vagy alszik is ilyenkor?! — Elnézést... — torpant meg Szűcs megigazítva a szemüvegét —, valóban figyelmetlen voltam. De tudja, uram, rajongok a versekért, és ilyenkor memorizálom a kedvenceimet. Most éppen Petrarca szonettjeit... Bocsánat, igazán nagyon sajnálom... Tóth-Máthé Miklós; Joghurt és fekvőtámasz Molnár röhögve mesélte el otthon az asszonynak, hogy ez a Szűcs egy emeletes barom. Futká- rozás közben szaval. — Finom lélekre vall... — mondta az asszony. — Te is inkább verseket olvasnál vacsora helyett, de én már abban is kételkedem, hogy egyáltalán tudsz még olvasni. Látod ez a Szűcs... — Elég! — mordult rá Molnár. — Torkig vagyok azzal az alakkal. Ha még egyszer kiejted a nevét, esküszöm, agyoncsaplak! — Irigy vagy rá — kiáltotta diadalmasan Molnárné —, mert érzed, hogy túl fog élni! Te már régen a föld alatt leszel, amikor ő még délcegen futja a köröket. És ötven fekvőtámaszt csinál majd akkor is! — Ezt meg honnan tudod — nézett rá Molnár —, tán ott strá- zsálsz, amikor csinálja? —• Azt nem, de az egész lakótelep tudja, hogy Szűcs minden reggel ötven fekvőtámaszt csinál. Ez Igen! Látod,' ez egy férfi! Fogalmam sincs, miért nem nősült meg Bezzeg az ő feleségének nem kellene félnapokat a konyhában bü- dösödnie. Ha téged megüt a guta, ki fogok vele kezdeni. Molnár aznap nehezen aludt el. Gyűlölte Szűcsöt, az asszonyt, az egész világot. Nem értette, miért kell amiatt szégyenkeznie, hogy szereti a hasát. Elvégre az ő hasa, nem másé. Másnap egész nap rosszkedvű volt, és este a vendéglőben legalább hat korsó sörrel többet ivott a szokásos adagjánál. Nehézkesen fújtatott hazafelé, és már messziről észrevette Szűcsöt, ahogy kocogva közeledett. Megállt, bevárta; és amikor el akart iramodni mellette, megfogta a karját. — Mondja csak, igaz, hogy maga ötven fekvőtámaszt csinál reggelenként? — Igaz... — mondta Szűcs, és közben helybenfutást végzett. — Ezt én nem hiszem — mondta Molnár —, ilyet nekem ne akarjon bemesélni... Már maga sem mai gyerek... — De kérem... — mondta sértődötten Szűcs —■, én nem szolgáltam arra rá, hogy meghazudtoljon. Ha akarja tudni, ötven fekvőtámasz csak a napi adagom, sokszor megcsináltam már a dupláját is. — Hiszem, ha látom... — mondta Molnár. Szűcs úgy állt ott, mint akit igazságtanul felképeitek. Először szó nélkül tovább akart futni, de aztán meggondolta magát, és levette a melegítő felsőt. — Jó... Akkor hát figyeljen... Fekvőállásba helyezkedett, és elkezdte a gyakorlatot. És mert nem bízott túlságosan Molnárban, attól tartva, hogy megpróbál csalni, hangosan számolta is a fekvőtámaszokat. Molnár ott tornyosult felette, és meredten bámulta. „Bezzeg a Szűcs”... — jutottak eszébe az asszony szavai, és egyre inkább elhatalmasadott rajta a düh. Valami iszonytató igazságtalanságot látott abban a lehetőségben, hogy ez az egyszálbélű, nyiszlett kis fráter csak úgy egyszerűen túlélhesse őt. — Így könnyű... — mondta rekedten, majd szép lassan, ahogy otthon a kanapéra, rátelepedett Szűcs nyakára, a száznegyven kilójával. — Na most folytassa, ha tudja... Talán negyedóráig üldögélhetett ott, elszívott két cigarettát, kicsit szunyókált is, majd szokatlanul frissen, elégedetten tá- pászkodott fel. — És még ez akart engem túlélni... — nézett vissza —, ez a joghurtot szürcsölő keszeg kis könyvkukac. .. Na, jól néztem volna ki! Pusztai Zoltán: Variációk a csupasz villanykörtét kinek az elázott mennyezet helyettesíti az egetr verseket szavalok egy péknak pettyezö légypiszok — megperzselt szárnyakkal, nem megyek fakarddal, nem megyek gyalog — csak magammal zsebemben a kövek, hadakozom — ha egymáshoz ütődnek: hol nincsenek ágyúk már nem várok vendégeket és szabadságon a katonák — maradtam hírmondónak: alacsony boltívek alatt nyálazok megsárgult pereg az idő, mint a lapokat, vakolat — fújom a recsegő trombitát — wmmmmmmmmmmmmmmmmsfmmmmmmmmmmaammmmmmmmmmmmmmmmmmm Ir Es jönnek az indiánok Ahol gyerek van, előbb-utóbb megjelennek az indiánok. Ez nem közmondás. Amolyan népi bölcsesség. Szerénységem tiltakozik, mégis ki kell mondanom: tőlem ered. S hogy mennyire igaz, íme a történet. A gyanútlan atya (láss engem) bemegy a könyvesboltba, nézeget ezt azt, és meglátja A KÖNYVET. Melyiket? A Nagy Indiánkönyvet. Mást nem is lát, mert felrémlik előtte hajdanvolt gyerekkora. Arra gondol, elérkezett a pillanat, és eszébe sem jut, nem a pillanat, új korszak érkezett el. Az indiánkorszak. Balázs, ki a könyvekkel addig is nagy barátságban volt, örömmel bontogatta a karácsonyi csomagokat. Kezébe került a vaskos, nagy csomag, benne Vadölő és Csingacs- guk története. A tolldíszes. sasor- rú-sasszemű indián első látásra megbabonázta, elkápráztatta. A téli szünet hátralévő részében, már jelentkeztek a tünetek. Elsőként a névváltoztatás. Sápadtarcú gyermekünk felvette a Til Lata, magyarul Véres Kéz nevet. Szűkszavú lett (ami nem lett volna baj), célratörő, és úgy osont ide-oda wigwamunkban, mint Tavaszi szellő a prérin. Hamar megszoktuk, hogy a konyha vagy a fürdőszoba irányából coyote-nevetés, bölénybőgés hallatszik, s időnként feltűnik előszobánkban egy-egy grizzly is. Máig csodálkozom, hogy az esti tábortüzeket sikerült elkerülni, s így törzsünk tagjai nem tértek meg idő előtt az örök vadászmezőkre. Maradt a reménység: elfogynak a mohikánok (az utolsó is). Bőrharisnya nyugdíjba megy, és visszatér a rendes kerékvágásba minden a hadiösvényről. Maradt, mármint a reménység, mert Til Lata minden spórolt pénze indiánkönyvvé változott. Az öregek Tanácsának mindkét tagja tanácstalanul sodródott rézbőrűvé vált gyermeke kenujában. Til Lata édesanyja, Lassú öz (aki a feleségem) s jómagam, a Nagy Kiöregedett Indiánfőnök, éltük egyszerű, szürke hétköznapjainkat. Esténként körbeültük a dohányzóasztalt, elmélázva a régi időkön, de semmi okosat nem tudtunk kitalálni. — Mamitou! Manitou! Miért versz minket? Bevallom, ha indiánkönyvet látok, hideg fut végig a hátamon, szemem előtt megjelenik a Sziklás Hegység, álmaimon bölénycsordák gázolnak keresztül. Röviden: inVUla az Adriánál diánózisba estem. Ám minden elmúlik egyszer. Van ami hirtelen, mint a nyári zápor. Az indiános idő a hosszú, véget nem érő őszi esőzésekre emlékeztetett. De egyszer az is véget ért. A nyári üdvözlőlap meg így érkezett Balázsnak: Birtalan Balázs (Til Lata) „Ezen a fán nem szól a pacsirta. Ezt a levelet apacs írta.” ölel: Szakállas Apacs (Verbőczy Antal) És jött uj karácsony. Családtagok, barátok, ismerősök szigorú figyelmeztetést kaptak: Bármit^ csak indiános könyvet ne! Tudva, a Nagy Kiöregedett Indián- főnök nem ismeri a tréfát, békés ünnepek elé néztünk. Játékboltokban bóklászva ráakadtam egy varázslatos dobozra. Egy bűvészdobozra. Ez kell nekem! Akarom mondani Til Laténak, vagyis Balázsnak (még nem voltam teljesen gyógyult), s vittem. Balázs örömmel bontogatta a karácsonyi csomagokat, kezébe került a vaskos nagy csomag, benne a bűvészdoboz... Uff, én beszéltem! összeállította: Rékasy Ildiké Birtalan Ferenc:
