Szolnok Megyei Néplap, 1986. december (37. évfolyam, 282-307. szám)
1986-12-31 / 307. szám
Irodalom» művészet 9 Pákolitz István: Illik Ripicskes csont-billentyűkre repedezett ujjak bütyke. Szerszámnyélhez fénylő kopás, ámuláshoz nagyujj-szopás. Kugligolyó-tar tökfejre vaskalap, elnyűhetetlen. Giccs-szónokhoz hordó-pátosz, Miskakancsó Kismiskához. Délibábhoz álom-puszta, szeplős lányhoz degesz buksza. Asszonyöl tűzbarlangjába férfi indulata-vágya. Eljövendő kisdedekhöz cél, terv, út, szív, vágy, hit, eszköz. Mecénás a tehetséghez, jó válasz a jó kérdéshez. uszonhat éves, egészséges fiatalember vagyok és beleszerettem a főnöknőmbe, aki tíz évvel idősebb nálam, de nagyon mutatós asszony. Igen ám, de hogyan Kezdjek udvarolni neki? Milyen színezete lenne annak? Nyilván mindenki, talán még ő is azt mondaná, hogy csak fölfelé iparkodom. Pedig az nálam nem számít, hogy ő főnöknő, mert legfeljebb annyit jelent, hogy még mélyebb tiszteletem tárgya, de semmit sem várok tőle mint intéző hatalomtól, sőt el se fogadnék. Mert bennem van önérzet. Sőt, önbizalom is; megállók én a magam lábán, jól végzem a munkámat és biztos vagyok benne, hogy majd egyszer, mondjuk tíz év múlva, amikor olyan idős leszek, mint ő most, majd én is főnök leszek, mint ő most / Hanem hát — hogy szavamat ne felejtsem — miként kezdjek el udvarolni? Finoman, nagyon finoman, hogy kívülálló ne vegye észre. Bókokat mondanék arról, hogy milyen szép ma. Nemcsak ma, mindig, ma azonban különösen szép. A bókokat kívülálló aligha venné észre, de milyen lenne a színezete őelőtte? Persze örülne neki, minden nő örül, ha szépnek mondják. De mellesleg azt gondolná, valószínűleg, hogy ez a tak- nyos (mert ha nem szeret, biztosan taknyosnak tart engem, a nők mindig csepülik a fiatal férfiakat, mert nem bíznak benne, hogy még kellenek nekik), na szóval azt gondolná, ez a taknyos hízelgéssel akar előbbre jutni. Persze az is lehet, hogy azt mondaná a bókra, maga csak hízeleg — ezt mondaná nekem, ez esetben rettentő meggyőző erővel bizonygathatnám, dehogy is hízelgek, biz’isten szép és kívánatos. De ha így alakulna a dolog, túl sok időt töltenék a hivatali szobájában és annak már milyen színezete lenne kifelé? Ha viszont lerohannám egy ajánlattal? Azt mondanám: nézze Zsóka (mert Zsókának hívják a barátai, nekem most még csak elvtársnő) nézze Zsóka, felnőttek vagyunk mind a ketten és magányosak. Ne tételezzen fel rólam semmiféle hátsó szándékot, egyszerűen kívánom magát. Az óvatosság arra int, ne nagyon udvarolgassak magának, mert arra felfigyelnek. Legyen egyszerűen az enyém! Ha nincs senkije — és itt mindenki úgy tudja, hogy nincs —, hívjon meg magához egy feketére. Meglátja, úgy fogom szeretni, ahogyan még soha senki más ... No igen. Ez a férfias lépés biztosan imponálna neki. És különösen az óvatosságom, az hogy vigyázok a látszatra. Az ilyen férfiban meg lehet bízni. Ezenkívül talán rá se érne arra gondolni, hogy az egészben szerepet játszhat az ő főnöki mivolta, mert ugyebár, aki be akar vágódni, az nem kockáztat ilyen nyers fellépést, aminek következtében esetleg éppenséggel repül... Hanem talán olyan színezete lenne a dolognak, hogy én őt kevésre becsülöm. Hogy azt hiszem róla, azért magányos, mert senkinek se kell. Meg hogy olyan kiszolgáltatottnak vélem nemi téren, hogy a legnyersebb ajánlatot is elfogadja bárkitől. Még az is Gombó Pál: lehet, hogy szégyenében sírva fakad. Mire én persze esküdöznék, hogy szeretem, akkor viszont megint taknyosnak tűnhetnék... vagy tiszteletlennek, vagy tudom is én minek, de felindulásában esetleg kiabálni kezdene, és akkor milyen színezete lenne a dolognak a kollégák előtt? És ha egyszerűen megkérném a kezét? Ha mondjuk egy ügyirat helyett levelet adnék át neki, melyben csupán ennyit írnék: „Szeretem. Kérem, legyen a feleségem. Nem érdekből, ha kell, akár el is megyek a vállalattól, hanem igazi mély érzelemből. Esedezem, gondolkozzék és válaszoljon. Addig is kezeit csókolja, Csaba.” Persze ilyesminek az a színezete lehetne, hogy félek mindezt a szemébe mondani. De hát a szemébe is mondhatom. Hanem akkor talán remegne a hangom, aminek az a színezete lenne, hogy betanult szöveget makogok. Nem, egyből a házassággal nem lehet kezdeni. Az az igazság, hogy nem is akarom. Szeretem, szeretem, de viszontszerelem nélkül a házasság nem kívánatos, előbb ki kéne próbálni, hogy illünk össze. És különben is, a házasság kapcsán mindjárt szóba jönnének anyagiak is. Hol fogunk lakni? (én most albérletben, ő viszont kétszobás főbérletben). Ki mennyit keres (ő kétszer annyit mint én), és ha ilyesmi szóba jönne, mindjárt az a színezete lenne a dolognak, hogy engem az érdek vezérel. Tulajdonképpen ő is kezdeményezhetne. Okos és magabiztos asszony, tudhatná, hogy nekem ez milyen nehéz. Én csak néznék szerelmes szemmel — máris úgy nézem, nem is tudnám másként —, észrevehetné az érzelmeimet és adhatna valami előleget. Teszem azt elvihetne magával egy kiszállásra. Igen ám, de ebben akadályozná, hogy milyen színezete lenne annak, ha egy fiatal, egészséges munkatársat szinte fölöslegesen (mert nagyon fontos ember még nem vagyok) magával cipel. Mondhatná pedig, hogy szoktatni kell a feladatokhoz a fiatalságot, de ahogy én a vállalatunkat ismerem, ebből gúnyos szólásmondás lenne. Valahányszor egy idősebb pacák egy fiatal gépírónőt visz haza az autóján, azt mondanák,, hogy szoktatni kell az ifjúságot. És egyáltalán, Zsóka bármely kezdeményezésének az a színezete lenne, hogy bukik rám, ami sértené a méltóságát. Nem, ebből nincs kiút, ez a szerelem reménytelen marad, ami talán vonzó a költőknek, számokra azonban rohadt érzés, amitől a tehetetlenség szégyene kínoz, hogy a fene enné meg. Furcsa dolog az élet. Tegnap az történt, hogy bevittem egy hivatalos levelet Zsókához. Egyedül maradtunk, és amint olvasta a szöveget, én fölé hajoltam és egyszerre elkapott a vágy és se szó, se beszéd, átkaroltam, és megcsókoltam. De úgy megcsókoltam, egyhamar abba se hagytam, hogy abból aztán érezhette, én bizony szeretem és kívánom, és nem mint főnökasszonyt, hanem mint nőt, mindenféle hátsó gondolat nélkül. Igazi férfias szenvedélyes csók volt, garantálom. Hanem az a színezete a dolognak, hogy nem szeret viszont, mert se vissza nem csókolt, se nem sikoltozott, se le nem hordott, hanem glig hogy szabad lett a szája, elkezdett nevetni, egyszerűen és közönségesen, kitörő jókedvvel nevetni és aztán csak annyit mondott: „Ez többé elő ne forduljon. A szöveg egyébként jó lenne, csak a végére ne azt írja „különben az a kénytelenség állna, elő” hanem azt, hogy különben „kénytelenek lennénk”. ertze az is lehet, hogy a magatartása csak színezet volt, valójában pedig felébredt benne valami. Mindenesetre most már tudja, hogy szeretem és legközelebb már ő fog közeledni, talán egyszerűen ő is megcsókol. Én azonban türelmetlen vagyok és arra gondoltam, siettetné a folyamatot, ha féltékennyé tenném. Ezért az ablaka előtt — az utcára néz — bekéredzkedtem a személyzeti vezetőnő kocsijába, aki készséggel elvitt. Hanem most attól félek, ennek viszont az a színezete lehet, hogy én csak a női vezetők kegyeibe akarok férkőzni. Karinthy Ferenc: Doktor örvend az ember lelke, ha olvassa az újságban, hogy manapság egy-egy teljes vízilabdacsapat minden tagja csupa-csupa doktor, nekem külön kollegiális büszkeség. ’46-ban. amikor engem avattak, ez még fölöttébb ritkaság- számba ment, bár a medencében nem épp előny, a pontatlan átadás vagy rossz szerelés után társaim tüstént fejemhez vágták: — Dokikám, mi ez? Most nem ai tudományegyetemen vagyunk! Az első nevezetesebb doktor a sportéletben, akire emlékszem, a Fradi feledhetetlen, ragyogó kö- zépcsatéra, Sárosi György. Az Est külön tudósításban számpít be a szenzációról, utolsó államvizsgájáról, az egyházjogból, ma is szemem előtt a háromhasábos cikk. Mely szerint a teológia nagy tekintélyű professzora ezt a fogas kérdést tette föl a népszerű labdarúgónak: — Jelölt úr jóképű fiatalember. Ha a győztes mérkőzés után gratulál egy bájos hajadon, önnek megtetszik, megszereti^ és nőül óhajtja venni, mi a teendő? — A polgári esküvő mellett természetesen az egyházi hatóságoknál iAs bejelentjük házassjág- kötési szándékunkat — hangzott a kánoni szempontból tökéletes válasz. — És akkor azonnal oltárhoz Vezetheti a kisasszonyt? — Most éppen nem, mert advent van. Summa cum laude. Vajon a híres ferencvárosi előd példája lelkesítette Kárpáti Gyurit, midőn eltökélte, hogy ő is elvégzi a jogi fakultást? Annyiszor írt rólam, halom pénzt keresett rajtam, oly sok bőrt lehúzott — hadd nyúzom kissé ezúttal én őt. Annál is inkább, mert hiteles adatokkal rendelkezem e merész ívű jogászi pálya indulásáról, mely egy Grotius vagy Csemegi (ismeri-e ő ezeket a neveket?) tudományos babérjaival kecsegtetett. A pillanat alkalmasnak látszott: nyakában még a frissen kiharcolt helsinki arany, mögötte a sikeresen letett középiskolai érettségi. Nem azért mondom, ebbe némileg magam is besegítettem, magyar irodalom tárgykörben. Ügy volt megbeszélve, hogy Gyurika, amint megkapja a tételt, kidobja a nyitott ablakon, futárok sürgősen hozzám juttatják, gyorsan kidolgozom, s majd az altiszt, megszállott zöldfehér szurkoló, csempészi vissza barátunk padjára. Szerencsére a téma nem nehéz: József Attila és a munkásosztály. Igen ám, de nem szabad túl jól megírnom, gyanút ébresztene, vagyis az elfogadhatóság alsó határát, az elégségest kellett megcéloznom, ami nem is könnyű feladat. Igazodva a kor követelményeihez, valahogy ilyesformán fogalmaztam meg: „József Attila apja szappanfőző volt, anyja mosónő. Sok ruhát vitt a padlásra. Termetét megtörte a tőke. A költő a város peremén lakott. Nagyon szerette a népet. Különösen a proletárokat. Várta a feldübörgő dicsőséges szovjet tankokat. A kapitalisták korán halálba kergették” és így tovább, és így tovább. A fő, hogy átcsúszott. Sajnos, a felvételi vizsgája nem sikeredett oly fényesen, mint remélte, összesen egyetlen pontot kapott. Vagyis azért, hogy benyújtotta a kérelmét. Abban az esztendőben a jogra akkora a túljelentkezés, még az acélöntők és vájárok gyermekei is csak húsz ponttal juthattak be: hiába az olimpiai győzelmi érem, tizenkilencet azért nem nyomott. Ráadásul Kukánk származása jóindulattal is legföljebb kispolgárinak minősíthető, máig tisztázatlan, hogy apja, az uszodában közkedvelt Csirke bácsi az átkos kizsákmányoló rendszerben nagy- avagy csupán kiskereskedő volt-e a textilbrancsban. Elutasították, magyarán kirúgták. Az erről szóló értesítés kézhezvétele után barátunk búsan bandukolt a Körúton a sziget felé. Mit tesz az Atyaúristen, odakanyarodik új autójával Puskás, aki csípte ezt a fürge, eleven srácot, fifi- kusan bevágott góljaiért, kandi humoráért. — Mi van. kisöreg? Miért lógatod az orrod? — Nem vettek föl az egyetemre, öcsi bácsi. — Jelentkezned kellett volna, te ökör. — Éppen ez az, jelentkeztem. — És mégse vettek fel? — Nem. — Pattanj be. A Honvédelmibe fuvarozta, rögvest a miniszterhez, Farkas Mihályhoz. Az előszobában hajnal óta várakozó négy nagykövet, hét pol- biz tag és tizenöt tölgyfalombos, lampaszos tábornok között minden teketória nélkül benyitott, s nem törődve az ott folyó legmagasabb szintű, országos fontosságú csúcs- értekezlettel, hatalmas pártfogójához lépett. — Misi bácsi. Örökösen azt a szöveget nyomják, hogy tanulni, tanulni, tanulni. Végre akad egy őrült, aki hajlandó, és erre őt se hagyják. A vezérezredes arca széles mosolyra derült. Két embert szeretett igazán, szíve gyöngéd melegével e szocialista hazában, Puskást, ahogy öcsi későbbi emlékezéseiből is tudjuk és Devecserit. Amazt pompásan helyezett bomba lövéseiért, a költőt kivált borongó őszi hangulatú, a budai hegyeket meg- éneklő lírájáért, és forró szerelmes verseiért. Meghitt óráiban állítólag ezeket morzsolgatta magában. (Ugyanez időben az általa irányított testület pincéiben egészen mást morzsolgattak.) — Rendben, fiacskám. Írjátok föl a címét. Másnap kora reggel négy tetőtől talpig bőr egyenruhába öltözött motoros kanyarodott be fülsiketítő berregéssel, szirénázással a Népszínház utcába, mögöttük sötétzöld, teljesen csukott szállítókocsi-' Felcsörtettek a harmadik emeletre, berúgták az ajtót. — Kárpáti György? — Én vagyok — hebegte az holtra válva. — Velünk jön. Sírt az egész ház, elvitték a Gyurikát. Vitték is, egyenest be a Pázmány' Péter alapította i nagy múltú tanintézet rektorához. — Farkas elvtárs úgy gondolja, hogy ezt az embert föl kéne venni. A rektor is úgy gondolta. Összeállított*: Rékasy Ildiké Rózsa Endre; Jak Vannak lágy ab b hajak, mint mit visel - a jak. Se kecske, se szamár - a kettő közt csak áll. Csimbókos, nyalka nyak - hogy ne esnék hanyatt? Se a marcona szakáll neki - csáléra áll. Aztán a csüd, a csánk... Rászabták, nem miránk. S van megváltóbb ajak, mint mit visel - a jak. Termete is böhöm. Jakolni - nem öröm... De ha ráülsz, a jak csupa izom, kajaki Kibírja Tibetig, még észté sem veszik. A láma mondja: lám, láma-jakot aláml
