Szolnok Megyei Néplap, 1986. december (37. évfolyam, 282-307. szám)
1986-12-06 / 287. szám
8 Irodalom, művészet 1986. DECEMBER 6. Gyurkovics Tibor: W Kis úr 99 — Tárgy? — Nem. — Ember? — Igen. — Él? — Igen. — Budapesten él? — Igen. — öreg? — Mát... — Ilyen felelet nincs. így nem érdemes játszani. — Hát közepes. — Közepes. Ilyen nincs. Ezen nem lehet elmenni. Tessék határozott feleletet adni. Tessék dönteni. — Jó. öreg. — Szóval, igen. — Igen. — Mert csak igennel és nemmel lehet felelni. Gazdag? —• Nem éppen. — Na, megint. Nem játszom. — Na de neked is jobb. ha kibővíti az ember kicsit. — Félrevezet. — Jó. — Szóval, hogy él? — Igen. — Nem értem. — Azt mondtad, csak igennel és nemmel lehet felelni. — Jaj, ne vacakoljunk. Szegény? — Nem. — Az előbb azt mondtad, nem gazdag. Hát, ha se nem gazdag, se nem szegény, akkor én nem találhatom ki, hogy kicsoda. Ki az, aki se nem gazdag, se nem szegény? Okos? — A. — Ugye. Ezt minek vegyem? — Nézd, nem olyan egyszerű egy szóban felelni. — De ez a játék. — Akkor sem egyszerű. Vannak emberek középen is. —' Na, menjünk tovább. Nagy úr? — Nem. — Munkás? — Nem. — Kis úr? — Igen. A díványon feküdtem, a nagy virágos, sötét tónusú díványon. Félhomály volt, az őszi meleg ellen leengedett rolókkal. Lábam föltettem a falvédő szőnyegre, bátyám a másik, kinyitható ágyon feküdt. Teljesen szabadok voltunk, valami iskolai szünetben. A roló rácsain befolyt a késői napsugár, lecsorgott, mint a híg arany. A beverő napban ferde kis szöszök úsztak. A hármastükör háttal volt nekem, de hanyatt jól láttam bátyám arcát a tükörben, ez is segített eligazodni a játékban. Szerettük ezt játszani, s mindig saját értékrendszert dolgoztunk ki belőle. Erre az új kategóriára gondoltam, kis úr, végig szedegettem ismerőseinket, arcokat pergettem magam előtt a plafonon. De ott se volt. Nem maradt vissza ebből a délutánból, csak a lábfejem. Húsz év múlva jöttem rá, értettem meg az új kategóriát. A rendelőben többen dolgoztunk, a hosszú folyosóból nyíltak a szobáink. A folyosó végtelen hosszúnak tűnt, és tele vo.lt aggatva képekkel. A napfény nem sütött be, mert azt az udvarra néző kis szobák se kaptak. Az egész intézetnek volt valami hivataljellege, annak ellenére, hogy kedvessé és gyerekessé akarták tenni. Hátul, nagy messze még egy mártírszoba is volt, ahol hivatalsegédünk, Anna húzódott meg, mondván, hogy neki nincs más szobája. Beszólt a titkárnőnek fagyos kedvességgel: „Erzsikéin, ha keresnek, a tartózkodóban vagyok”, és fekete szemüvegben ült a sötétben. Munkaköpeny volt rajta, ott ült a kefék és vödrök között, és gyilkos előzékenységgel ugrott fel, ha az ember beszólt neki: „Tetszik parancsolni?” „Nem, nem...” Az intézet gyakran volt forr- ponton, különböző rendelkezések miatt, elsősorban a titkárnő miatt, aki nem volt hajlandó betartani semmiféle munkarendszabályt, s extra jogokat vindikált magának. „Ha a pszichológusok, ha az orvosok, ha az Ilonka, akkor én is...” — mindig mások jogai után haladt. Jogai? Ilyen volt az intézet. De mindez mellékes. Kerkovits a lényeges, aki a folyosó végén, az igazgatói szoba hátában levő egyötvenszer három méteres furulyában rendelt, de rendelt ő már mindenütt, kőasztalon, az ölében, a szívén, az itatóson, Aszódon, a javítóban, Cegléden, Kassán. Kerkovits volontőr volt, ahogy az igazgató mondta, önként rendelt, szerette a srácokat, és öles betűkkel írta rá a Hypermotilitas vagy Olygophrenia félelmetes diagnózisát a sárga kartonokra. Kerkovits piros ember volt, erei már átáztatták vérrel a bőrét, arcvonásai se nagyon voltak, csak pirosság. Orra göcsörtös, mint valami bot, kis szemei kétkörű szemüveg mögül csillogtak, és nagyothallott, ezért kiabált a gyerekekkel. — Vannak szüleid? — Vannak — felelte elhaló hangon a térde közé szorított gyerek. — Azt akarod, hogy meghaljanak? — a gyerek sírni kezdett erre, és Kerkovits látta, hogy hatott rá a kezelés. Sokat foglalkozott bűnöző gyerekekkel. Reggel frissen, korán jött végig az utcán, messziről köszönt, és aztán fehér köpenybe bújt, nekivetkőzött a pszichológiának. Fiatalos volt, mindig azt mondta, pedig Hitlerrel született egy napon. „De én nem vagyok olyan. Nem is hasonlítok rá” — mentegetőzött. Egyenletesen ügyködött, rendíthetetlen biztonsággal. A sok nő között olyan volt, mint egy nagy gyerek, csak éppen tisztelték öreg koráért. Egyébként nem lehetett tudni, mit csinált. Albérleti szobában lakott, családtagként kezelték ott is. Délutánonként almát evett, rádiót hallgatott, de sohasem unatkozott. Tulajdonképpen mindig tele volt munkával, valami technikumban is tanított ismeretlen tantárgyakat. Az öreg frissen mozgott, de már nem volt olyan magabiztos, valahogy romlott a látása is, kéket is pisilt, ahogy eleinte nevettünk rajta. Később aztán megoperálták, de senki se ment hozzá látogatóba. Pár hónap múlva visszatért, és titokzatosan vont be a szobájába. — Ide nézz! — mondta, és megmutatta a veseköveit. Egy finom puha papírba voltak csomagolva, nehogy kopjanak. — Ezek bennem voltak. Ügy kellett kiszedni belőlem, operáció útján. Mindenkinek mutogatta abban az időben. Meghatóan csörgette őket, és az emberek figyelmesen hallgatták. Elsodródtunk aztán egymás mellől, csak hosszú évek múltán láttam viszont egy pszichológiai gyűlésen, az Akadémián. Megint sötétkék ruhában volt, sipító, magas hangon beszélt, arra lettem figyelmes, a hátam mögött tárgyalt valakivel. — Jobban tetszik kinézni, kedves tanár úr! — mondta egy kellemes női hang. — Igazán? Valóban, lehet, mert jobban is érzem magamat. Pedig nem vagyok már fiatal. Hitlerrel születtem egy napon, egy hónapban, egy évben, S ő már rég a síré — sipította. Mindenki hallotta. — Igen igen — mondta csönde- sítően az ifjú, hang. Nem mertem hátranézni, de tudtam, hogy Ker- kovitscsal beszél. — Igen. Megvagyok — fűzte tovább saját gondolatait, tűnődött egy vízszintes üveges szekrénynek dőlve. — Csak operálnak. Állandóan operálnak. Most nyitottak föl negyedszer. — Jaj, istenem! — sajnálkozott a tanítvány. — Mutattam magának a legutóbbi köveket? Itt vannak. Nyolc darab. Mindig hat szokott lenni. Ügy látszik, szaporodnak. Mindig meg szoktam mutatni a tanítványaimnak. Sokféle tanítványom volt. Van, akiből miniszter lett, van, aki mérnök, van, akiből ördög — mutatta a köveit. Rézsűt fordultam, s csak öreges, piros kezét láttam, és a papírba csomagolt veseköveket. — Juj — mondta a hang. — Mit, juj? Nézni még csak, de hordani! Ugye, gondolhatja. — És lassan visszacsomagolta őket. — Fájdalmak... gyakran? — kérdezte a női hang, óvatosan. — Ajaj. Az hozzátartozik. Ez azért aggaszt. Tudja, ez már komolyan aggaszt. Nem is tudom, hogy mi lesz velem? — mondta megrendült hangon, és elnézett az ablakon át a Lánchíd üres szájú oroszlánjaira. Gőzfürdő Molnár Imre: Rendületlenül Felőlem páválkodhatnak a cifra utak nem hordanak engem Létem e-meg-nem-ismételhető csoda örökös földrengés a szívemben A meg-megszakadó zerge-utat szívemet követem szakadatlan csábít a csúcsok csorba foga s a remény egy-szál-pallója alattam Mégis úgy gondolok én a halálra mint rablóra a kincskereső igazán akkor leszek árva ha védelmébe vesz ö Megeresztett lobogó zabiák íve éltet a megrekedés meg is ölhet Porba hiába omolnak a térdek az idő úgysem könyörül meg Lassan már seholsem vagyok itthon csak a mindig rohanásban kell a szökő perc hogy nyomorítson hogy erőmet küzdeni lássam Ha majd bealkonyul mindenre-néző szemem s eláll a szívverésem úgy akarok eldőlni a végső megsemmisülésben hogy tudhassam még most se késő nem állottam meg még egészen Rákosy Gergely: Töredékek egy régebbi káderezésből — a háttérben oroszlánok Szenti Ernő: • • Önéletrajz Az arcomon szaporodó ráncok Bőröm önéletrajza Lecsukott szemem Megelőlegezte az éjszakát Szabaddá tette képzeletem Az egymáshoz láncolt tényeket Fázósan didereg A végesekkel körbebástyázott határtalan Megszokott egyensúlyából, Kibillentette a szél a levegőt Fiirdőző nők Bertók László: Éltük a szép, boldog jövőt Minthogy maholnap vége lesz, ez volt mégis a te időd, olajozottan járt a föld, röpítette az életet, az erősek a szépeket, a szépek a nagyon erőst s egymást ölelték, aki ölt, megölhették a többiek, a gyenge szépen élhetett, a gyáva megerősödött, a szorgalmasnak szárnya nőtt, a lusta is írt verseket, begyógyult minden régi seb, éltük a szép, boldog jövőt. — Miért lett éppen bányász? — Mert az erdőmérnöki karra nem vettek föl. — Miért? — Nem tudom. Igaz, hogy az érettségim nem volt a legjobb, akadt egy elégségesem is, történelemből, de az enyémnél gyengébb érettségivel is fölvettek többieket. — Ezt csak úgy gondolja. — Nem gondolom, tudom. — Tehát maga szerint ma is van protekció. — Biztos, biztos, hogy van. — Ezzel azt akarja mondani, hogy minden maradt a régiben? — A protekció maradt, az biztos. — Hm. Csökevény, amit majd kinövünk... És magának az mindegy, hogy bányász vagy erdész, a lényeg az egyetemi végzettség? — Nem mindegy, nem volt mindegy, azt gondoltam, majd csak sikerül néhány félév után átkerülni az erdészkarra, nem sikerült, de most már nem is akarnám, megszerettem a bányászatot, a bányát. — Sötét van a bányában — mondta a személyzetis hangsúlytalanul. — Sötét, de az emberek világítanak. Nem úgy értem, hogy a lámpájukkal, önmagukban. Általában. Vannak másfélék is, próbálkozók, de nem sokáig maradnak. Akik maradnak, világítanak. — Pillanatra ehallgatott, eszébe jutott valami, egy kissé el is felejtkezett róla, hogy van. Inkább csak úgy maga elé mondta: — Nyáron gyakornokoskodtam, és tanúja voltam egy mentésnek. Soha el nem felejthető. Nem is mentés, mert a hivatásos bányamentők arra a szakaszra nem értek el, volt elég dolguk másutt. Nyolcán voltak abban a mellékvágatban, már futottak kifelé, amikor a hátsó négyet betakarta egy alattomos omlás. Azok négyen azonnal visszafordultak, pedig hát jól tudták, minden lehet, újabb omlás, robbanás, vízbetörés, oxigénhiány. Puszta kézzel estek neki a szénhalomnak. Láttam őket, amint ki tántorogtak a lejtaknán, úgy ölelték egymást, mint a halálos szerelmesek, egyikőjük már halott volt, de ez csak akkor derült ki, mikor odasereglettünk köréjük, és szétbogoztuk őket. Nyomorúságos helyzet, de az a ritka pillanat, amikor az ember büszke arra, hogy ember... mert általában. .. Én abban az évben születtem, mikor az Északi-sarkon egy ember megevett egy másikat, s a harmadik mindezt végignézte. — Miket beszél maga itt összevissza, . ki evett meg kit? Nem felelt, visszaemlékezett az egészre. Már ahogy ő elképzelte... Olyasféle érzés volt, mint ott a lejtakna bejáratánál. Olyasféle, csak éppen ellentétes. Két mágneses sarok. 1928-ban Umberto Nobile professzor több kutató társaságában az Északi-sarkra indult „Italia” léghajóján. El is érték a sarkot, de a kedvezőtlen időjárási
