Szolnok Megyei Néplap, 1986. december (37. évfolyam, 282-307. szám)

1986-12-06 / 287. szám

< 1986. DECEMBER 6. Irodalom« művészet 9 Terek Pilinszky János emlékére ifj. Zsovák László: Terhedhez igazodik Hurcolkodik körüled minden ami fölösleges. Csak a visszér kúszik megtörni térdeidet, haszontalan búzavirág. Az élet apoteózlsa a halál felett a háború és a fasizmus ellen Irodalmi oldalpárunk illusztrációit Kóka Ferenc festőmű­vész képeiből válogattuk. — Pénzt! Adjál pénzt! — rikoltotta Baturáné. — Az én keresetem már elfogyott. Megrázta tépett haját. Az urára mered. — öt gyerekre kell főzni. Pénzt adjál. Ne idd el... add ide... Főz­ni kell. Batura ellökte magát a faltól: — Az anyád... Mindig csak a pénz... Megállj, ezt megbánod. Hogy én eliszom! És ha iszok, mi közöd hozzá! Ki kereste meg az árát? Ki kereste meg? Megint belomarkolt a felesége hajába. Előre-hátra rángatta, s az asszony, hogy csökkentse a fájdal­mat, testével is előre-hátra rán- dult. — Csak nyűgnek vagy rajtam a kölykeiddel, te istenverése. Még sajnálod tőlem az italt? Az én ke­resetem. Az én. . . — Főzni kell — nyöszörögte az asszony a rángatás görcsében ma­kacsul. Petyhüdt melle ütemesen hintáit a blúza alatt. — Te is megköveteled holnap a vasárnapi ebédet. És a gyerekek... Ne menj el megint. Add ide a pénzt. — Fogod be a pofádat? — ordí­tott fel Batura. — Csak a pénzen jár az eszed? Az én keresetem az enyém, azt teszek vele, amit aka­rok. Ha sokat jár a szád, össze­töröm a csontodat. — Főzni kell — suttogta az asz- szony. — A gyerekeknek enni kell. Ne vidd a kocsmába a pénzt. — Pofa be! — Batura megráz­ta az asszonyt, belerúgott a síp­csontjába, odébblökte, és kirohant az ajtón. A gyerekek csak most kezdtek sírni. A két nagyobb a sarokban reszketett, a kisebbek a közös ágyban. Az asszony megnyomkodta és te­nyerével többször végigtapogatta lábszárcsontját, derekát, azután a hajához nyúlt. A csatot kereste, amellyel a tarkóján összefogta a haját;, de nem találta meg. Haj­longva kutatta a földön, de nem látta sehol, s végül már el is felej­tette, mit keres. Felemelte az ura gyári gumicsizmáját, kivitte a konyhába, a tűzhely alá. A hideg lábasokkal babrált, azután visz- szament a szobába. Helyükre lök- döste a székeket, és kinyitotta az ablakot. A gyerekek az anyjuk szokott mozgásának ütemén elcsitultak. A kicsik játszani kezdtek, egyikük áthengeredett a szülők fekhelyére a dúlt párnák, takarók közé, ma­gára húzta a paplant, s alóla ne­vetett rá a másik kettőre. Az éles, magas hangra az asz- szony halántékához kapta a kezét. — Menjetek ki, játsszatok oda- ki! — kiabált rájuk hirtelen tá­madt dühvei. — Mars a ház elé! Ne lássalak benneteket! Az öt gyerek ijedten iszkolt ki­felé, a tavaszi nedvességtől, nap­tól gőzölgő városszéli rétre. Az asszony szeme az ablakból gyűlö­lettel meredt rájuk. Halántékain dühítő szabályossággal dobolt két kis kalapács. Ezek holnap is enni kérnek. Ennivaló, meleg étel nem lesz. Felemelte és széjjel rakta az ágyak gönceit. Csupa folt, rongy, szakadás. Rendet próbált terem­Bíhari Klára: flranyhajú, ébenhajú teni, de nem sikerült. A lyukas párnák, foszló paplanok, rongyos lepedők újra meg újra zilált ha­lommá váltak a keze alatt. Ide- oda hurcolta, azután levágta a matracra az egészet. Az ágyak széléről, székekről lesodort gye­rekholmik megint a másnapi ebédre emlékeztették. Kiment a konyhába. Odalépett a tűzhely­hez, megtolta rajta a két hideg lá­bast, szögletes mozdulattal, akár a felhúzott gép. Ugyanígy nyúlt a bevásárló szatyor után, egy ideig ácsorgott vele a konyha közepén, azután visszaakasztotta a szögre. A két kalapács még erősebben verte a halántékát. Zúgott tőle a feje, a teste, a szíve rángott. Se­besen visszairamodott a szobába, és leguggolt a szekrény elé. Al­járól, a bedobált ruhák, rongyok gubanca alól golyóstollat, össze­hajtogatott újságokat és egy vona­las füzetet kotort elő. Leült az asztalhoz, ahonnan ki­látott a rétre. Gyerekhad lármá­zott, fútkorászott odakinn. Az ő gyermekei is elvegyültek benne, mezítláb taposták a meleg sarat. Szemközt már nem voltak házak, oda nem nyúlt ki a városka széle. Megrázta a fejét, s félrehúzta a széket, hogy elcsússzon szeme elől a kinti látvány. A zsivajt meg le­gyűrte a belső zúgás. Szépen, gondosan elsimította az asztal lapján a gyűrött újságokat. Valamennyi az utolsó oldal apró- hirdetéseivel fordult feléje. Mozgó szájjal, félhangosan mormolni kezdte: — Diplomás, előnyös külsejű, harmincötéves fiatalember vagyok. Nősülés céljából olyan fiatal leány ismeretségét keresem, aki... Végigolvasta a hirdetést, azután a nyitott, vonalas füzetre dőlve írni kezdett. Feje a két széttolt alsókar közé süppedt. „Aranyhajú, rózsásarcú, karcsú fiatal leány vagyok. Kedves szü­leim nagyon féltenek, így nincsen ismerősöm. De szívem az igaz sze­relemért eseng. Bárha megtalál­nám azt, akivel nagy szeretetben egyesülhetnék. Válaszát kérném „Aranyhajú” jeligére a szalárdi postahivatalba.” Megcímezte a borítékot, és bele­zárta a kiszakított irkalapot. El­nézett a levegőbe, az arca fénylett, szája többször egymásután mo­solyra rándult. Tekintete nagyon messziről, bizonytalan körözéssel tért vissza a hirdetésekre. Egyet megint elolvasott. Az ujja tövébe szorított toll, mint egy működő mérleg nyelve ki-kibillent a víz­szint vonalából. A szöveg végére érve elmerülten mosolygott, az­után szétterpesztette a két könyö­két, és ismét lebukott a papírra. „Ébenhajú, fehérbőrű, nagyon szépnek mondott fiatal lány va­gyok. Nagy, négyablakos házunk, zongoránk van. Szobámat alig hagyhatom el, mert kedves szü­leim igen féltenek a rossz világ­tól, a rossz emberektől. így hát nincsen ismerősöm. De szívem szomjas az igaz szeretetre. Ezért ezúton keresem az ön kedves is­meretségét. Válaszát „Ébenhajú” jeligére elvárom a szalárdi posta- hivatalba.” A konyhaajtón betört a két leg­kisebb gyerek. Kiabálva rángatták a szoknyáját: — Anya... adjon zsíros kenye­ret. Sós Lali is azt eszik. Adjon zsíros kenyeret! Az asszony felrikoltott, tenyerét a fejéhez kapta: — Nincs, nincs! Takarodjatok! Egyet se lássak közületek. Egy szót se halljak többet, mert... Elfulladt, nem tudta 'olytatni. Dühtől re­megve hajtotta ki a két fiúcskát. Most már háttal ült az ablaknak, szemközt a zilált ágyakkal. Elolvasta a har­madik hirdetést, tűnődőn mosoly­gott, azután újra nekidőlt az írás­nak: a,Aranyhajú, fehérbőrű, karcsú fiatal lány vagyok. Szüleim nagyon féltenek...” viszonyok miatt nem mertek le- szállni. Néhány kör megtétele után határoztak, visszarepülnek a Spitzbergákra. Nem sokkal ezután következett be a katasztrófa. A párás hidegben olyan vastag jég­takaró rakódott a léghajóra, hogy az túlterhelés következtében lezu­hant. A többségnek sikerült ki­szállni, a távírásznak is egy rá­dió-adóvevővel, de néhányan még benn voltak a gondolában, mikor a megkönnyebbedett léghajó is­mét emelkedni kezdett, és örökre eltűnt. Az időlegesen megmene­kültek felverték egyetlen sátrukat a jégre, vörösre festették, hogy könnyebben észre lehessen venni, és a rádiótávírász azonnal meg­kezdte a segélykérő adást. De visz- szajelzés nem érkezett. Napokig. Soha. Pedig volt visszajelzés, csak nekik nem sikerült fogni. Egy szovjet rádióamatőr vette a se­gélyjeleket, s így hamarosan az egész világ tudomást szerzett az „Italia” szerencsétlenségéről. Olasz, norvég, svéd felderítőgépek ké­szülődtek a mentésre, és a „Kra- szin” szovjet jégtörő megindult a megadott pont felé. De erről a vö­rös sátor lakói mit sem tudtak. A tábor egyetlen lőfegyverével, egy szál pisztollyal sikerült egy jeges­medvét elejteniük, így élelemmel még húzhatták valameddig, de különben teljesen reménytelennek látszott helyzetük. Elhatározták, hogy a többség marad, de hárman nekivágnak a Spitzbergák irányá­ba. Két olasz és egy svéd. (Vagy norvég? Erre nem emlékezett pon­tosan.) Elmentek. A rádiós rendü­letlenül adta a segélyjelzéseket, és azt is, hogy hárman útnak in­dultak. A „Kraszin” vette az adást, s úgy irányította útját, hogy lehetőség szerint először ezt a három embert vehesse fedélzeté­re. Közben a repülőgépek is útnak indultak. A sátor pirosra festése nem bizonyult hiábavalónak, több gépnek sikerült élelmet ledobnia, egyik le is szállt, de a baj újabb bajt is szült, Amundsen repülőgé­pe viharba került, és lezuhant (jó­val később a Medve-szigetek kö­zelében találtak rá)... A „Kra­szin” óriási erővel törte a jeget, s egyszer csak, végre, két ember a láthatáron! De miért csak két ember? A két ember nem tudja, hogy a „Kraszin”-on tudják, hogy hárman kellene lenniük, nem is vesztegetnek szót erre a lényegte­len ügyre... Egyikőjük csont-bőr, tele súlyos fagyási sebekkel, a másik viszont kitűnő erőben, két ruhában, s közben meséli a ször­nyűségeket, több mint tíz napja egy falatot se ettek... Két ruhá­ban és nagyszerű kondícióban me­séli ezt, miközben mellette áll roncs honfitársa, akin valóban látszik, hogy nagyon régóta nem evett. Az egyik tiszt rákérdez a két ruhára, s ekkor kiderül, hogy a hajón tudnak a harmadikról. Nincs mese, magyarázkodni kell. Jön a magyarázat. A kétruhás ma­gyarázkodik, neki van ereje hoz­zá, aki így bírja az éhezést, nem igaz? „Az úgy volt, hogy a norvég — vagy a svéd, hát nem mindegy, igaz? — nagyon elgyengült és ál­landóan siránkozott már a kezdet kezdetén.” A rákérdező tiszt jól tud olaszul, csodálkozik. „A kezdet kezdetén? Hiszen ön­ként jelentkezett az útra, vagy nem?” „De igen... A kezdet kezdetént úgy értettem, hogy nem a végén... önként jelentkezett, de a jelek szerint nem jól mérte fel erejét.” „A jelek szerint!” — mormogja a tiszt, és nézi a kétruhást. „Nem így volt?” — fordul a két­ruhás a roncshoz. A roncs bábuként bólogat. „Nyögj!” A roncs nyögi: „Így volt”. A kétruhás jól érzi magát két ruhájában, folytatja: „Állandóan siránkozott, hogy nem tud tovább jönni, ő legjob­ban a jég közt szeretne megpihen­ni. A jég meleg, a jég meleg, ilyesmiket hajtogatott. Én meg, il­letve mi: Be vagy csavarodva, nyomás, megyünk tovább. Így volt?” A roncs bólogat. „Szóval így a jég, meg úgy a jég, a jég anyaöl, meg ilyesmik. Ez ráment az idegeimre... idegeink­re. Az ilyesmi rámegy az idegek­re. .. .Ráment?” „Rá” — mondta a roncs. „Addig-addig erősködött, míg beadtam a derekamat... bead­tuk. ..” Ránéz a roncsra. A roncs: „Be”. „Az volt a kívánsága, hogy te­messük a jég közé... hogy soha ne lehessen rábukkanni, azaz hogy valami jegesmedve véletlenül rá ne bukkanjon...” „És meg ne egye” —r mondja a tiszt. „Ilyesmi, a jegesmedvéknél fenn­áll ez a lehetőség... „Igen — mondja a tiszt furcsán, —, a jegesmedvéknél mindig fenn­áll ez a lehetőség. Hogy embert esznek. Hogy halat esznek. Hogy dunnarécét esznek. Ezek a lehető­ségek fennállnak. Mondok mást. Az első világháború — hitelesen valószínűleg így mondta: a világ­háború, mert hiszen akkor még... — vége felé a kijevi állatkertben két oroszlánt találtak kimúlva. Egy ketrecben. Éhen vesztek. Egy­más mellett feküdtek, s egyiken sem volt még egy karcolás sem.” „Nem értem, hogy jön ez ide.. „Nem érti?” „Nem.” „Maga se?” A roncs maga elé bámul, és int, hogy ő se. A tiszt elgondolkozik, bizony, ő saját két szemével látta azokat az oroszlánokat Kijevben. Szorosan egymás mellett feküdtek, mond­hatni, összebújva. „És ugye, azt is kérte, hogy meztelenül temessék el?” „Igen, persze, nagyon. .. már mondtam az anyaölt...” „Már mondta.” „Meg hogy a jég meleg, ilyes­mik.” „Mondta.” — Nézi a tiszt a két­ruhás két ruháját. „És tényleg meztelenül temették el.” „Nagyon kérte. Nagyon-nagyon kérte... Nagyon kérte?” A roncs bólintott: kérte. A két­ruhás felhősen néz rá. A roncs erőteljesebben bólint: nagyon kér­te. .. — Most miért hallgat? Miket beszélt összevissza? Ki evett meg kit? — Bizonyíték nincs, csak való­színűség. .. egy olasz kutató egy norvégot, s a másik olasz mind­ezt végignézte. De lehet,, hogy a norvég nem is norvég volt, ha­nem svéd, bár azt hiszem, ez nem érdekes, mint ahogy az sem, hogy a két olasz éppen olasz volt... Türelmetlenül legyintett a sze­mélyzetis. — Volt már ilyen! — az esetet biztos nem ismerte, és a jelek szerint nem is volt rá kíváncsi. — Hát ez az, éppen ez az; volt, van és lesz... És én azon is sokat elspekulálgattam, hogy van-e * kü­lönbség aközött, ha valaki eszi, vagy csak nézi. És aközött, ha va­laki azért hallgat élete végéig, mert ette, vagy mert nézte, hogy a másik ette. Mert mindketten hallgattak, ha azt lehet mondani, hát nyugodtan, hiszen ki tud meg­találni az Északi-sark’ szürkeségé­ben néhány lerágott csontot?” — Ide figyeljen, hagyja már nekem ezt az Északi-sarkot meg a csontokat, arra feleljen, amit kérdeztem!.'.. Mit is kérdeztem?.. — Azt, hogy nekem mindegy-e? Nem mindegy. Világító emberek között akarok dolgozni... Gyerek­koromban láttam egy áruházi tü-1 zet. Nagyon gyorsan kiértek a tűz­oltók, szálltak a létrák a magasba, és a karvastagságú csövek ontot­ták a vizet. Senki nem égett benn. De tizenkilenc embert halálra ta­posott a többi. Ott csak a tűz vilá­gított. .. Továbbra is bányász aka­rok lenni, és inkább égjek el, mintsem hogy letapossak valakit. Összeállította; Békasy Ildikó Takáts Gyula: r Es benne mint nagyító alatt Oly sima és tiszta ez a csend, mint ablakkeretben az üveg. Es benne mint nagyító alatt kitárja titkát a világ. akár egy metszett óriási sejt. Kerék Imre: r Árpád-kori csontsíp Aki ajkai közé illesztette, beléfújt: hol van a gyermek? Szomorú, vagy víg ialocskát billegtetett rajta fürge ujjaival? A múzeumi üveglap alól hallani véled az ismeretlen-ismerős pentaton dallamot, mintha suttyó kölyökkorod elsüllyedt Atlantiszából csendülne füledbe ... Egy pillanatra arcon legyint szelével az örökkévalóság.

Next

/
Oldalképek
Tartalom