Szolnok Megyei Néplap, 1987. január (38. évfolyam, 1-26. szám)
1987-01-17 / 14. szám
Irodalom, művészet 1987. JANUÁR 17. 8 Katkó István: Mindig más helyre lár ma nincs egyedül az asztalnál. Egy öreg hölgy ül vele szemben és limonádét iszik. Szalmaszállal. Kiár most nem tekinget át a szomszédaira, csak a hátát látni, s fénylő, ráncos kézfejét, amely egy-egy mondat után ritmikusan megmozdul. — Mit szól ehhez a lilapulóve- reshez? — Nagyon szép — feleli a hölgy, miközben egyet szippant a limonádéból. — Ocsmány — mondja Kiár szigorú hangon. — Haja egészen a nyakára göndörödik. Képzelheti, milyen kosz van alatta. Nevetnek ezen mind a ketten. A vénlány most nézegeti a társaságot. Nyolcán ülnek körül egy asztalt. Tizennyolc-húsz évesek. Söröznek. — Talán ferdehajlamú lehet... — Minden bizonnyal az — bólint a férfi. — Nézze meg a nadrágját is. Selyempizsama. Egy nyilvános helyen. — Beengedik őket. — Be. Ide mindenki bejöhet. Kiár egészen kopasz, a fejbőré fénylik. A ráncok mint apró hullámok végigfutnak egészen a tarkójáig. Különös meztelenség ez. A csupasz madárfiókákhoz hasonlít, amikor látni lehet a bőr alól a szervek működését. Ráadásul a feje tojás alakú. Kiár azonban tisztában van csúnyaságával, s önérzetes, szelíd mosollyal enyhíti a látványt. — Egész nap itt vannak. — Miből élnek? — Gondolhatja — feleli Kiár, s rágyújt egy cigarettára. Azok odaát mintha sejtenék, hogy róluk beszél az öregúr. Máskor egész nap őket bámulja vizeszöld szemével. Néha egy kis barna fedelű noteszt vesz elő, és valamit jegye'zget. — A Köpi valakit felcsípett — szól egy bőrkabátos, szemíiveges fiatalember. A lilapulóveres felnevet. — Biztosan ma kapta meg a nyugdíját. Telik neki. —- Fizet neki egy szimpla kávét. —Ugyan! Egy ilyen szattyán többe kerül. ök is nevetnek. A nevetés azonban bántóan hangos. Kiár is odapillant, de csak az ajjcát szorítja össze, aztán gyorsan visszafordul. — Sajnos nem vagyok aktív szolgálatban, de azért néha konzultálnak velem a mai kollégák. Tudja, hogy az én tapasztalatom... A hölgy rábólint. Persze hogy tudja. Már harminc éve ismeri Kiár urat. Még a régi időkből. A pohárban már nagyon kevés limonádé van, így csak a nyelvét ízesíti meg, aztán tűnődik, hogy le- vesse-e az ócska szőrmegalléros kabátját. De nem teszi. Rögtön jönne a ruhatáros. — Tulajdonképpen egy tanulmányt írok — folytatja Kiár. — Már majdnem kész vagyok vele. — Ez szép. Nem hittem volna, hogy Kiár úr egyszer tollat ragad. Bizalmasan hunyorít, s ettől a parányi kacérságtól a férfi felvidul. A múltból villant fel ez a mosoly, amikor vendége szép és fiatal volt. — Persze, ez olyan szakmai dolog. Nem több. Mert én hiába vagyok nyugdíjban, a szemem azért nyitva tartom. — Mégpedig szemüveg nélkül! — bókol a hölgy. — Az íráshoz is kell. Mert lámpánál írok. Minden este összegezem a látottakat. A nő most a fiatalok felé fordul. — Ezek semmit sem sejtenek? — Egyszer már rendreutasítottam őket. Az üzletvezető tudja, hogy én ki vagyok. Azóta a pincérek is udvariasabbak. Nem jönnek minden órában, hogy kérek-e még valamit. — No hiszen, a pincérek is megérik a pénzüket. — Tudja, hogy a régieket mind ismertem. Nekünk ez feladatunk volt... A beszélgetést most egy közép- termetű kamasz zavarja meg. Odaáll az asztalhoz, és udvariasan kéri a sótartót. Kiár fagyos arccal nyújtja át. — Ez nem látszott huligánnak — jegyzi meg a hölgy. Kiár arca megmerevedik. 0 már tudja, hogy kezdődik a játék. Valamit mindig kitalálnak odaát. így is történik. Most a bőrkabátos lép az asztalhoz. — Köszönjük szépen a sótartót. Néhány pillanat múlva a lilapulóveres vigyorog rájuk. — Ha megengedik. A sótartót kérném... Odaát nyolcán vannak. Amikor harmadszor ismétlődik meg ez a játék, Kiár elvörösödve ugrik fel. — Kikérem magamnak. Foglalkozzanak mással. A válasz szelíd és halk: . — Én csak a sótartót... Az öregúr most megragadja a sótartót, mintha valami kincs volna. — Nem adom! Kérjenek a pincértől! A fiú zavartalanul mosolyog. — Mit idegeskedik, Kopikám?! — Elég a szemtelenkedésből. Tudják, hogy én ki vagyok? Most már mind a nyolcán ott állnak Kiár asztalánál. — Tudjuk. A múltkor már eldicsekedett vele. Kiár már ordít, a teremben mindenki meghallja: — Majd ellátom a bajukat! Én felügyelő voltam az erkölcsrendészeten! — Jön az üzletvezető, visszatereli a fiúkat az asztalukhoz. Kiár újra leül, de nagyon szótlanul mered maga elé. — Ne bánkódjék, felügyelő úr — mondja a nő. — Ezek nem tudhatják, ki volt Kiár Pesten. — Sajnos, nem vagyok aktív szolgálatban. Maga, Ella, tudja, hogyan próbáltak menekülni a vagányok, amikor én vezettem a razziát. Az öreg hölgy mosolyog. — Hogy tudom-e? A felügyelő úrnak volt egy vízhatlan fekete kabátja és egy keménykalapja. Istenem, milyen zsíros volt... — Az csak a szolgálati kalapom volt — mentegetőzik Kiár úr. —• Tudom. De azt hordta még a kapitányságon is, mert akkor kezdett hullani a haja. A felügyelő akaratlanul végigsimítja a feje búbját, mintha meglenne még az a ritkuló haj. — Már közeledem a századik oldalhoz. Egy ismerősöm gépeli. Talán emlékszik Tréfás Rózsira... Ella meglepődve bámul a férfira. — Az még él?! Istenem, milyen jó murit csináltunk együtt egy délvidéki gabonakereskedővel. — Csak két ujjal gépel, de nekem nem sürgős. Egy albérlőjétől maradt nála az írógép adóssága fejében. Aztán a Rózsi megtanult rajta írni. A vénlány most sóhajt. — Igen, az embernek néha sok mindent meg kell tanulnia. Én, amikor a szalonokat megszüntették, a kereskedelemben helyezkedtem el. Képzeljen el engem a pult mögött, ötezer cikknek kellett tudnom az árát. — Csak a helyesírásával van baj. Tollal kijavítom, nehogy az illetékesek kifogásolják. Már egy fejezetet megmutattam nekik. Azt mondták, nagyon figyelemreméltó. — Az a Rózsi tényleg nem volt valami művelt. Pallerné mindig rám bízta a jobb vendégeket. Azt nem írja meg, hogy kár volt megszüntetni a nyilvánosházakat? Kiár úr bólint. — Van erről egy fejezet. Csakhogy a mai kollégáknak erről más a véleményük. — Talán jobb, ahogyan manapság csinálják? Hozzánk eljöttek a kölykök, és mi igazán tapintatosan bevezettük őket a dolgokba. Istenem, milyen mulatságosan ügyetlenek voltak. — Szeretném megérni, hogy könyv alakban kiadják. Noha nem vagyok aktív szolgálatban, és megfigyeléseimet egyes-egyedül kell végeznem, de higgye el, kevés embert tud lepipálni erkölcsrendészeti ügyekben. — Ezt tanúsíthatom, felügyelő úr. A lányokkal sokszor beszélgettünk arról, hogy ennek a Kiárnak ragyogó memóriája van. Hiszen minden bárcást tetszett ismerni Pesten. Odaát távozásra készül a lilapulóveres meg a többi. Kiár úr most nem beszél, hanem mereven figyel. Hátha elvonulásuk közben még valamit csinálnak. Ezek olyanok. De nem. Nem is pillantanak a felügyelőre, hanem békésen távoznak. Az öregúr kicsit csalódottan bámul utánuk. — Egyszer azzal fenyegetőztek, hogy kinyírnak. Érzik, hogy az ellenségük vagyok. Mi lesz, ha majd a könyvet is elolvassák. Ella legyint. — Ugyan. Nem olvasnak ezek. Kiár úr hallgat. Amióta a szomszéd asztaltól távoztak, hangulata érezhetően megváltozott. Azt nézegeti, milyen szikár és csúnya lett ez az Ella. Pedig néhányszor megérintette gömbölyű tomporát. Mást nem tett. ö ezekben a dolgokban szigorú volt önmagához is. A legtöbb lány, amikor a szobájában kettesben maradtak, már gombolta volna a blúzát. Ez az Ella is kapható lett volna. De Kiár felügyelőről senki sem mondhatta a nyilvánosnők közül, hogy viszonya volt vele. „Ne strapáid magad, édesem, nem bukók az ingyen ízére.” Soha nem akarták elhinni. Mutogatták a bájaikat. Ez az Ella is mutogatta. Az öreg hölgy is méregeti a felügyelőt. Szánalmas alak lett belőle. Ezek a srácok semmibe veszik. Pedig olyan hekus volt, akitől rettegni kellett. Pedig nem kiabált. Csak nézett. Sorra buktatta le az éjszaka császárait. — Máskor is jár ide, Ella? Nem láttam még itt. — Ritkán. De nagyon örülök, hogy a felügyelő úrral összeakadtam. — Én is. Ez már búcsúzás. Még mondanak egymásnak néhány jelentéktelen mondatot, aztán mind a ketten fizetnek. A saroknál aztán el is köszönnek egymástól. Ella még utánatekint Kiár úrnak, aki lassan, körültekintően halad át az úttesten. éhány hét múlva újra erre jár az öreg hölgy. Aztán benyit a helyiségbe, hátha itt találja a felügyelőt. De nem látja. Rendeli a kávét, aztán megkérdezi a pincértől. — Ismeri Kiár urat? A felszolgáló megrázza a fejét. — így névről nem. — Az a kopasz. Régen felügyelő volt az erkölcsrendészeten. A pincér elmosolyodik. Persze hogy ismeri. Az egész személyzet ismerte. — Már nem jár ide. — Csak nem történt vele valami baj? — Nem hiszem. Csakhogy a galeri áttette a székhelyét. Azóta Kiár urat sem láttuk. Leveszi az üres sörösüveget, amit az előző vendég ürített ki, s néhány lépés után meg visszafordul. — Megy utánuk... Három nőalak (A Vacsora-sorozatból) Kabátba bújó nő Garai Gábor: Tört agancsú szarvas A Cantata Profana margójára Tört agancsú szarvas másik fele semmi fél-erdőben csörtet társaival többé jobbfelől cser-ágak nem mer megütközni balfelöl csak semmi kerüli is ókét csak a semmit érzi tört agancsú szarvas félszegen botorkál magában meglenni rábajol a vízre szive tanította szeretne jót inni szívében a semmi hanem hűlt szájából tört agancsú szarvast a víz visszacsobban nem fogja vadorzók kimegy a tisztásra nyilalló golyója friss füvet legelni szép szügyén találni csikorgó fogáról tört agancsú szarvas a fü visszahullik nyakának ugornak felét a falatnak belét is kiontják ha le tudja nyelni a vadőr kutyái. Palotai Boris: Csirkecomb Esténként sokat mesélünk egymásnak a férjemmel gyermekkorunkról. Az ő gyermekkora egy hegyvidéki faluból indult el, ahol zsupfedős házak könyököltek az utcára, olyan kicsi ablakokkal, hogy egy tenyérrel át lehet érni. Télen még azt is beragasztották, nehogy a hideg besurranjon. Ezt a megrekedt, sa- vanykás szagot azóta se tudta kiszellőztetni az orrából... Hiába szívta magába ápolt lakások levegőjét, a porba fúlt falu nehéz szagát egyszer csak az orrában érzi, s úgy néz körül saját otthonában, mint aki eltévedt.. . Ha kirándulni megyünk, azon kapom rajta, hogy félrehúzódik, értetlenül nézi, hogyan csomagoljuk ki az alumíniumdobozból a körözöttet, szalámit, csak ül, ül, egymagában, neki ez nem vasárnapi szórakozás, hogy fű, fa, bokor veszi körül. A kávéházi terasz jelenti számára az ünnepet, a többet. Képzeletében a természet összenőtt falujával, a hazai erdőkkel, és erdő, hegy, mező mind csak szűkölködésre emlékezteti. Tavasz elején kihajtották őket a rétre az aprójószággal, a hegyekbe meg akkor mentek, ha gombaszedés, rőzsehordás ideje volt A liptói hegyekben termett borovnyicából annyi pénzt csináltak, hogy őszre cipő fedje a lábukat, s a talpuk ne tapogassa a sarat. Sohase értette egészen, hogy felnőtt emberek hátizsákokkal megrakodva indulnak a hegyekbe, az ölükből falatoznak, amikor terített asztalnál ehetnének. Ilyen kirándulások után nem győzte nézegetni nikkelcsapos fürdőszobáját, a jégszekrényt, a telefont. Látszott rajta, hogy most kezdődik az ünnepe. A gépies kényelem, amelybe mi észrevétlenül belenőttünk, neki izgalmas kiruccanás, ünnepi kaland! önkéntelenül is úgy rendeztem, hogy neki jutott a ruganyosabb ágy, az egyetlen karosszék a lakásban, s a csirkecombot mindig az ő tányérjára csempésztem, mintha kárpótolni akarnám mindazért, amit ezelőtt nem kapott meg. Nemrégiben Kassán jártam, szülővárosomban. Régesrég elkerültem onnan, de az emlékezés
