Szolnok Megyei Néplap, 1986. november (37. évfolyam, 258-281. szám)
1986-11-01 / 258. szám
1986. NOVEMBER 1. Irodalom, művészet 9 butikba már kétszer betörtek. Szart se ért a méregdrága riasztó. Kibontották a falat" — avatta be őket a butikosné férje, aki utánuk jött, hogy borba fojtsa mérgét. „Tudták, hogy hova keli menni ... — kuncogott pofátlanul Boros. — Hozzám ugyan hiába jönnének .. .” „Mi lehet az eredmény?” — kérdezte a még mindig ott lábatlanko- dó poszttól Bogosi, amikor fölmentek, hogy jegyzőkönyvbe mondják látomásaikat. Paraguay addigra megkapta a zakót. A francba is, dühöngött Bogosi, ez is emiatt van. „Na vállalkozna egy robotgépre?” — hunyorgott Bogosira (másnap a béerefkán) az írógépező nyomozó főhadnagy. Már vagy két órája faggatták a hatósági tanút, amitől egyre inkább elbizonytalanodott. „Hát.. . nem is tudom.” „Ha látnám, talán megism . ..” „Nem szeretnék bárkit is kellemetlen ..." A kesehajú méla megvetéssel maszírozta szeme alatt a szürke zacskókat. Közben a tízéves kislány odakint, a nyomozói előszobában már-már toporzékolt, hogy ÖT is tessék meghallgatni, hiszen 6 látta legközelebbről. „Majd ha meglesz, esetileg a gyerekkel is szembesítjük” — válaszolta az apának a nyominger. Esetleg, ilyet nem lehet mondani egy gyereknek, morfondírozott magában a hatósági tanú. A butikosné, aki állítólag Londonból szerzi be a (lézerlemezeket, a szomszéd szobában mondta föl a leckét. Az eltűnt értékek listája már oldalakra rúgott. A bemutatóra szóló takarékkönyv viszont az ágy alól kerüllt elő. Bogosit a detektív szobákon, folyosók labirintusán vezette, miután a hatósági apa fájdalmas vállrántással búcsúzott egyetlen leánygyermekétől, akinek minden vágya az volt, hogy tanú lehessen. Ajtók, liftek izzadt arcok: Quo vadis, Kafka úr? És ha mégis Borosnak van igaza, töprengett a harmincöt fokos hőségben a hatósági tanú, én (azaz mi, hiszen itt volt leánya és haverja is!) meg itt töketlenkedek derék állampolgár látszatát keltve ... A bűnügyi nyilvántartó olyan volt. mint egy túlságosan is kivilágított biliárdterem. Pincér • helyett egy bizonyos középcsinos Marika szolgálta föl a kávét. A nyomozónak. (Tényleg, a készséges és szolid hatósági tanúknak, amilyen például én is vagyok, önteltkedett Bogosi, miért nem jár kávé...?) Kávét nem kapott, ellenben leültette a nyomozó egy kottatartóra hasonlító méternyi faállvány elé, amelyre fekete borítójú, ormótlan fényképalbumot rakott. Szemből és profilból huszonöt és harminc közötti nyilvántartott férfiarcok moziztak előtte. „Csak nézelődjön nyugodtan” — szürcsölte kávéját a kese Holmes. A hatodik könyvnél Bogosi bedobta a törülközőt, és rábökött egy jellegtelen sémafejre. „Valami ilyesmi lehetett. . ." A rendőr úgy nézett rá, mint egy hamis tanúra. Amikor gyermekével és haverjával végre elhagyhatta az épületet, úgy érezte magát, akár egy gyanúsított, akivel szemben hosszadalmas tortúrák után ejtették a vádat. Kislánya sokáig nem tudott megbocsátani a bűnüldöző hatóságoknak, ő pedig magának. „Mi az, hogyhogy hazaengedtek — fogadta a kapuban Boros vigyorogva. Különben a naccsád már hétszázezernél tart." Hetek múltak el betöréstől mentes nyugalomban, s a butikosné találkozásaik alkalmával nem mulasztotta volna el, hogy beszámoljon Bogosinak. a listához képest még mi mindene tűnt el akkor. „Bárcsak én tűntem volna el akkor valahova. Én marha ... — dühöngött illyenkor Bogosiban az állam- polgári kötelmekre fittyethányó másik, a Borosban alakot öltő cinikus barom. Az apró fekete betűkkel szedett FELHÍVÁS-t és a fényképet az újságban vette észre: „A Budapesti Rendőrkapitányság keresi az ismeretlen helyen tartózkodó F. C. 27 éves budapesti lakost, aki 1igen nagy kárt okozó lakásbetöréseket követett el. Sze- mélyleirása . . . „Itt a betörőnk, nézzétek! — üvöltött föl Bogosi. „Nem egészen ilyen volt. — merészelt apjának óvatlanul ellentmondani a kislány. „Hogyhogy nem ill yen" — förmedt rá apai mivoltából kivetkezve a nyomüldözés munkáját segítő TANÜ. A gyermekkel háromszor olvastatta föl a személyleírást, s eközben arcát elöntötte a jól végzett felismerés állampolgári öröme. Felesége úgy bámulta, mint egy háborodot- tat, a megszeppent i'.eány pedig föl sem mert merülni a bűnözői szövegkörnyezetből. „Nélkülem ugyan sohasem kapták volna el" — dödögte elégedetten Bogosi, s egy csöppet sem zavarta. hogy a betörő egyelőre még szabadlábon van. Összeállította; Rékasy Ildikó Cím nélkül 1938 Szokolya (Nógrád) Kerék Imre: Varjak hókucsmás hegyek felleget pipálnak köd leng szőttesén fehér háztetők fölött ében árnyak vad károgása sebzi föl a csendet Brueghel hazátlan varjai kerengnek zúzás ligetek gyér füvére szállnak s bár számukra nincs hétköznap vasárnap pár véletlen mag ünnepet jelenthet örömet a korgó üres gyomornak és megint az örök bizonytalanság milyen kínokkal virrad föl a holnap milyen éhség túlvilági parancsát követve milyen remény-délibábot hajszolva bóklásszék be a világot? müncheni fiúnak feltörte a csizma a lábát. Egy darabig bicegett a társai után, aztán egy tisztás szélén leült egy kőre, s a fájós lábát kicsomagolta nagy gonddal, mint otthon a vásárfiát. Jólesett a lábának a délelőtti szellőfújdogálás. tartotta, hogy száradjon. Közben rágyújtott egy cigarettára. Valamikor az erősen erdős vidéken keresztül elkezdtek építeni egy vasútvonalat, amelyiknek éppen csak a talaját egyengették el — s most azon mentek. Az út szélén gyökerestől kiforgatott, hatalmas szilfák hevertek. Ahol a talaj süppedős volt, ott az utászok a szilfákat széjjelfűrészelték, s az útra rakták, ök mentek elöl, csinálván az utat. Utánuk pár óra járásnyira a zászlóaljtörzs következett, -fogatolt vonatosztaggal. A müncheni fiú, amikor lemaradt, csak pihentetni akarta a lábát egy kicsit, hogy megigazítsa rajta a kötést. Olyan lassan haladt előre, hogy nem tudta utolérni a többieket. Így jutott el ahhoz a tisztáshoz, ahol a lábát kicsomagolta a napon. Mindegy már, megvárja a zászlóaljtörzset — gondolta. Legalább pihen is egy kicsit. Magára maradt. Ült, és süttette a lábát, nyakában lógós' géppisztollyal. Ahogy így üldögélt, három fegyveres civil lépett ki az erdőből. Ilyen helyzetben mit lehet egyáltalán csinálni? A legjobb az, ha az ember nem kapkod, nem idegeskedik, s nem nyúlkál rögtön a fegyveréhez. Amikor látta, hogy szépen körbefogták, mormogott valamit a fogai között, aminek az volt az értelme, hogy tulajdonképpen egy nagy „sájze” ez az egész helyzet, amibe került. Az egyik civil tört németséggel azt kérdezte tőle, hogy mi „sájze"? Ebből a müncheni fiú azt tudta meg, hogy úgy látszik: meg is értik. — Minden — felelte a kérdésre. — Sájze a csizma s a lába, amelyik úgy eldagadt, sájze az erdő. s az egész háború, sájze már lassacskán az egész élet. — Miért nem maradtál akkor otthon? — kérdeze az, aki úgy látszott, érti a nyelvét. A müncheni fiú vállat vont, mint aki azt akarja kifejezésre juttatni, hogy na, miért nem, hát mit gondoltok, hogy miért? Aztán csak ennyit mondott: — Otthon. . . ott lenne jó. Dámoj.. — ismételte meg a civilek nyelvén is. — Ott hárásó! Szoldát- nak ne hárásó lenni — folytatta. — Szoldátnak nem jó, szoldátnak Ploha. Kuset ploha, aludni ploha — mutatta a tenyerét a fejéhez téve, mivel ezt már nem tudta oroszul. — Spáty — segítette ki az egyik civil. — Da-da, szpáty — villant fel a szeme a müncheninek. — A szpáty is ploha, minden ploha. Mindenfelé erdő — mutogatott körös-körül —, s pártizáni puf-puf. Sájze. Ocsiny sájze — húzta el a száját. — Hová mentek? — kérdezte az egyik civil. — Ne znáju — felelte a müncheni fiú. — A szoldát semmit sem tud. A szoldátnak csak azt mondják, hogy pásli, s a szoldát megy. Aztán azt mondják, hogy sztoj! s a szoldát megáll. A többiek arra mentek, ezen az úton mentek — mutatta. — S nem féltek a partizánoktól? — kérdezték. — Az erdőben partizánok vannak. A müncheni fiú vállat vont: — Van hárásó szoldát és hárásó partizán. És van ne hárásó szoldát Lőrincz László : Müncheni fiú es ne hárásó partizán. A partizánok is emberei^ s a nemecki szol- dátok is emberek. Vojná: vojná.. A vojná ne hárásó. Dámoj nádö dámoj —■ mutatott arra, amerről jöttek. A müncheni fiú a zsebébe nyúlt, és elővette a fényképeit. — Ez a fáter — mutatott egy középkorú férfira. — Tátá, po- nyemáj? Ez pedig mámá, a muter — mutatta meg az anyját is. Aztán kikereste és megmagyarázta hogy melyik a menyasszonya. — Gyevuská — mondották a civilek a képre.-— Dá-dá, gyevuská — mondotta a müncheni fiú. — Nektek van családotok? — kérdezte a civilektől. Az, aki értette a nyelvét, a kérdést tolmácsolta a másik kettőnek is, mire azok bólogatni kezdtek. — Klopci? — kérdezte a müncheni. — Szkolkó klopci? — Csitiri — mutatta az idősebbik a négyet. — Dvá — mutatta az egészen fiatal. Az egyik, akinek négy gyereke volt, elővett szintén egy fényképet. — Száská — mutatta a képen a nagyobbik fiát. — Ányjuská — mutatta mellette a lányát. A müncheni fiú megnézegette a képet, s bólogatni kezdett. — Dá-dá. .. Ányjuská — motyogta. — Csinoska Ányjuská! Tárcájába nyúlt, és cigarettára gyújtott. Megkínálta a civileket is. ök a cigarettákat megforgatták, megszagolgatták, majd elkezdték hosszan fújni a füstöt. — Ploha — mondotta a müncheni fiú, miközben fújni kezdte ő is. — A háborúban a cigaretta is ploha. — Nem rossz — mondották a civilek. Nekik most ritkán van igazi dohányuk. Hallgattak, és fújták a füstöt. A müncheni fiú bepólyázta a lábát, és visszanyomkodta a csizmájába. Álltak, és hallgattak tanácstalanul. Látszott, hogy a müncheni indulni szeretne, s a civilek nem tudják, mit csináljanak vele. Rövid beszélgetés indult meg közöttük, melyből a fiú nem értett egy szót se, de érezte, hogy róla beszélnek. — Hagyd itt a fegyveredet, s menj vissza a többiekhez — fordult hozzá végül az, aki tudott valamit a nyelvén. A müncheni fiú fellélegzett magában, de nyomban magyarázkodni kezdett. Azt mondta, hogy ő szoldát, s a szoldát nem térhet vissza fegyver nélkül. Azt nem mondhatja, hogy elvették tőle, mert vagy nem hiszik el, vagy még nagyobb baj lesz belőle. A parancsnok őt fogja előreküldeni. hogy keressék meg a partizánokat, s puf-puf — mutatott körbe az erdőre. — Nincs semmi értelme — magyarázta. Ez nekik sem jó, mert amint látja, kevesen vannak, és neki sem, mert őt találjuk el elsőnek. — Hagyd itt —ismételte meg az. aki tudott a nyelvén. — Fegyverrel nem mehetsz vissza. S ha keresni akartok, gyertek az erdőbe. — S'ájze — motyogta a müncheni fiú fanyalogva. — Nagy sájze. Kiveszi belőle a tárat, s azt hagyja ott — kezdett el alkudozni. — Nyet — felelte rá a civil érde- ’ sen, s intett, hogy a nyakából emelje ki. A müncheni fiú kissé előrehajolt, hogy ne kelljen olyan magasra emelnie, majd megmarkolva a nyakában lógó géppisztolyt, hirte- lenül feléjük fordította, s a soro- zatbillenytűt megnyomta. Tyütyütyütyütyüüüüüü — siví- tott végig a géppisztoly pattogó hangja az erdőn. tána csend lett. U A sorozatra csak a közeledő zászlóaljtörzs válaszolt. A müncheni fiú leadta a jelzőlövéseket, majd odalépett a földön heverő civilekhez, hogy van- e még élet bennük. — Káput — motyogta tudomásul véve. Sántikálva a zászlóalj elé indult, s előreszegett, hosszú nyakában úgy lógott a géppisztoly, mint egy kolomp.
