Szolnok Megyei Néplap, 1986. december (37. évfolyam, 282-307. szám)

1986-12-31 / 307. szám

Irodalom, művészet Mátyás B. Ferenc: Könnyű préda mmmmeammmmmmmmmm/BmmmmmmummmÉammmmmmmmammmmmmmmmmmmmmammmmmmmmmm CHölgyvdlasz: lassú tánc, melyben a hölgyek kiválasztják, bogy ki válassza ki őket.) Amennyit az áttetsző vászon el­rejtett, éppen elég volt ahhoz, hogy Zdenkót feltúszkolja arra az érzelmi magaslatra, ahonnan ment­hetetlenül lelke „ingoványosabb” mélyébe csúszik majd alá. Vagyis: gyönyörű volt a lány, pompás az őszi délelőtt, s a „vágytól a tettig”- láncreakció beindult idegrendsze­rében. „A természet gyakran re­mekel, de ennél a teremtésnél túl­tett minden elképzelhetőn” — hü- ledezett. A mozi bejáratával szemben buja vízijútékat eregetett a szökőkút, csipkeraj zolatai felszökkentek, majd hol sűrű, hol meg ritkás füg­gönyként visszahullottak, álomké­pek díszleteiként váltakozva a lány mögött, aki mellére ölelve fekete irattartót szorongatott. „A kontraszthatás — gondolta Zdenkó —, mint letűnt idők dívái mindenféle állati rondasággal ölükben, hogy még inkább kiemel­jék velük szépségüket”... Ekkor fordult feléje a lány, s mintha sze­mernyit felvonta volna szemöldö­két, kellemes meglepődést miméi­vel. Nem a szeme káprázott! A lány újból feléje fordult; most ártatlan kérdést tükrözött arca. Zdenkó há­tán finom remegésbe kezdett át­nedvesedett bőre. Már-már rászán­ta magát, hogy átmenjen hozzá, de egy taxi közéjük szaladt, és ketté­szelte a vonzás erővonalait... Egyszerű cselhez folyamodott: átlépett az oszlop túlsó oldalára. A szökőkút elomló rózsákat lövellt a magasba, finom permete szivár­ványt ívelt a lány köré. A taxi utast fogott, és felkanyarodott a sugárútra. Kipufogógáza megülte az aszfaltot, kékes ködként terjen­gett a lány derékmagasságában, s e látomásos színtéren olyan légies­nek és védtelennek tűnt, hogy Zdenkó azon sem csodálkozott volna, ha elpárolog merő tekinte­tének sugárzásában. lány oldalra billentette fejét, s hogy nem ta­lálta bámulóját előbbi helyén, megperdült a sarkán, libbenő szok­nyája vékony anyagán áttetszett gömbölyded csípőjének, formás combjainak zárt rendszere, és Zdenkó akkor, igen, akkor el­lökte magát az oszloptól, s mintha annak holt anyagából vált volna ki, és először ízlelné a mozgást, alva­járóként indult feléje, ébredőként csodálva a lány kibontakozó rész­leteit. melyeket eddig a köztük le­vő távolság eltakart. Közvetlen kö­zelében hátra kulcsolta két kezét, nehogy engedjen lelke türelmet­lenségének, mely arra sarkallta, hogy nyomban megragadja, meg­ölelje ... — Vársz valakit? A lány ránézett; rést pattintott zárt ajkai között, s elővillantak fo­gai. És Zdenkó többé nem tudott szabadulni hatásuktól; maga előtt látta villogó fehérségüket akkor is, amikor már csupán a szavaira fi­gyelt. Fogai úgy uralták a lány lényét, mint másokat kacagásuk, szuggesztív tekintetük, évek hosz- szú során át megismert jó vagy rossz szokásaik ... — Téged — nevetett és teljes pompájában eldicsekedett maku­látlan, foszforeszkáló-fehér fogso­rával. — Ha akarod, kísérj el... Sietek! — Szülők? Zűr? — Á... ... S a beindult csoda folytató­dott ... Mintha természetes lett volna, a lány belekarolt Zdenkó- ba, aki csak most kezdett el iga­zán azon tépelődni, hogy álmodik-e vagy a korábban megivott konyak hatására vannak érzékcsalódásai. — Miért nem beszélgetsz velem? — Egy álomképpel? — lihegte Zdenkó. — Mondd, valóság vagy, — hajolt a lány füléhez, és mélyet szippantott haja samponillatából. Amikor kieresztette magából a le­vegőt a lány összerezzent. — Ja? Csak egy konyak van bennem — vágott azonnal a várható fejlemé­nyek elé. — Baj? A lány gondolkozott egy kicsit, hangja tárgyilagos volt, szinte hi­vatalos, amikor megszólalt: — Annak már elmúlt a hatása. Ügy hangzott, mint egy látlelet. „A fontos, hogy velem maradsz” — gondolta Zdenkó; csípőjük ösz- sze-összeért, érezte a lányénak „beszédes” hullámzását és bol­dog volt, ahogyan csak a váratlan ajándékok töltik fel az embert. — Megérkeztünk — húzta ki karját a Zdenkóéból a lány. Zden­kó zavartan nézte a fogászati ren- deüő cégtábláját. — Ide? — Igen. — Jelenésed van? — Olyasmi. — Fúrás? Húzás? — Igen, csak nem nekem, ha­nem általam! — Hogy-hogy? — Itt gyakorlatozom. — Szóval fogász vagy ? — Leszek ... — Akkor... — Szontyolgott Zdenkó — mikor láthatlak még? A lány nevetni kezdett; Zdenkó ismét megcsodálhatta fogsorát. — Bejöhetsz. Délután háromig nem üzemel ez a kinda ... Nos? — Oda? — mutatott a rendelő ajtajára Zdenkó. — Hát persze. Velem marad­hatsz háromig, ha akarsz. A doktor­nő ilyenkor távozik, és háromig enyém a rendelő. Takarítok, meg minden ... Néha munkám is akad — mondta, s mintha gond suhant volna át az arcán, de azonnal mo­solygósra rendezte vonásait: — Félsz bejönni? Zdenkó kihúzta magát: — Csak nem képzeled! — Akkor gyerünk! Kezdeti riadt borzongását hama­rosan kuncogó remény váltotta fel. Az ágyaknak is beillő széles padok láttára képzelete teljesen „lemo- csarasodott”. Kissé szégyellte ma­gát, hiszen férfiként csak a vadász szerepében tudta elképzelni magát, s most a váróterem bútorzatának célszerűsíthetőségében felismerte, hogy tévesen ítélte meg a szerep- osztást. Míg ő pusztán az ismer­kedésnél tartott, a lány pontosan kiszámítva mindent, a „helyszín­re” vezette őt. „Ergo, ki a nyuszi?” át akkor legyek vadász — buzdult fel, leült, és derekánál fogva magához húzta a lányt. Könnyű ruhácskájá­nak kellemes mosópor­szaga volt. — Légy türelmes — bontakozott ki a lány. — Még nem vagyunk magunkban. Várj, míg elmegy a doktornő. Magára hagyta Zdenkót. Zdenkó megtapogatta a szivaccsal kárpito­zott padot, felfedezte a bejárati ajtó sjílyos reteszét és többé nem tudta visszatartani kamaszos iz­galmát: „terítve van!” — lelken­dezett, s már látta magát naponta idejárni egytől háromig ... A távozó orvosnő alig pillantott rá; röpke jó napottal jelezték egy­másnak, aztán elviharzott. A lány betolta a reteszt. — Na? szakadt ki Zdenkóból. — Nyugi hárította el a lány. — Egy peronyi dolgom van a rende­lőben, aztán át is kell öltözzem, köpenyt vegyek magamra... „Mindenre gondol — izzadt to­vább Zdenkó —, megkönnyíti a dolgot, hogy jobban már nem is lehet”. Kipróbálta, hogy. könnyen jár-e le papucscipője, és nadrág­szíját is meglazította, „életem leg­szebb napja” — döntötte el. A ren­delő felől semmi zaj nem kelt... „Türelem, türelem — intette ma­gát; begörbítette tenyerét, belele­helt, hogy ellenőrizze leheletét —, a türelem rózsát terem”. Aztán, hogy a várakozás egyre hosszabbra nyúlt, gyanakodva az ajtóhoz ment, és rátapasztotta fü­lét. De csak keringő vére heves lüktetései szakaszolták halk dobba­násokkal a csendet. Bekopogott. — Szabad! — hallatszott nagyon, nagyon távolról. A lány íróasztal mögött ült. Fel­lapozta a nyilvántartási naplót, kezébe golyóstollat vett; fehér kö­penyének gallérján fekete cérná­val varrt leltári szám éktelenke­dett; haját konytba fogta; két csat­tal apró fityulát rögzített feje búbjára. Neve? Zdenkó meghökkent: — Játszunk? — Aztán kénysze­redetten elvigvorodott, és bemond­ta adatait. — Furcsa játék ... — Ha nem akarod... — Akarom — sietett válaszolni Zdenkó, nehogy kisiklassa vágya szerelvényét a végállomás közvet­len közelében. Szája elé kapta a tenyerét, és szenvedő arcot vá­gott: — Fáj, nagyon fáj... A lány a műtőszékbe tessékelte, a kellő magasságba pedálozta, és felkattintotta a világítótestet. Zden­kó kénytelen volt behunyni sze­mét az erős fényben, de tátott száj­jal is vigyorogni próbált, hadd lássa a lány, mennyire élvezi a já­tékot. „Ha neked ez kell, hogy be­gerjedj” — gondolta, és hátrahúz­ta nyelvét, amikor megérezte szá­jában a kis, kerek tükör hideg érintését. — Nem csoda, hogy fáj ... Ez szuvas... — mondta a lány. Meg­fordította műszerét, és a nyelé­vel megkocogtatta a fogat majd egy másikat. — Ez is! Zdenkó megmeredt. A hiteles környezet, a valódi szagok, a lány szakértő ténykedése, s hogy maga is tudott a két rossz fogáról — der- mesztóleg hatottak rá, és hatal­mába kerítette a szenvedő ember fatalizmusa, melynek akkor lesz gazdája-hordozója, ha már becsu­kódott mögötte a fogászati rende­lő ajtaja, és nincs menekvés... Aztán a fúró visítása leárnyé­kolta körülötte az egész világot. ... És nem merte kinyitni a sze­mét, és igyekezett csak az orrán át lélegezni. Amikor a fúrófej meg­szaladt, és mélyen a foghúsába szántott — elbődült! — Bocsánat — rebegte a lány, de keze-műszere zavartalanul tovább működött. — Sietnem kell, tudod, nehogy rajtakapjanak — és Zden- kónak kicsordult a könnye. — Szegénykém — oltotta ki cirógató szóval Zdenkó újabb jaját, majd saját keservét hozta mentségére: — A doktornő sejti, hogy hiányá­ban nem csak takarítok meg egye­bek, hanem gyakorlatozom is, de nem bánja, mert alig-alig használok a gyógyszereiből — vigasztalja Zdenkót, akinek ajkára folyt már a vére, érezte áliára araszolni, de a lány is kifulladt: keze reszketett, amikor behelyezte az idegölőt a kipucolt lyukakba, és ideiglenesen betömte őket. — Meglennénk — mondta végül sóhajtások közepet­te, s az idegölő csípős ízét kiöblí­teni egy pohár vizet nyújtott Zden- kónak. — Két nap múlva kive­szem, és betömöm neked véglege­sen — ígérte. Zdenkó felugrott a székből. lány szemérmesen le­sütött szemmel állt, kezét lóbázta, mint kezdő művész, ha mű­vét értékelik éppen: — Még elég bizonyta­lan a kezem, tudom... De azt mondják, a gyakorlat teszi a mes­tert. .. Zdenkó rá sem hederített. Az ajtóra vetette magát, vállával nyomta ki, a kijárati ajtó reteszén pedig akkorát rántott, hogy le­szakadt. Hatvani Dániel: Szívtájról szakad Díszelgi békéjét a tél erdői csődülnek mesésen zúzmarák olcsó ékszere pompázik bokron kerítésen Ezüst gödrökben rettenet villanó fegyvert fél a vad fák görcsei a verebek dermedt-éberen alszanak Hull alá mind a fegyelem taposott tömören ragyog szellemvárosban érintetlen forognak el az ablakok Oly mozdulatlan a tökély ha hozzáérek összeroppan szívtájról szakad a hó dördül véres darabokban Irodalmi oldalpárunk illusztrációit Fazekas Magdolna és Meggyes LásZ' ló alkotásaiból válogattuk. Oláh János: Vándor: Amikor elereszt utad ölelése s eperfák állnak eléd, megpihensz alattuk, fölhúzott térdedben remeg a fáradtság. Vézna kalászok közé telepszik a füst, hamu alá a parázs, nem ismered föl, pedig arcodba süt, az ég tekintetét. Aczél Gábor: Kihallgatás Egy hatalmas termetű férfi ment súlyos léptekkel az úton. Arca me­rev volt, mintha hideg szél présel­te volna rá a barázdákat. Télika­bátot viselt bőrkesztyűs kezében aktatáskát tartott. — Fel a kezekkel! — toppant elé hirtelen egy géppisztolyt szoronga­tó kisfiú. A férfi habozott egy pillanatig, aztán eleget tett a felszólításnak. Ott állt a gyerek fölé magasodva, felemelt karokkal. —' Ne lőjj — mondta —, látod hogy megadom magam. — Van fegyvered? — kérdezte a kisfiú és megpróbált nagyon szi­gorúan nézni. A sárga-kék mű­anyag fegyverrel még mindig a férfi hasára célzott. — Nincs — mondta a férfi. — Becsszóra? — Becsszóra. — Te partizán vagy, vagy ban­dita? — Természetesen partizán. — Azért! A kisfiú szemébe húzta meleg sapkáját, és a homlokát ráncolta. Láthatóan nem akarta befejezni a jólindult játékot, de mintha ki­fogyott volna a kérdésekből. — Leengedhetem a kezem? — kérdezte a férfi. — Tudod, nehéz a táska. — Jó egyezett bele a kisfiú. — De ne menj el. — Sapkájának bumszli bojtja vidáman fityegett a szélben s ő maga komor maradt. — Miért nins fegyvered? — Mert béke van. — Te jó vagy? — Nem mindig — mondta el­gondolkodva a férfi — Pedig sze­retnék jó lenni. — Látod, én is — mondta a gyerek és leengedte a géppisztolyt. — Én is szeretnék jó lenni, de né­ha nem sikerül. Téged megvernek, ha rossz vagy? — Nem. Engem már nagyon ré­gen nem vert meg senki. — Engem sem — nevetett a fiú. — De tudod, ha rossz vagyok, ak­kor nem beszélnek velem, és ez sokkal rosszabb, mintha megver­nének. — Tényleg — mondta a férfi komolyan. — Az sokkal rosszabb. — Te mikor voltál rossz utoljá­ra? — Ma. — Azért vagy ilyen szomorú? — Szomorú? — nézett le a kis­fiúra a másik. A gyerek nagy ke­rek szemmel bámulta. — Lehet, hogy azért vagyok szomorú. — Mit csináltál? — Rákiabáltam valakire. — Te parancsnok vagy? — Olyasféle. — És miért kiabáltál? — Ideges voltam. — Apu is olyankor szokott kiabálni. De ő nem szomorú utána. — Nem szomorú? — Nem. Tudod azért, mert ami­kor már nem ideges, azt mondja, hogy gyere beszélgetni. És akkor azt mondja, hogy ne haragudjak, amiért kiabált, tudja, hogy nem érdemeltem meg, csak azért kia­bált, mert ideges volt. És elmeséli, hogy mi volt a gyárban, hogy mi­ért volt ideges, és bocsánatot kór. Tudod mit? Kérjél te is bocsána­tot. Akkor te se leszel szomorú. — Sondolod? Lehet, hogy iga­zad van. — Ugye? És persze te is meséld el, hogy miért voltál ideges. — Jó — mondta a férfi, és meg­simogatta a kisfiú fejét. — Elme­sélem. — Akkor szerbusz. Elmehetsz.

Next

/
Oldalképek
Tartalom