Szolnok Megyei Néplap, 1986. december (37. évfolyam, 282-307. szám)
1986-12-13 / 293. szám
1986. DECEMBER 13. irodalom, művészet 9 Zagyva-part (1964) Irodalmi oldalpárunk képeit Tóth Tibor szolnoki öntevékeny képzőművésznek a budapesti Hollósy Simon Galériában bemutatott alkotásaiból válogattunk. Dienes Eszter: Vázlatok egy télhez Az utcák hosszát, magasát kémények kígyója fonja át. A béke habos bokornak öltözött, alatta kismadár, szálltában eltörött. * Aztán egy este semerre néztem s csak ültem magamra csukódva, csendben. Milyen hamar kihűlt a testeml Ó, ma ha hopp, holnap csak kopp, idő pereg, bolond forog. * A modorom meg egyre rosszabb. Kályha a székkel pattogva tüzet rak. Jönnek kutyák, fagyok, szemközt a járda. . . Neon csurog, babzik a nyála. Kint csillagok, szél, bóra hó Törökszentmiklósra takaró. Veronka a szobából kiment a konyhába. Apja az asztalnál ült, várta a vacsorát. Anyja a sülő, jószagú oldalast forgatta villával a lábasban. — Marosi bácsi jön az utca elején, láttam az ablakból. Biztosan hozzánk. — Hót az bizonyosan idetart, hová is menne máshová — mondta Bordás. — Csakis ide, mihozzánk. — Csakis ide — bólintott az asz szony. Félrehajtott fejjel figyelte a sistergő zsír hangját. — Tegnap halt meg a felesége. Elterjedt már annak híre, hogy beállsz az építő brigádba. Hozzád már hiába jön. — Hozzám ugyan már hiába jön. Bordás hangjából hiányzott a meggyőződés. — Apuka; — kiáltott fel a lány. — Jancsi azt mondta, ha mégegy- szer megteszi bárkinek is, vége köztünk mindennek, elhágy. Csak nem akarja tönkretenni a boldogságomat! — Ügy is van! Nem akarhatod! — bólintott az ura felé Bordásné. — Ilyen derék, szorgalmas, jókeresetű vőlegényt nem kap még- egyet Veronka. Kinek szántad a lányodat? Egy szakmát nem tanult léhűtőnek? Mert másmilyen, ha folytatod a mesterségedet, nem veszi el. — Tegnap is hangoztatta Jancsi, hogy csúfolják apuka miatt. Hogy temetőkukac lesz az apósa. Bárhogy is szeret, itthágy, ha maga megmarad sírásónak. — Jól van, jól, ez már elintézett dolog, abbahagyom a munkát. Holnap be is jelentem a tanácsházán — felelt Bordás. — Nekem is elegem van belőle. Harmincegy esztendeig csináltam, folytassa más. Rossz időben szüntelenül szaggat a derekam, meg a térgyem. De azért nem vált kárunkra. A két fiú is hasznot húzott belőle. A házunk is abból a munkából lett, meg a telek is. — A telek! — csapott le a szóra Veronka. — Erről jut eszembe, mit mondott tavaly a szőlőkötözésnél Marosi Etus. — Gyors pillantást vetett az anyjára, aki már előre bólogatott, mint aki tudja, mi következik. — Azt mondta, méghozzá az egész brigád fülehallatára, mert ette az irigység Jancsi miatt, mi az csak nem a sírotokat készíti az apád? Mintha nem is hallotta volna tőlem, hogy a házunk helyét ássa ki apuka. — Ezt merte mondani? — hördült fel Bordás, és fakó, redős arcát elöntötte a pulykavörösség. — Hogy az Isten... Tán nem tudja, vagy elfelejtette, hogy régen mezítlábas, ágrólszakadt szegény volt az apja? Több voltam én Marosinál mindenkor, nekem mindig megvolt a lábbelim, meg az illő, iskolai ruhám. — Az az. Elfelejtette. De nemcsak ő, hanem az apja maga is. Nagyon magosra teszi ő most már magát, sokkal magosabbra nálad. — Bordásné összenézett Veronká- val. — A téesz elnökkel, meg az agronómussal komázik. — Hát csak komázzon. Ugye, eljött az ideje, hogy énrám nagyobb szükség lenne, mint az agro- nómusra. Énelőttem csak annyi ő, mint bárki akinek helyet készítettem. Kint kattant a kilincs, s Marosi megállt a küszöbön. Köszönt és szétnézett, mint aki feltérképezi a terepet. Azután leült arra a székre, amit Bordásné, kifelé fordítva az asztal mellől, felkínált neki. Bihari Klára: Emelkedés — Hát elvette a jóisten a feleségemet. .. — önkéntelenül így kezdte a rászegeződő súlyos pillantások alatt. — Nagyon korán vette el. — Az az, nagyon korán — ismételte meg Bordásné. — Pedig milyen szép, derék asszony volt. De- hát az Ür akarata ellen... — ... semmit se tehetünk — fejezte be Bordás. — Ügy tudom, nagyon beteg volt a megboldogult. — Nehéz betegségben szenvedett szegény... — sóhajtott Marosi. — Szinte azt mondhatni, Isten bűnömül ne vegye, megváltás volt neki a halál. — Az utolsó szó, mint egy kinyújtott ujj, a cél irányába fordította. Bordásra nézett — Ügy hírlik abbahagyta a mesterséget. Ezt jöttem megkérdezni. Mert hogy a sírt... — Jól hallotta — szakította félbe Bordás. — Elég volt belőle, leteszem az ásót, meg a lapátot. — De ezt csak nem cselekszi meg velünk? — kérdezte Marosi meg- hökkenve. — A hét végén lesz a temetés, addig nem kerül új sírásó. Amint nevén nevezni hallottta a mesterségét, Bordás felkapta a fejét, mintha csúnyán megsértették volna. — Ha nem lesz, nem lesz. Ez most már nem az én gondom. — Kiássa meg ezután a sírokat? — Marosi hangjában is érezhetővé vált az indulat, gyásztól görnyedt tartása egyenesebb lett. — Kós Samu is halálán van, az öreg Mikusné se húzza már sokáig, és ha... — Mondtam már, ez nem az én gondom — vágta rá szinte gőgösen Bordás. — Majd segítenek a rokonok, meg a... — Méghogy én, meg a rokonok. .. — vágott közbe Marosi, és elvörösödött. — Hallja, ilyet ne mondjon. — — Hát a maga lánya tavaly mit mondott Veronkának? — kiálltotta az asszony. — Az uram a neki, meg a vőlegényének ígért ház helyét készítette elő, ő meg azt kérdezte, csak nem a sírotokat ássa az apád? Otthon hallotta ő ezt, nem a maga eszétől találta ki. — Mit tudok én az ilyen lefetye- lésről... — Marosi lejebb szorította a hangját, hogy a vita ne váljék élessé. A térdén nyugvó kezére nézett, úgy kérdezte meg: — Akkor hát hogy s mint legyen? Hogy temessem el szegény feleségemet, ha... Bordást habozóvá tette a másik ember alázata, meg a rezdülés a hangjában, amit annyiszor hallott az eltelt évtizedek alatt. Tekintetében látszott a zavar és a bizonytalanság. — Hát hiszen ha már így történt. .. — kezdte ő is csendesebben, de a lánya szemrehányóan rászólt: — Apuka! Énrám nem gondol? — Én már megmondtam ebben a dologban a magamét — szólalt meg Bordás újra, most már keményebben. — Ássa meg maga a sírt. — Nem értek én ahhoz — válaszolt érezhető gőggel Marosi. Tudta, hogy vesztett, s most már nem vigyázott a hangjára. — Majd beletanult — vágott vissza Bordás. — ö sem mérsékelte magát. A sértő hang kapóra jött — Nem olyan világot élünk, hogy egyik ember nagyobbra tarthatná magát a másiknál. Senkise kívánhatja el, hogy kiszolgálják. A magunk kontójára élünk, arra is haljunk meg. Több sírhelyet én ki nem ások, bárki legyen is a halott. — Jól mondja, apuka — szólalt meg a lány nyugodt diadallal. — Ha mindenkinek meg kell fogni az ásót, vége lesz a csúfolkodás- nak. Ezután majd mink nézzük, hogy ássák mások a gödröt. Elégedetten elmosolyodott, és összenézett az anyjával. pakkal, asszonnyal, ki ölében tartva vitt egy madarat. Azután egy tejesautó előzte meg, tej helyett a platniján tehenekkel. És mentek sorjában az úton, hol nem volt cél és nem volt megállás. Egyik-másik autóban füstölt a konyhai spar- helt, s körülötte, fogódzkodva, forgolódtak az asszonyok. Egymásra rakott dunyhák tetejében gyermekek kuporogtak nagy némán. Volt, aki tálat markolt az ölében, s más, aki órát, ingós-ketyegőst. Az árkok szélén emberek gyalogoltak, hátukon pakkal, nyakukban néha gyermekekkel is. Egy öregedő asszony két tőgyes kecskét vonszolgatott maga után, pedig azok legelni akartak inkább. Ezeket, vigasztalásul megroggyant erejéért, az öreg teherautó elhagyta rendre, és ment, fújtatott rendületlenül. Mert út közepén megállni nem lehet. Csak egyszer állt meg tehetetlenül. Akkor, egy májustól illatozó kora szép délelőtt, a megtaposott erdei úton majálisra vitte az embereket. A homlokára zöld faágak voltak tűzve, mint mintázott haj- tűk az asszonyok kontyába. És mivel éppen szép, bokrokkal telitűzdelt irtásnál jártak, nem állt meg rossz helyen. A legények leszök- döstek róla menten, s karjaik közé a leányok is. Aztán a vidám legények, amikor a lányokkal az erdőből előkerültek, még a fenekét is megveregették, amiért olyan jó sokáig állott. Prr... prr... prr — indult el kissé nehézkesen, s akkor már érezte, hogy gyöngül a szíve. Most ezzel a rossz szívével törtetett kitartóan előre, hogy el ne tiporják. Az árkokban felforgatott autók hevertek, s helyenként lovak is. Az egyik még élt, de eltörött mellső lábaira ráállni már nem tudott. A levegőben, távol, s egyre közelebb, repülőgépek berregtek, emlékeztetőül a korra. Itt-ott az útnak cakkenes szegélyén almafák gubbasztottak csudálkozó ijedséggel, levéltelenül. Némelyiknek ar kérgét is letépték a tankok, mint ráéhezett katonák szokták az asz- szonyok alsó ingét. Valahol hátul, amerről a teméntelen jármű ömlött előre, mint megnyílott keserű szájból az indulat, tompa és szaggatott ugatással szóltak az ágyúk. Időnként megvilágosodott nagy ha- loványan az égnek az aljafele, élet helyett haláltól világosodott meg, hogy akik immáron megsiketültek, legalább lássák. És mentek az autók, nyomukban mentek a szekerek, s kétoldalt az emberek gyalogosan. Az embereket letiporták a lovak, a lovakat a berregő autók, az autókat pedig széjjeltiporták a tankok, mentek, robogtak a tankok. Az öreg teherautó egészen az út szélére szorult. Egyformán komó-' tos, időnként köhögő motorja nem bírta ezt a nagy iramot. Mert hiába, eltelt az idő, és az időnek csak a tartalma maradt meg, mint mindenkori emberben a keserűség. Még a lámpáját is meggyújtotta végül, hogy lássák: létezik. Csak az út, csak az lett volna legalább sima, egyenes. De dombok után úgy tornyosodtak a magasba minduntalan, minthogyha azért csinálnák, bogy eltakarják mindenki elől azt, ami volt, és azt is, ami ezután következni készül. Prr... prr... prr... — kapaszkodott belé a teherautó a földbe és az életbe egyaránt. S mint aki már eljutott egyszer Pozsonyig, s visszatért onnan is, mert mindennek folyvást s végül is megvan a szerelme s az otthoni helye — az öreg, nagy múltú teherautó, ahol szélesebbre nyílt az ország útja: böffent egyet, s megállóit pihegve, mint aki immár megérkezett. Hiszen ha szétnyomnák, eltaposnák, ki vinné otthon a holmit, a tehert, s az embereket, hogy majálisuk legyen. O Mse Állította: sékaay IMIki Csendélet 41952) Dúsa Lajos ; Parázson járatsz Bentről megvadít gyávaságom, kintről emlőd böki szemem, s győzzek, vagy ne győzzek a vágyon - már mindenképpen vétkezem. Parázson járatsz, friss parázson, s a kínban sosem vagy velem! Te még mindig csak szamárháton jársz? Te ostoba szerelem! Ö, hogy gyűlölöm lassúságod, míg melled alatt összezárod karod, s ringatod nélkülem nagy, falánk kolyköd - árvaságom. .. S nézd: párzásunk ring minden ágon, mint összevissza szélütem. Gyurcsó István: Dajkálva ülök az Idő karján: az Idő szoptat, dajkálI harapni, kiabálni I Köpni, ha úgy kívánom-, sírni, ha rossz az álmom. Az Idő ringat, dajkál. ÁUnék a magam talpán! Csókol az Idő szája: fanyar ecet a nyálat Jobb volna követ rágni, tengerben utat vágni, homokból kőre lépni, a napból földre nézni! Szállni fekete felhőn, nem járni málnaerdőn. Kirúgni, ki a hámból, kilépni, ki a mából, s nem gondolni az okra, ha üt az Idő botja! A húst csontra cserélni, a vért csak vérnek nézni, túlélni sebek mélyét, viselni hegek kérgét...-Nem rúgunk ki a hámból, nem lépünk ki a mából: málna-, tejízű dajkánk szoptat, s talán harapnánk... De jó, hogy nem kell rágni!
