Szolnok Megyei Néplap, 1987. január (38. évfolyam, 1-26. szám)

1987-01-03 / 2. szám

1987. JANUAR 3. SZOLNOK MEGYEI NÉPLAP 5 Az idén is folytatódik a vasútvillamosítás programja. A tervek szerint az év végéig a Velencei-tó, jövőre pedig Fonyód is gyorsabban elérhetővé válik. A felvétel Martonvá- sár és Kápolnásnyék közötti felsővezeték — elhelyezési munkálatokról készült. Kilátó a Hortobágyon A Hortobágy egyik legtá­volabbi pontján, Szálkahal­mon fából épült új kilátó- tornyot adtak át. A Horto­bágy védett területein ko­rábban már öt, ehhez ha­sonló kilátó épült meg. Eze­ket azonban kizárólag csak kutatók, szakemberek, a puszta növény- és állatvilá­gát tanulmányozók vehették igénybe, míg a mostanit az érdeklődő nagyközönség, a Hortobágyot magasból is látni akarók részére készí­tették. A Nemzeti Park igazgatóságának döntése alapján a jövő esztendőben a pusztai halastavak mellé építenek a nagyközönség szá­mára két kilátótornyot, ahonnan a gazdag vízi ma­dárvilág életét lehet megfi­gyelni. Svábbállal nyitnak A pónz nem minden Nemzetiségi farsang Baranyában Régi hagyományok életre keltése, német és délszláv együttesek fellépése, svábbá­lok és sokácbálok sora gaz­dagítja a nemzetiségi farsan­got Baranyában. A mintegy ötven napig tartó vigalmi időszakot a január 3-i sváb­bál nyitja meg, amelyet a Nikolaus Lenau Német Kul­turális Egyesület rendez a pécsi Nádor Szállóban. Ezt követően január és február minden hetében lesz svábbál vagy sokácbál Baranya va­lamelyik nemzetiségi telepü­lésén. Nagy érdeklődés előzi meg a baranyai nemzetiségek farsangi játékait, természe­tesen elsősorban a mohácsi busójárást, a délszlávok tél- űző-tavaszköszöntő ünne­pét, amikor fakürtök rikoltá­sa, kerepelők berregése és láncos botok csörgetése köze­pette végigvonulnak a vá­roson az állatbőrbe öltözött, faálarcos, ökörszarvú bus,ók. A zselici Boldogasszonyfán a németek tartják érdekes fel­vonulásukat, amelynek ha­gyományos résztvevői a dí­szes sváb viseletbe öltözte­tett bábuk: Hansl és Gretl. Megrendelhetők R|gi úttörödalok kazettán Akiket hazahúzott a szíve — írja le nyugodtan, sok­szor bolondok vagyunk mi nők, és magunk keressük a bajt önnön magunknak, — emlékezik vissza élete egyik jelentős fordulópontjára Ra­bi Mártonná, Erzsiké. — Dehát mi is történt tu­lajdonképpen? — 1972-ben már gyűrűs menyasszony, és végtelenül szerelmes voltam. A vőlegé­nyem Bécsbe utazott: hívott maga után, de eltelt egy kis idő, mire én is indulhat­Igen ám, de akkor még a német szókincse is mindösz- sze néhány kifejezésre, rö­vid mondatfélére korlátozó­dott. Szerencséjére kapott munkát, bár ez is nagyon felemásan alakult. Frank Sándor, a híres textilüzlet tulajdonosa felvette a boltjá­ba, de hogyan? — így is jót teszek magá­val, érvelt a legelső beszél­getésünk alkalmával, noha én szidtam is, meg örültem is, hogy pénzkereső foglalko­zásom sikeredett. Szidtam, mert felét adta annak az ösz- szegnek, amit a többiek kap­tak, közben pedig örültem is, hogy nem kellett tányért mo­sogatnom, elhelyezkedésre várnom, mint nagyon sok kint maradt hazámfiának. — És a kereset? — A magyar viszonyokhoz képest nem volt rossz, bár a számok ismeretében azt is illik tudni, hogy Bécsben hozzánk képest toronymaga­san drágább az élet. Elég az hozzá, a keresetem tekinté­lyes része albérletre kellett, és hogy kijöjjek, no, meg maradjon is néhány schillin- gem, napi 14—16 órát dolgoz­tam. Üzletnyitás előtt mos­ni jártam, utána pedig ta­karítottam. — És lassan milliomos lett... — Ugyan már még tehe­tős sem! Aki ma ezt mond­ja Bécsben magáról, az vagy hazudik, vagy sohasem járt arra. Közben megismerkedett egy hozzá hasonló, egyedül­álló magyar férfivel, aki mű­1984-ben újra kilátogat­tunk Ausztriába. Sokan le­gyintettek, kár volt kienged­ni őket, biztos vissza se jön­nek. Tévedtek, nekünk az első bécsi kiruccanás nagy lecke volt. Egyetem arról, hogy ott az ember 40—45 évesen sem lehet biztos ab­ban, másnap is szükség lesz a munkájára. Búzás Gabriella története másféle, hiszen ő 1971-ben hivatalosan került Los An­gelesbe. Akkor a törökszent­miklósi zeneiskola igazgatói beosztását cserélte el az amerikai háziasszonyságérti. Ugyanis ide követte férjét, aki az egyik ottani napilap tam. Mire kiértem, ő tovább- állt egy másik nővel. Úgy is mondhatnám, a nagy isme­retlenben egyszál egyedül maradtam. — Korábban hol dolgozott? — Pesten a Fonalkikészítő Gyárban. Jól kerestem, meg­becsültek, fontos társadal­mi megbízatásaim voltak. Röstelltem az egész helyze­tet, és elhatároztam, addig nem térek haza, amíg vala­hogyan nem alakul az éle­tem. anyag és padlóburkoló szak­munkás volt. Egymáshoz költöztek, együtt éltek, majd összeházasodtak. így lett a neve Rabi Mártonná. — 1975-ben hallottuk a Kossuth Rádióban, hogy akik 1972 körül maradtak kint, és semmi más bűnük nincsen, amnesztiát kapnak. Bemen­tünk az ottani magyar kö­vetségre, és könnyek között szipogtuk, hiába keresünk most már elég jól, azért haza szeretnénk térni, mert ott még az estéli harangszó is szebben szól. Jól van, közöl­te a nagykövet, ha valaki befogadja magukat, jöhet­nek. A szüleim, akik Győr mellett, egy faluban élnek, kezességet vállaltak értünk. Hetekig alig aludtunk, szá­molgattuk a napokat, az órákat. Mindenünket pénzzé tettük, és ez arra volt elég, hogy egy pici mikrobuszt tudtunk venni. 1976. augusz­tus 28-án léptünk újra ma­gyar földre. Én még soha ilyen gyönyörű napot nem él­tem át, és az édesanyám főz­te csirkepaprikás se esett olyan jól. mint akkor. Pedig sós könnyeink is potyogtak a tányérba. — Hogyan került a me­gyénkbe? — A férjem révén, végül is az ő szülővárosában tele­pedtünk le. Eleinte Szolnok­ra jártam be a Skálába, ahol pénztárosként dolgoztam, a párom pedig a szakmáját folytatta. Eladtuk a buszt és annyit kaptunk érte, hogy a beugrót be tudtuk fizetni egy kétszobás lakásra. tördelőszerkesztőjeként dol­gozott, és korábban túrista- úton hazánkban járva ismer­kedett meg Gabriellával. — Mit mondjak? Volt mit aprítanunk a tejbe: ötszobás villában éltünk, ahonnan nem hiányzott a fürdőme­dence sem. — Mit csinált új otthoná­ban? — Kezdetben a háztartást vezettem, mivel a férjem keresett annyit, amiből meg­éltünk, sőt még a bankba is jutott. Mindezek ellenére unalmasnak tűntek a napja­im, ezért nem kis erőfeszí­tések árán elhelyezkedtem. Egy nagy áruházban a rang­létra alján kezdtem a mun­kát, afféle szaladj ide, csi­náld azt mindenesként, de mivel kitartónak, szorgal­masnak bizonyultam, egyre jelentősebb feladatokat bíz­tak rám, és öt év múlva osz­tályvezető lettem. Igen szép fizetéssel, amelyhez szó sze­rint szívem lelkem ki kellett tennem. — Szó szerint? — Igen. Mert aki lazsál, vagy lezserkedik, egyetlen tévedés, de legföljebb a má­sodik után az utcán talál­ja magát. Nem dolgoznak ott többet az emberek, mint ná­lunk, de az intenzitás össze­hasonlíthatatlanul nagyobb. Produkálni kell, mert könnyen kiadják az ember útját, hiszen a sarkában legalább tíz utód liheg. — A szép keresete ellenére mégis visszahúzta a szíve. Viasza a szülőkhöz — Az is, meg más is. So­ha nem vettem fel az ameri­kai állampolgárságot, pedig tehettem volna. Hogy végül Törökszentmiklósra kerül­tünk, kerültem vissza, annak több oka van. Az egyik az, hogy nem lett gyermekünk. Talán ha születik, minden bizonnyal kinn maradok, hi­szen ez alapvetően megvál­toztatja az ember életét. Lett volna kiért gürcölni, tervez­ni. így viszont egyre több­ször eszembe jutott, hogy az idősödő szüleim sokezer ki­lométerre élnek tűlünk, eb­ben a városban, akik az évek múltával egyre több és na­gyobb támaszra szorulnának, így természetesnek tartottam az elhatározást, hazatérünk. Azután David, a férjem is úgy dolgozott, hogy este hat­tól éjfélig kettőig tartott a műszak. Ép pedig reggel 7-re jártam és délután 5-ig vol­tam a munkahelyemen. Mire hazaértem, ő javában készü­lődött. Megpusziltuk egy­mást, és már rohanhatott is. A hét minden napján, mert ott szó szerint a napilapok hetente hétszer, vagy több­ször is megjelentek. Sokat voltam egyedül. — Végül visszaköltöztek. — Remek férjjel áldott meg a sors. Otthagyta a munkáját értem, nyugdíja­zását kérte, és velem jött, noha csak angolul beszél. Itthon délutánonként a ze­neiskolában tanítok; addig ő otthon tesz-vesz. Vásárol­tunk egy kockaházat, bent olvas, zenét, rádiót hallgat. És vár engem, mikor megyek haza. Mert 15 év házasság után is maradt temérdek mondanivalónk egymásnak. Ugye csodálatos? Bizony az, hiszen ez a te­hetős ember egy számára is­meretlen környezetbe, kul­túrába követte asszonyát. Sőt a párjáért nemcsak új lak­helyet, de országot is újat vá­lasztott. D. Szabó Miklós Kényszerhelyzetben Férjét követte Neokutyabőr rr Oskutatás folyik — ma Magyarországon. Vicc­nek, rossz viccnek hangzik, de szavahihető emberek sze­rint igaz az, hogy legalább-^ is négyszáz ember időt és fá­radságot nem kímélve kere­si, illetve pénzt sem kímélve keresteti az őseit, a család­fáját. Pontosabban — és ez az, ami elképesztő — a ne­mesi ősöket keresi és keres­teti, ősei népessége után ku­tat, sőt még annak attribú­tumai, a családi címer, a ne­meslevél, ama bizonyos ku­tyabőr után is... Megvallom, fogalmam sincs: minek keresik neme­si őseiket azok az emberek? Ugyanis még ha sikerül is kimutatni, hogy déd- vagy ükatyjuk mondjuk nemes alsó- és felsőbagosi Bagosshy Balázs volt, vagy báró, gróf, netán X. vagy Y. — mire jó ez? Használni nem használ­hatják! Ügy látszik, sokan elfelejtették, hogy a felsza­badulás után megalkotott egyik első törvényünk ki­mondta a nemesi címek és rangok, és persze a velük já­ró megszólítások — a méltó- ságos, kegyelmes stb. — megszüntetését. Sőt, hogy félreértés ne essék: megtil­totta ezek használatát. De — és itt a meglepetés — elvét­ve mégis vagy már újból használják! Egyelőre csak fi­zetett gyászjelentésekben láttam — és borúlátóan azt mondom: még csak ott lát­tam — nemesi előnevek, prédikátumok felsorolását. Csakhogy a nemesi előnevek bevétele az újságközlemény­be: ez nem kegyelet. Ez po­litika. Vannak azonban állítólag olyanok, akik nem nemesi ősöket keresnek, csak egy­szerűen családjuk felmenő ágának a sorsa iránt érdek­lődnek, tudni szeretnék, kik voltak, hol és hogyan éltek személyesen talán nem is­mert nagyszüleik, vagy déd- és ükszüleik, milyen volt a kor. Azt is hangoztatják, hogy „a családját mindenki­nek vállalnia kell”. Csak­hogy én ebben nem tudok őszinte érdeklődést és ke­gyeletet látni. Mert az az ér­zésem, hogy azért kurkász- szák a levéltárakat, hátha kiderül, hogy valamelyik ős messze földön híres ipa­ros, netán neves orvos, tu­dós, művész volt, valame­lyik város fejlesztésének út­törője és így tovább — az­után az utód ősei érdemei­nek hangoztatásával akar valamit elérni. Mert hogy fogja-e „vállalni a család­ját” az, aki rájön, hogy mondjuk a nagypapa keret­legény volt egy munkaszol­gálatos század mellett a szovjet fronton, vagy az, aki fölfedezi, hogy ükapja a sza­badságharc bukása után Bach-huszár volt... Azt mondanám hát: nem kell „vállalni” a hibázó, bűnös ősöket, mert mindenkinek magának kell vállalnia tettei következményeit —, de ugyanígy nem lehet az ősök érdemei után sem elisme­rést, netán kedvezményt vagy juttatást várni. Amint ma már — nagyon helyesen és a szocializmus elveivel és gyakorlatával összhangban nem nézegethetjük az ősöket, és ha sikeres a felvételi vizs­gája, az egykori nagybirto­kos vagy Horthy-tábornok unokáját ma ugyanúgy fel­veszik az egyetemre, mint bárki mást, ugyanúgy ne ke­ressen senki kiváló ősöket abban a repnényben, hogy az­zal előnyhöz juthat, kivéte­lezni fognak vele! Elismerés és kegyelet a múlt nagyjai­nak: emléket állítunk a ha­ladás mártírjainak, kutatjuk a tudomány, a művészet, az országfejlesztés régi nagyjai­nak életét és munkásságát —, de az utódnak bizony magának kell megmutatnia, ki ő, és azt, hogy valóban utódja a kiváló embernek. Nem vér szerinti, hanem szellem és jellem szerinti utódja. Ugyanígy elképzelhetetlen, és a szocialista társadalom egész lényegétől idegen és ellentétes az, hogy akadja­nak emberek, akik nem tá­voli őseik, hanem közeli őseik, mondjuk ki magya­rán: ma élő szüleik érdemei és teljesítménye jogán akar­nak kiváltságokhoz, kivéte­les bánásmódhoz jutni, má­sok rovására. Az ősök ne­meslevelével szerencsére nem lehet semmire jut­ni, akik ilyesmit ke­resnek, joggal válnak köz­nevetség tárgyává, mint már foglalkoztak is velük szatiri­kus formában sajtóban, tele­vízióban. De a levéltárakban kutatóknál sokkal veszélye­sebbnek, károsabbnak, a közszellemet inkább mérge­zőnek tartom azokat, akik abból próbálnak — a szó szoros értelmében — tőkét kovácsolni, hogy szüleik va­lamire vitték a mi társadal­munkban. Kezdem ugyanis azzal, hogy ezeknek a szü­lőknek vagy nagyszülőknek jórésze a felszabadulás és az azóta felépített — igaz, nem kis részben általuk is épített — társadalmi rend nélkül csak „hé paraszt!”, „maga izé”, vagy rendőrséggel, gu­mibottal „fegyelmezett” és „te büdös proli !”nak becs­mérelt elnyomott, megalá­zott senki és semmi volna. De a nagybirtok, a Horthy- rendszer, az ezekben a felső­háztól a szolgabíróig ural­kodó grófi — dzsentri-ura­lom megdöntésével megnyílt előttük képességeik szabad kibontakoztatásának útja. Százával, ezrével lettek gyá­rak igazgatói, mezőgazdasá­gi nagyüzemek vezetői, a közigazgatás, az állami és társadalmi szervek és szer­vezetek, a honvédség veze­tői. Közben, elképzelhe­tetlen erőfeszítéssel tanul­tak, hogy bírják az egyre bo­nyolultabb feladatokat. Las­san ez a nemzedék már nyugdíjba megy — legtöbb­ször azonban nyugalomba nem. mert nem bír meglenni tevékenység nélkül —, és he­lyébe már jórészt be is lép­tek fiaik, láyaik, akik már tanulhattak, nem este, a megfeszített munka után, hanem csak az iskolának szentelve magukat. De ebber a nemzedékben, és még in kább a következőkben, amely szintén már elhagyta az is­kolák padjait, bizony akad, aki ősei kutyabőrével pró­bálja pótolni a saját telje­sítményét. Ezek a — bocsá­nat a szóért — kutyabőrök pedig élmunkás-oklevelek, kitüntetések papírjai, elsár­gult, nagy tettekre emlékez­tető iratok: Vannak, akik ezeket ássák elő az íróasz­talból, szekrényből, és meg­próbálnak ebből hasznot húzni. Mások nem restell­nek utalni, célozgatni szüle­ik felelős állására, érdemeire, arra, hogy ismerik ezt, vagy együtt dolgoznak azzal... És ezért, ezzel akarnak kedvez­ményes felvételt kapni egye­temen, állásokba. Nemesi ősöket keresőkről szólva kezdtem ezt az írásomat. Felháborító­nak és nevetségesnek tar­tom azt a kutyabőrkutatást. De ez a fajta neokutyabőrös érvényesülési kísérlet száz­szor ártalmasabb! Még sok­kal idegenebb a szocializ­mustól, még ellenségesebb, még károsabb, mert ha oly­kor egy gyáva vagy karri­erista alak behódol az ilyen, érdemeik és teljesítményeik alapján felelős helyen dol­gozó ember méltatlan utód­jának, kielégíti jogtalan igé­nyét — ez olyan mélyen, széles körben és tartósan mérgezi társadalmunk légkö­rét, hogy azt szinte föl sem lehet mérni. Hadd kutassák őseik címerét meg oklevelét a megszállottak. Mi inkább azzal törődjünk, hogy ne en­gedjük az arisztokratizmust, a származás jogán követe- lődzést előretörni. Ennek még annyi helye sem lehet az emberre, a teljesítményre építő, az igazi egyenlőséget megteremtő szocialista tár­sadalomnak, mint a nemesi kutyabőrnek. Pető Gábor Pál A Budapesti Úttörőelnök­ség íz úttörőélet, a rendezvé­nyei: színesebbé tételére, s hog; ■ az új korosztályok is jobt an megismerkedhesse­nek a gyermekszövetség múl javai, 30 régi úttörődal han, felvételét készítette el. A dalokat a KISZ Köz- pom i Művészegyüttesének úttö 'őkara énekelte szalagra, Csu: jánné Buttner Hedvig és Pint ír Eleonóra karnagyok vezényletével. Készül, és elő- relá hatóan az új év elején kap! tató lesz a kazettát kísé­rő k otta is. Ű' törőelnökségek, csapa­tok, őrsök, művelődési há­zak, az úttörőmozgalmat patr máló szervezetek és inté: mények vásárolhatják e kaw ttát, utánvéttel. (Az ár, mindig a nagykereskede­lemi ien kapható szalagok árát >1 függően, 150—200 fo­rint). Mód van arra is, hogy a B adapesti Úttörőelnökség a b( küldött üres kazettákra átm, isoltassa a régi dalokból szer :esztett műsort. A; úttörődalos kazetták a Mag rar Úttörők Szövetsége Búd ipesti Elnökségénél (1430 Búd ipest, Köztársaság tér 27.) rendelhetők meg.

Next

/
  • Elrendezés
  • Igazítás
  • Forgatás
Oldalképek
Tartalom