Szolnok Megyei Néplap, 1986. december (37. évfolyam, 282-307. szám)

1986-12-23 / 301. szám

1986. DEGEMBER 23 SZOLNOK MEGYEI NÉPLAP 5 Együtt egymásért Ez a mondó# Dumas immár klasszikus re­génye, a Három testőr meg­jelenése óta szinte már szál­lóige, széles körben ismert. Mégis így karácsonytájt, függetlenül az idézett re­génytől, valamennyiünkben felsejlik a gondolat: valóban együtt, egymásért vagyunk-e —., legalább a családban. Az­tán az ajándékvásárlás lá­zában elhessegetjük az egész éviben kísértő lelkiismeret- furdaBásunkat, mert ritkáin látogattuk meg egyedül élő anyánkat; nem volt kellő türelmünk és időnk gyerme­künk problémáinak meghall­gatására ; feleségünk, fér­jünk megnyugtatására. Ezért aztán gyakorta úgy véljük: az ajándékokkal, a megem­lékezéssel törlesztünk, gon­doskodunk szeretteinkről. S aztán jön az (újabb tizenkét hónap... Pedig mostanában a „tar­talékok mozgósításának” ko­rát éljük. S ebben a jogos és reális „kampányban" — úgy tűnik — csupán egyről, az emberi viszonyokban, a csa­ládban rejlő, ösztönző hu­mánus tartalékokról feledke­zünk el legtöbbször. Arról, hogy társunk, gyerekeink, szüléink mennyire és semmi mással nem pótolhatóan fontosak számunkra, s az ő számukra mi legalább eny- nyire fontosak vagyunk. Legtöbbször éppen azt nem vesszük a mindennapok ro­hanó tempójában figyelembe, hogy szeretteink mit is je­lentenek tulajdonképpen munkánkban, talpon mara­dásunkban, emberségben, az élet küzdelmeihez nélkülöz­hetetlen erő szüntelen újra- teremtődésében. Pedig sokat jelentenek, a gyökereket, az otthont, a védelmet, a hát­teret, mindazt, ami nélkül nem Igazán ember az ember. Azt már az ókori görögök is íelismerték, hogy tulaj­donképpen nincs felemelőbb érzés, mint számítani valaki­re, s tudni, hogy ők ugyan­így számítanak ránk. Ez a kölcsönösséget feltételező szeretet az, ami megóv, új­rateremt, felold, megnyug­tat és segít. Az öngyilkos­ságot megkísérlők vagy el­követők többségét éppen a feleslegesség, a senkihez nem tartozás érzése taszítja a „szakadékba”. Közeleg a szent este, s nem azért szent, mert a val­lási hagyományok így tart­ják számon, hanem azért, mert ez az este — legalább egy évben egyszer — a sze­retető, a családoké. És ez a tény már önmagában véve is szent! Különösen akkor, ha belegondolunk, hogy nap­jainkban körülbelül annyi házasság bomlik fel évente, ahány köttetik. S ennek a szomorú folyamatnak egyet­len vesztese van: a gyerek. Mert bármilyen bonyolult és gondterhes legyen is egy házasság, a gyereknek a szü­lők együttléte jelenti a biz­tonságot, az otthont, az em­beri példát. Azt, hogy tartoz­nak valakikhez, valahová; hogy mintát meríthetnek hosszabb rövidebb életükre; hogy van legalább két em-. bér, aki megslmogatja álmos vagy fájó fejüket.;. A házasság harmóniája legtöbbször azon múlik, hogy a társak mennyire türelme­sek, mennyire tudják aláren­delni saját érdekeiket a kö­zös érdeknek, az együttélés és a gyerekek szárnyra bo­csátása természetadta köte­lességének. Ezért kell végig­gondolnia mindenkinek, hogy megéri-e egy kaland, egy új, átmenetileg talán színe­sebb kapcsolat, hogy a csa­lád. a gyerekek élete tönkre­menjen. A család iránti fe­lelősségnek erősebbnek kell lennie, mint a pillanatnyi fellángolásnak. Mert min­denki tudja, különösen, aki már végigélte, hogy a „leg­szebben” felbontott házasság; a legcsöndesebb válás is milyen megrázkódtatást je­lent— legalábbis az egyik fél részére, bármelyikük is a kezdeményező. Arról nem is beszélve, hogy ez az egész milyen romboló hatással van a gyerekekre. Béke kell nemcsak a vi­lágban, hanem a családban is. Egymást megértő, becsü­lő béke, amely végül is meg­szüli azt a harmóniát, ami után gyakran egy egész éle­ten át csak vágyódunk. De ne legyünk ünnepron- tók. Inkább azt nézzük, ami összeköt bennünket, s ne azt ami szétválaszt! Összeköti a nemzedékeket a szülők, nagyszülők élete, példája, kicsi és felnőtt gyerekeiket egyaránt óvó, segítő szerete- te; a család szokásai, ha­gyományai; a szülői ház sem­mi mással nem pótolható egymásért érzett felelősség légköre; a jó szándék és az összetartó ereje; az, hogy ma­gyarok vagyunk, itt, a Duna- Tisza-tájt élünkj s jobbára a magunk erejéből boldogu­lunk. Ez mind ezernyi szál és kapocs, melyet eltépni lehe­tetlen, s ennek a kitörölhe­tetlen kötődésnek is a család az alapja, a táplálója. Mind­az, ami otthonról, szüléink­ből belénképül — megmásít- hatatlanul, kitéphetetlenül. Mert életünk csak egy van ... s nem mindegy mi­lyenek a gyökerei, célja, haszna, öröksége! Életünket anyánktól kapjuk — tartja a mondás, de apánk nélkül ugyanúgy nincs élet, mint ahogyan anyánk nélkül el­képzelhetetlen. Ezért fontos és pótolhatatlan jelentőségű a család, az a közeg, ahoP önmagunkra eszmélünk, ahol féltő kezek óvják első lép­teinket, ahol szülénk szájá­ból édes a szó, ahol megta­nuljuk, a munkát és becsü­letet, s ahol megnyugodha­tunk, mert otthon vagyunk. S ha holnap összegyűlünk a fenyőfa alatt, s egy kissé belefeledkezünk majd az egymásnak szerzett öröm boldogító érzésébe, ne ígérjünk semmit, de holnap­tól tegyünk azért, hogy a ka­rácsony este meghittségéből jusson egy kicsi az év min­den napjára, legyen időnk és türelmünk egymásra, s úgy tegyük a dolgunkat, hogy azzal szolgáljuk a kisebb és nagyobb közösséget, és közös boldogulásunkat egyaránt. László Gyula Kiosztották oz eMeR-ton dijakat A Magyar Rádió zenei fő­osztálya alapította az eMeR- ton-díjat, amelyet ezentúl évente a legkiemelkedőbb könnyűzenei előadóknak, szerzőknek, illetve produk­ciókért adnak át. Az állami közjegyző vezet­te titkos szavazás végered­ménye szombaton este derült ki a Budapest Kongresszusi Központban megrendezett gá­laesten. 1986. legjobb beat-, il­letve rockelőadója kategóriájá­ban az Edda Művek kapott dí­jat; a hagyományos kategó­riában Katona Klári; count- ry-kategóriában a Bojtorján; a dzsesszkategóriában Pege Aladár; a legjobb musical­előadóként Vikidál Gyula, a legjobb zeneszerzőként Pres­ser Gábor; a legjobb szö­vegíróként Szenes Iván; a legjobb videoclipp: V’Moto- Rock; 1986 legnagyobb le­mezsikere Korda György al­buma. Se szeri, se száma a téli ünnepekhez fűződő, gyakran ősi eredetű-gyökerű szokásoknak, hagyományoknak. Még akkor is így van ez, ha az elmúlt évtizedekben ezek közül nagyon sok feledésbe merült, összeolvadt, megválto­zott. Ezek közé tartozik a karácsonyi ünne­pekhez fűződő betlehemezés szép szokása is, amelynek részletei, alkotóelemei koronként és tájegységenként változtak ugyan, ám egyben mindig azonosak voltak; e játékokban a jó és a rossz, a szegény és a gazdag ellentét igen egyszerű, szemléletes formában mutatkozott meg; lett, légyen szó többszereplős, rögtön­zésekre épülő színjátékról, bábjátékról vagy ezek táncos-zenés-énekes variációiról. Művelődéstörténeti, folklorisztikai értékük felbecsülhetetlen e játékoknak, hiszen ben­nük népünknek egy, az archaikus hagyomá­nyokat gazdagon tartalmazó szokása őrződött meg. Épp ezért fontos kezdeményezésként kell számontartanunk, hogy Szolnok megyé­ben néhány helyen (iskolában, honismereti szakkörben, úttörőházban, művelődési otthon­ban) évről évre alkotó módon fölelevenítik a hagyományt. Olyan alkotások ezek, amelyek­ben kifejezésre jut kulturális örökségünk egy jelentős rétegének tisztelete. (Képeink a karcagi „Kálvin kilences” iskola kisdiákjainak betlehemezését, az előkészüle­tek egy-egy pillanatát rögzítették.) — vágner — Dede Géza felvételei

Next

/
Oldalképek
Tartalom