Szolnok Megyei Néplap, 1986. december (37. évfolyam, 282-307. szám)

1986-12-31 / 307. szám

1986. DECEMBER 31. SZOLNOK MEGYEI NÉPLAP 7 A hazaszeretet szava, dallama Éjfélkor csendül föl A nemzeti himnusz nyel­vünk értelmező szótára sze­rint „valamely nemzet tag­jainak együvé tartozását ki­fejező, emelkedett hangú, megzenésített költemény, amelyet hivatalos, ünnepé­lyes alkalommal énekelni, játszani szoktak”. Ilyen al­kalom az óesztendő búcsúz­tatása is, amikor a rádióban és a televízióban egy ország füle hallatára csendül föl himnuszunk jól ismert dal­lama. Nemzeti énekünk 1985. január elsején 22 óra 30 perckor a televízió 1. műso­rának zárószámaként is „megjelent” a képernyőn, ahol azóta ilyen minőségé­ben minden adásnap végén találkozhatunk vele. A legkedvesebb minden népnek a maga himnusza, hiszen valamennyi egy-egy nép sorséneke: a nemzet sor­sát, létét, küzdelmét — tör­ténelmét — szólaltatja meg. A legősibb európai himnusz a hollandoké, a legelterjed­tebb az angoloké, a legforra­dalmibb a franciáké, a leg­fiatalabb a Szovjetunió né­peié, a leghosszabb szövegű a görögöké. S miben „leg” vajon a magyar himnusz? Ennek szövegéből érződik ki leginkább a nemzeti önvád, a történelem hányattatásai miatt való keserűség.» Han- kiss Elemér írja A bűntudat­ról mint társadalmi jelenség­ről című tanulmányában: „Nincs még egy ország, amelynek himnusza . .. oly­kor komor s már-már re­ménytelen hangot ütne meg, mint a miénk. Átnéztem százegynéhány ország him­nuszának szövegét; felidézik a hajdani szolgaságot és a zsarnok elleni küzdelem em­lékeit, zengik a szabadság, a becsület, a diadal dalát (főképo a dél-amerikai or­szágokban). zengik a békét, az ország tájainak szépségét, népének szorgalmát és bol­dogságát (főképo a skandi­náv és angolszász országok­ban), zengik az igazság, a törvény, az egység, a becsü­let dicséretét (egy-két fran­kofon országban), kardot csörtetnek, hörgik a gyűlö­letet és a harcra készséget a zsarnok, s minden ellenség ellen (nagyon sok ország­ban) — de a magyaron kí­vül az uruguayi himnusz az egyetlen, amelyben megpen- dül a bűntudat.” Aki többre is kíváncsi, elolvashatja a szerző Diagnózisok című kö­tetében. Nemzeti énekünk a ma­gyar romantika legmélyebb gondolkodójának, a reform­kor kiemelkedő költő-politi­kusának, Kölcsey Ferencnek a Hymnus című verse. A ma­gyar nép zivataros századai­ból alcímű költemény egyet­len nap alatt, 1823. január 22-én született, s ugyanaz az irodalmi lap (az Aurora) kö­zölte először nyomtatásban, amelyben egy kurta évtized múlva a múlt század másik nagy közösségi éneke, Vörös­marty Szózat a is megjelent. Mindkét vers megzenésíté­sére pályázatot írt ki a Nem­zeti Színház. A Szózat nép­szerűsége nagyobb volt („máris nemzeti himnusszá vált” — írta a negyvenes évek elején egy vezércikk­ben Kossuth Lajos), talán ez­zel is magyarázható, hogy hamarabb talált komponis­tát. Egressy Béni 1843-ban nyerte el a pályadíjat, s a megzenésített Szózatot még ugyanabban az esztendőben bemutatták. Himnusz gya­nánt akkoriban a német nyel­vű, Gott erhalte kezdetű oszt­rák császári himnuszt kény­szerült énekelni a magyar­ság. A Kölcsey-vers megzenésí­tésére kiírt pályázatot egy gyulai születésű zeneszerző, karmester és zongoraművész szerzeménye nyerte meg 1844-ben. Erkel Ferenc épp­úgy krisztusi korban volt a komponáláskor, mint a Szat- márcsekén remetéskedő köl­tő a vers megírásakor. Hogy a fiatal zeneszerzőt mi kész­tette pályaműve megalkotá­sára, arról meggyőzően, em­lékezetesen vall Keleti Már­ton 1952-ben készült filmje. Az Erkel — a címszerepben Pécsi Sándor életteljes ala­kításával — Békeffy István és Thurzó Gábor forgató- könyve alapján méltó emlé­ket állít nemzeti énekünknek. Mert a két nyertes pálya­mű közül, hosszan tartó ne­mes versengés után, az utób­bi került ki győztesen. Az a nyolc, egyenként nyolcsoros strófából álló költemény, amelynek közbülső hat vers­szaka nemzeti történelmünk mérlege. Az, amelyből vég­ső soron mégis a bizakodás csendül ki, hogy e balsors tépte, múltjáért s jövőjéért egyaránt megbűnhődött nép­re még víg esztendők is kö­szönhetnek. A szövegen túl hozzájárult a Kölcsey—Erkel féle Himnusz nagyobb köz­kedveltségéhez az emelke- dettebb, szárnyalóbb dallam, amellyel az időközben (1838- ban) elhunyt költő versét szebben és könnyebben lehe­tett énekelni. Ruffy Péter írja egy he­lyütt: „az eltelt csaknem százötven esztendő alatt egyetlen alkotmányunk egyetlen rendelkezése, egyet­len magyar kormány egyet­len törvénye, egyetlen ma­gyar országgyűlés szavazata sem mondta ki, hogy a ma­gyar állam hivatalos himnu­sza a Kölcsey—Erkel féle megzenésített költemény. Kölcsey költeményét, Erkel zenéjét a szív és az értelem, nem a törvény, hanem a közakarat, a magyar nép emelte nemzeti himnuszun­ké. a magyar nép mondta ki és szentesítette ezt az írat­lan törvényt.” Erre is gondolunk akkor, az óesztendő utolsó éjszaká­ján nemzetünk tiszteiére fölcsendül a hazaszeretet szava s dallama. Juhani Nagy János Szolnoki kislány a balettintézetben Akinek kenyere a tánc Akarta is, meg nem is jó- néhány esztendeje az akkor tízéves, szőke, kék szemű, szolnoki Sallai Stefánia azt, hogy az édesanyja elvigye Pestre, a balettintézet iszo­nyatosan nehéz felvételi vizsgájára. Akarta, hiszen három és fél éves kora óta táncolt, bár amikor meglát­ta a temérdek társát, leg­szívesebben sarkon fordult volna. Hát még amikor ki­derült, egyetlen nadrágocs- kára kell vetkőzni! Először a szigorú bizottság a testalka­tot vette alaposan szemügy­re, majd a hajlékonyságot, ezen kívül még futni is kel­lett, sőt a ritmusérzék és az improvizációs képesség is döntőnek bizonyult. Aki ezek közül a feltételek közül egy­ben is hibázott, annak már meg is köszönték, hogy idefáradt. Nem szaporítom a szót, hétszer kellett ismeret­lenek elé állni, és bekövet­kezett a csoda: Stefi a közel ezer jelentkező közül beke­rült a harminckét legjobb közé, az akkori első osz­tályba. így ősztől lakhelyet cse­rélt; a szolnoki iskólapadok után a pestieket koptatta, kollégiumba került. Csak ekkor kezdte érezni igazán saját bőrén, sőt szó szerint az izmain: mit is vállalt. Ke­gyetlenül kemény esztendők következtek. Nem akadt a testének egyetlen porcikája sem, amit ne mozgattak vol­na meg, készítettek elő a még nehezebb terhelésre. Eltelt pár esztendő, sike­resen vette az akadályokat, amikor az egyik tavasszal megtudta; az Állami Balett Intézet kebelén belül nép­tánc tagozat indult. Elsősor­ban azért, hogy a nagy, hi­vatásos együttesek (Állami Népi Együttes, Budapest, Honvéd stb.) utánpótlását biztosítsák. Sokat töprengett a lehetőségen, mivel 163 cen­tis magasságát alacsonynak találta a baletthez, no, meg az alattomosan lopakodó ki­lók ellen is iszonyatos erő­feszítésekkel küszködött, ezért úgy döntött; átiratkozik a néptánc tagozatra. Erről még az édesanyja sem tu­dott, és csak hetek múlva merte bejelenteni neki a for­dulatot. Igaz, napjai azóta is ha­sonlóak. Most már negyedi­kes gimnazista: készül az érettségire, meg a képesítő vizsgára. Délelőtt órák kö­vetik egymást, délután pe­dig temérdek próba valamer lyik tükör alakú, rúddal el­látott balett-teremben. En­nek az a menetrendje, hogy a tulajdonképpeni próbák előtt 2-től fél 4-ig napról napra másfél óra balett ké­pezi az alapos, minden iz­mot megmozgató bemelegí­tést. Ezt követően a külön­böző tájegységek táncait dol­gozzák fel, tanulják. És ké­szülnek a képesítő-, illetve a koncertvizsgára. Mindezek ’87 tavaszán lesznek, és ott dől el, Stefit melyik hiva­tásos néptáncegyüttes szer­ződteti. Egyébként a napjai ma is végtelenül zsúfoltak, hiszen percnyi szabad ideje sin­csen. A követelményekről meg csak annyit, hogy az utolsó évre ezen a tagozaton is kibukott az osztálynak kö­zel a fele. Szerencsére ő ed­dig minden akadályt sikere­sen vett, és ami a tanulást illeti 4,7-es átlagával nem­csak az osztály, hanem az intézet legjobbjai közé tar­tozik. A táncon kívül a színház, az olvasás, a zene is érdekli, noha ezekre nyúlfarknyi ideje jut. A téli szünet napjait itt­hon, Szolnokon tölti. A kon­díciójára ügyelve rendszere­sen fut a gáton, hiszen a jó erőnlétet még a karácsonyi bejglik sem kezdhetik ki. Bár poharazgatni soha nem szokott, azért szilveszterkor, otthon családi körben kivé­telesen egy korty pezsgőt megenged magának. Koccin­tani az újévre, amely min­den bizonnyal sok változást, meglepetést tartogat. Nem­csak azért mert 18 éves lesz, hanem azért is mert az Ál­lami Balett Intézet utolsó éves hallgatója címet felcse­réli a hivatásos táncos ti­tulussal. D. Sz. M. Az év kulturális lelt ár/a Gyorsfénykép és bokréta December utolsó napjaiban az egész ország leltárt készít. Magán és közösségi számve­tések készülnek: a vaskos ki­mutatásokat tartalmazó irat- kötegektől a csak egy-egy fontos mozzanatra utaló, né­hány szavas feljegyzésekig sokféle visszatekintés szüle­tik. Olyanok is, mint az aláb­bi — nem az összegzés, elem­zés igényével készült — gyorsfénykép, melynek se­gítségével megyénk kulturá­lis életének egy rövid szaka­szát — az elmúlt évet — te­kintjük át. A közoktatás, a közművelődés és a művé­szeti élet nevezetesebb ese­ményeit kötjük csokorba, hogy emlékeztessen az ered­ményekre, egy-egy szép és nevezetes pillanatra, egyben a jövőben ránk váró felada­tokra is. A közoktatás-----------------------------------1 a kulturális élet talán leg­többeket érintő legdinami­kusabban fejlődő ága ma. Az általános és középiskolák, a főiskolák és egyetemek tar­talmi munkájának korszerű­sítése hosszú ideje kívánt és megvalósuló folyamat, mely­nek fontos határkövéhez ér­keztünk ebben az évben. A szeptembertől életbe lépő oktatási törvény megyénk is­koláit is az önállóság, a de­mokratizmus, a nyitottság 'fejlesztésére késztette. Lát­ványos eredményekről e té­ren természetesen nem tu­dunk számot adni, hisz a közoktatás reformja sem ezt a szellemet tükrözi, ráadá­sul előttünk van még a vég­rehajtásra váró feladatok nagy része is. De már kié­pültek a pedagógiai műhely­munkát, az óvónők, tanítók és tanárok színvonalas to­vábbképzését szolgáló bázis­óvodák és iskolák, újakkal bővül az oktatási intézmé­nyek hálózata: a megyeszék­hely Széchenyi városrészé­ben például kaput nyitott egy új gimnázium, Jászbe­rényben átadták a Tanító­képző Főiskola új kollégiu­mát, Szolnokon a fiatal pe­dagógusok számára nyitottak meg egy szállót. Persze a ré­giekről sem feledkeztünk meg: 1986-ban ünnepeltük meg a kőtelki iskola fennál­lásának kétszázadik évfor­dulóját, az ország minden ré­széből érkeztek öregdiákok a hetvenöt éves alma mater, a Vásárhelyi Pál Közgazda- sági Szakközépiskola jubile­umára is. Konferenciákon pedagógiai fórumokon vitat­ták meg az illetékesek a köz­nevelés legfontosabb kérdé­seit, az országos tanulmányi szakmai versenyeken eköz­ben több Szolnok megyei di­ák — köztük Szarvas Erik, Mihály József — aratott szép sikert. Májusban a megye- székhelyen gyűltek össze az országos szakmunkástanuló napokon a jövendő mesterek legjobbjai. Közoktatás — közművelő­dés. A kulturális élet e két kulcsfontosságú területének kapcsolatát: közös tenniva­lóit, egymást segítő feladata­it tárgyalta meg Szolnokon a köznevelési aktíva október végén. A megyei közműve­lődési napok rendezvényso­rozatán is elemezték ezt a kérdést, emellett a művelő­dési házak, a könyvtárak, a múzeumok és a levéltár te­vékenységét, dolgozóinak helyzetét tekintették át. Or­szágos tanácskozást tartottak a megyeszékhelyen a szövet­kezetekben dolgozó népmű­velők is. Megélénkültek a tu­dományos kutatások műhe­lyei : új kötetekkel gyara­podtak a megyei könyvtár és a múzeumok kiadványai, megjelent a Tiszafüredi ta­nulmányok sorozatnyitó kö­tete, elindultak Túrkeve mo­nográfiájának előkészületi munkálatai is. A mezőgaz­dasági könyvhónap karcagi megnyitóünnepsége után Nagyivánon emlékeztünk meg — szoboravatással — a költészet napján József At­tila születésnapjáról. Az ün­nepi könyvhét alkalmából átadták Kenderesen az új könyvtárat, művelődési ház épül Tiszaörsön, Jászapáti­ban, a kupszentmártoni, zagyvarékasi, jászberényi, öcsödi ásatások eredménye­képp új leletekkel gazda­godtak múzeumaink is. A Iközművelődési intézmények sokrétű munkáját. nagymér­tékben segítették a különbö­ző szervezetek, például a TIT, melynek szervezésében ismét eredményes volt a Ti­sza Nyári Egyetem. A képzőművészet igazi virágzásának korsza­ka még a nyár. Megyénkben is benépesültek az amatőr és hivatásos művészeket egy­aránt befogadó alkotótábo­rok, például Jászberényben és Mezőtúron. Az itt készült új fafaragások, festmények mellett világhírű művészek és gyűjtemények darabjai is kiállításra kerültek ebben az évben. A Szolnoki Galériá­ban láthattuk többek között Ágotha Margit, Rékassy Csa­ba, Kiss István és Tornyai János műveit, a XV—XVII. századi németalföldi festé­szet remekeit. A Szépművé­szeti Múzeum Toulouse — Lautrec gyűjteményéből nyílt válogatás Jászberény­ben, a Megyei Művelődési és Ifjúsági Központban Czóbel Béla képeit láthattuk. A me­gye képzőművészeti életének több nevezetes eseménye is volt ebben az évben. A Szol­noki Művésztelep alkotói nagysikerű kiállítást rendez­tek a franciaországi Char- teauroux-ban, Budapesten felavatták a karcagi szob­rászművész, (Syőrfi Sándor Bajcsy-Zsilinszky Endréről készített szobrát, hazakerül­tek Hamza Dezső Ákos ké­pei, gyűjteményes kiállítás­sal tisztelegtünk Gecse Ár­pád és Papi Lajos életműve előtt. Zenei életünk is gazdag volt események­ben : visszaemlékezésekben, vendégszereplésekben, or­szágos és nemzetközi talál­kozókon. Liszt Ferenc kettős jubileumának évében ünne­pelte fennállásának husza­dik évfordulóját a Szolnoki szimfonikus zenekar. Az ün­nepi hangversenyen kívül is üdvözölhettünk megyénk­ben világhírű vendégművé­szeket, köztük Petrovlcs Emilt, Kovács Dénesi, Joó Árpádot és a Rádió zenekart, Gerd Schellt, Sumiko Na- gaoka zongora- és Szenthe­lyi Miklós hegedűművészt. A kamarazenében egyre több sikert arató szolnoki fúvós­ötös és a jászberényi kama­razenekar mellett állandóan magas színvonalt mutat me­gyénk kórusmozgalma is: az Éneklő Ifjúság tavaszi ese­ménysorozatában kapott he­lyet első alkalommal a fiú­kórusok országos találkozó­ja, vendégünk volt Triest- ből a Montasio, Riihimäki- ből a városi női kórus is. A népzene, néptáncmozgalom is sikeres évet zárt. A Tisza táncegyüttes Olaszországban, a Jászsági Népi Együttes Cipruson, a Jászapáti Szö­vetkezeti táncegyüttes Hol­landiában járt, szakmai kö­rökben is nagy visszhangot váltott ki a jászberényi nem­zetközi táncház és zenésztá­bor. Rácz Aladárra, száz éve született híres fiára emléke­zett ebben az évben Jász­apáti. Mozi és színház végül — de semmiképp nem utolsó sorban — talán két legnépszerűbb, kikapcsoló­dást, szórakozást jelentő művelődési ágról. A kultúrá­ban is érvényes békés egy­más mellett élés politikai tartalmát tükrözte két kiál­lítás és a hozzá kapcsolódó filmbemutatók: az amerikai és a szovjet filmújdonságo­kat és régiségeket felvonul­tató megyei „fesztivál”. Ezek hátterében persze ott húzó­dik a filmipar erőteljes át­alakulása: az új technikák, a video térhódítása, a ha­gyományos forgalmazás me­gyénkben is új utakat kere­ső, válságokkal küzdő vilá­ga. A Szigligeti Színház társu­lata ezév nyarán mintegy átmeneti — mégis sikeres évet zárt, a Táncdalfesztivál ’86, a Csongor és Tünde, a Tatárjárás, a Furcsa pár si­kere után az új évadban is egyre biztosabb kézzel egyengeti a Tisza-parti épü­let felé a közönség útját. A Szentivánéji álom, a Csár­dáskirálynő bemutatói mel­lett egészen újszerű feladat­ra is vállalkozott: a Szoba­színházban kísérleti produk­cióknak is helyet adott. Kész a leltár, a csokor összeállt. Ki-ki ízlése, véle­ménye, tetszése szerint ítélje n._g, hogy kisebb, halvá­nyabb, színtelenebb-e, mint ami már régen vázában áll. De azt ne felejtsük el, hogy mindenképpen szürkébb, mint a valóság. — Bálint Judit — Képünkön az 1986-ban átadott új kenderest könyvtár emeleti olvasóterme (Fotó: T. Z.)

Next

/
  • Elrendezés
  • Igazítás
  • Forgatás
Oldalképek
Tartalom