Szolnok Megyei Néplap, 1986. november (37. évfolyam, 258-281. szám)
1986-11-01 / 258. szám
Irodalom, művészet 8 1986. NOVEMBER 1.-—Diákok a fonadáson Zsák Jóska üvegkalitkájában nem égett a villany. Elment volna? Hiszen megbeszéltük hogy együtt megyünk el a követségre. Bekopogtam. Semmi válasz. Még hangosabban zörögtem, mire egy álmos hang felelt rá: — Ki az? Tehát itthon van. Beléptem a szobájába, és felkattintottam a villanyt. Zsák Jóska hunyorogva bámult rám. — Mit zavarsz?! — Kelj fel, te gülümadár! Várnak bennünket a fogadásra! Évfolyamtársam lassan felült, ásított, majd nyújtózkodott. Ruhástul feküdt le az ágyba, még a kabátja is rajta volt. Most jól nézünk ki. Ennek a tepsifülűnek egyetlen ruhája volt, s az is csupa gyűrődés lett a he verészéstől. — Te így akarsz eljönni? — Hát hogy? — kérdezte Zsák Jóska közönyösen, majd rágyújtott egy cigarettára, hogy felébredjen. Néhány hónapja érkeztünk Moszkvába, 1949 őszén, és itt laktunk a Dom Kommunában. Ennek az épületnek több nevezetessége volt. Először is az, hogy Le Corbusier építette a harmincas években. Hatalmas betonlábakon állt, egyik lépcsőházban sima szerpentinen lehetett feljutni az emeletre, ahol minden szobát üvegfal választott el a másiktól. Ez utóbbiért sokat szidták a diákok Corbusier-t, mivel, ha égett a villany, az árnyékok rávetődtek a falra, a suttogást is jól lehetett hallani a szomszédos fülkékben. Mi, Zsák Jóskával ketten, kezdettől fogva együtt mászkáltunk mindenfelé, nagydarab, jó humorú fiú volt, csak hát egy kicsit lezser, és ki nem állhatta egyesek merev viselkedését. Persze kirítt az ösztöndíjasok tömegéből, én azonban természetességéért nagyon megkedveltem. Apja útkaparó volt a Nyírségben, s benne is a tirpákok nyugtalan vére folyt. Sejtettem, hogy nem lesz könnyű dolga a következő négy esztendőben, hiszen kiáltó ellentéte volt azoknak az ösztöndíjasoknak, akik örökösen erkölcsi prédikációkat hajtogattak, s a legkisebb diákos rendetlenségre így szóltak: „Kérlek, ez a viselkedés méltatlan a Nagy Szovjetunióhoz!” Láttam, hogy Jóska átkozottul szenved ettől a közhangulattól, ő szívesen leszólított egy-egy kislányt az utcán, kevés orosztudásával is meg tudta nevettetni őket, nem hunyta be a szemét, ha valami nem fért a bögyébe, egyszóval az az ember volt, aki felett ott lógott Damoklész kardja, hogy bármikor visszaküldhetik magatartása miatt Magyarországra. Ma reggel, amikor közölték velünk, hogy a nagykövet bennünket is meghív a nagy októberi forradalom harminckettedik évfordulója alkalmából rendezett fogadásra Lajoska Béla nem fogyott ki az intelmekből: — Ne felejtsük el, hogy a fogadás nem sáskajárás! Akkor nyúljunk az asztalra kirakott ételekhez, ha már a vendégeket megkínálták, senki ne igyon többet a kelleténél. Aki valami bajt kever a fogadáson, azt már másnap feltesszük a vonatra... Lajoska Béla szigorú mondataival sikerült elérni, hogy valamennyien kicsit szorongva vártuk az estét. Voltak, akik lázasan tanulni kezdték azokat az orosz szavakat, amelyekkel válaszolhatnak majd a hozzájuk intézett kérdésekre, sokan kivasalták a nadrágjukat, nyakkendőjüket, gyakorolták a kifogástalan viselkedést, ami helyénvaló egy ilyen jelentős eseményen. Zsák Jóska szemmel láthatóan ügyet sem vetett a körülötte zajló készülődésre, a szobájában olvasott, csak délben, amikor együtt ebédeltünk a menzán, kérdezte meg tőlem: — Mondd, mikor volt a Földön az első fogadás? Hülyén nézhettem rá, mert megismételte, most már más szavakkal: — Ügy értem, proletár vagy burzsuj eredetű ez a szokás? Nevettem, de a mellettünk ülő társaink fagyosan mértek végig. Egyikük meg is jegyezte: — Ez már destrukció, amit te művelsz, Zsák elvtárs! Jóska felmordult, azt hittem, hogy lapátkezéVel megsimogatja a szemben ülő fiút. Nagy erőfeszítésébe került, hogy ne tegye, ehelyett indulatosan az asztalra csapta a vizeskancsót. — Kitől kérdezzem meg? A tibeti lámától? Honnan tudnám, hogy mi az a fogadás? Az én apám útkaparó, nem volt járatos a diplomáciai szokásokban. Ez a nyers gőz nekem sem tetszett, de megértettem barátom indulatait, s tudtam, hogy származását nem fitogtatni akarja. Nagyon érzékeny volt, a tanulás is nehezebben ment neki, mint másnak, s ha műveltsége hiányosságaira céloztak, alaposan begerjedt. A menzáról való távozás közben, amikor már kettesben voltunk, megjegyeztem: — Mintha csak szándékosan keresnéd az összetűzést. Mondd meg őszintén, mi a bajod? Haragosan mért végig. — Már te is kezded?! Ha akarod tudni, fütyülök ezekre a száj- tépőkre. öregem, ha ezek megszólalnak, akkor rögtön gyomorégést kapok. Lajoska Béla úgy viselkedik, mintha együtt lett volna Leninnel a Szmolnijban. Láttál te a szovjet diákok között ilyen nagyképű alakot? Itt vagyunk három hónapja, és egyre többen utánozzák Lajoskát. Ha történetesen azt mondom, hogy milyen szép az Uszpenszkij székesegyház, akkor rávágják: „Neked csak egyszerűen szép? Ez a világ legpompásabb műemléke! S úgy mérnek végig, mintha hibát követtem volna el. Miért nem hagyják, hogy a magam módján lelkesedjem? Közben odaérkeztünk a szobájához, már fordult volna be az ajtón, de visszatartottam. — Sokban igazad van. Azért légy óvatos. Vállat vont, majd halványan elmosolyodott. — Azt hiszem, hogy elkéstél. Ezek engem ki akarnak készíteni. Módszeresen belém kötnek, rám szeretnék sütni, hogy anarchista vagyok. — Nevetett. — Ha ez kell nekik, egyszer megkaphatják... Intett, és már el is tűnt a szobájában. Most, hogy ott ült az ágya szélén kócosán, gyűrötten, hirtelen ráébredtem, hogy ez a fiú mélységesen elkeseredett, bántja az a légkör, ami körülötte kialakult, amihez nemcsak Lajoskáék dog- matizmusa járult hozzá, hanem az ő lobbanékonysága is. Minden közösségben akad alkalmas médium, akire valamilyen okból rámásznak. Az ösztöndíjasok körében Lajoska Bélának nagy hatalma volt, mindannyian tudtuk, hogy nemcsak fenyegetőzik a hazaküldéssel. Megbízhatóságát, szigorúságát bizonyítani szeretné az otthoniaknak. Listája első helyén Zsák Jóska neve állott. Ezen a délutánon ő maga is megspfi'tette közeledő végzetét, s már nem is igyekezett palástolni, Az volt az érzésem, hogy nem is aludt, csak hanyatt fekve töprengett a sorsán, talán azon tűnődött, hogyan tér majd vissza a Nyírségbe, útkaparó apja elé a ki- csapatás szégyenével, mely százszorosán súlyosabb volt, mint akit az otthoni főiskoláról tanácsolnak el. — Várjál, hozok vasalót — mondtam, s rohantam le az alagsorba. A helyiség azonban már zárva volt. Amikor visszatértem, Zsák Jóska ugyanabban a pózban ült az ágyon, mintha élőképpé merevedett volna. Rákiáltottam: — Mozdulj már! Miattad én is elkések! Ajka lebiggyedt. — Ki mondta neked, hogy da- dáskodj felettem? Odamentem hozzá, és alaposan megráztam. — Térj észhez! Nem hagylak magadra, arra ne is számíts! Indulatos korholásom eredménynyel járt. Végre megmozdult. Levettem a kabátját, miközben ő sietve mosakodott, s megpróbáltam szalonképessé tenni. Aztán rohanás le a lépcsőn, le a metróba, hogy idejében odaérjünk a fogadásra. Persze elkéstünk. A nagyköve} már a protokoll-vendégeket fogadta, s mi is ott haladtunk a széles márványlépcsőn a rendjeles diplomaták, estélyi ruhás hölgyek társaságában. Először körülnéztem hátha észrevétlenül beosonhatunk egy mellékbejáraton a nagyterembe. Zsák Jóska azonban elszántan ment előre, kezet rázott a nagykövettel és feleségével, s én is követtem őt. Bevonulásunk csak a terem hátsó részében álldogáló ösztöndíjasok közt keltett feltűnést. Halk moraj futott végig a fegyelmezetten várakozó diákok sorain, Zsák ráadásul mosolyogva biccentett feléjük, mint aki leereszkedően tudomásul veszi, hogy itt vannak társai is. Lajoska Béla odajött hozzánk, és mérgesen kérdezte: — Veletek mi történt? Mentegetőzni akartam, de társam megelőzött. Könnyedén válaszolta: — Személyesen ismerkedtünk meg a nagykövet elvtárssal. Erre a kihívásra Lajoska Béla elvörösödött. — Erről még beszélgetünk — suttogta fenyegető hangon, majd sarkon fordult. Egyébként a magyar nagykövet is néhány hónapja tartózkodott Moszkvában, a felszabadulás előtt ács volt, köpcös, izmos férfi, aki most feszengve viselte a zsaket- tet. A büféasztalnál történt Zsák Jóska második incidense. Talán senki sem veszi észre, ha Lajoska Béla nem figyelte volna árgus szemekkel minden mozdulatát. Barátom, miután alaposan szemügyre vette az ezüsttálcára rakott szendvicskölteményeket, megbökött. — Mondd, mi az a rózsaszínű? — Lazac. Csettintett. — Ezt megkóstolom. Ilyet még sohasem ettem odahaza. A kóstolás lesújtó eredménnyel járt. Alighogy lenyelte az első falatot, szeme kidülledt, a szokatlan íz ellen fellázadt a gyomra. Sietve letette tányérját az asztalra, és iparkodott kifelé a teremből. Szerencsétlenségére el kellett haladnia a vendégek egy csoportja mellett, ahol a nagykövet beszélgetett. A sebbel-lobbal igyekvő diák, el- fehéredett arcával egy pillanatra fekeltette a fogadást rendező kö- vetségi alkalmazott figyelmét, s megszólította Lajoska Bélát, aki Zsákot követte: — Hova rohan ez az alak? — Elintézem — felelte zavartan a megszólított, s kisietett Zsák Jóska után. Az előcsarnokban azután parázs vita kezdődött. — Légy szíves és távozzál! — Miért? — Nem tűröm, hogy botrányt csináH! — Én? Mit csináljak, ha egyszer nem ízlik a lazac... — Ne vitatkozz! Menjél! — Eszembe sincs! Mire Lajoska megakadályozhatta volna, Zsák Jóska már újra benn volt a díszteremben. Évfolyamtársam most már valóban úgy viselkedett, mint aki elkeseredésében tetézni akarja a feje felett gyülekező viharfelhőket. Inni kezdett, egymás után emelte le a konyakos-, borospoharakat a tálcáról, amit a fehér kesztyűs pincér hordott körbe. Amikor próbáltam lebeszélni, hogy hagyja abba az ivást, legyintett: — Mindegy, pajtikám. Hazavágják a tirpákot.. . Végül kapatos lett, s egyszerre csak énekelni kezdett, mint odahaza, a Nyírségen szokta, a kiskocsmában: Csöpög a pofámról a zsír, édesanyám a kuckóban sír, ne sírjon kend, édesanyám, katona lesz a fiábul mégpediglen a Jóskábul... Lajoska Béla egy szempillantás alatt odavágódott mellé és rári- vallt: — Elhallgass, te szerencsétlen! Ekkor váratlan dolog történt. A szovjet kormány egyik tagja odajött, és barátságosan kérdezte: — Miért hagyta abba az éneklést? Zsák Jóska elmosolyodott, és újra kieresztette a hangját. Baritonja betöltötte a ’ nagytermet. Amikor befejezte a dalt, a szovjet vendég elégedetten mondta: — Mologyec. Vengerszkij temperament. S intett a diákoknak, hogy folytassák immár együtt a dalolást. Az ösztöndíjasok, akik mindaddig félszegen, elfogódottan á'ldogáltak a fogadáson, most felszabadult fiatalos jókedvükkel valóban ünneppé tették ezt a találkozást. Egyébként Zsák Jóskát ez a néhány dicsérő szó mentette meg a következő négy évre. A történetben ennyi szerepe van a véletlennek. Mert az már nem nevezhető véletlennek, hogy szovjet diplomáját megszerezve, később egyike lett a legjobb magyar hőenergetikai szakembereknek. Gyurcsó István: Legyünk Évek óta csodára vártunk, kövek, bokrok közt botlott lábunk, •cipőnk talpát százszor cseréltük, s vágyainkat sorra föléltük. Végül tavasz van, íme, újra; rózsafatő virágzó ujja figyelmeztet és int, hogy csodát ne várj, de ismerd a föld porát. Szigorú törvény az újulás, az elhullott mag, az újra más, tisztultabb világ, a születés: aratás, ha jó volt a vetés. Card Willlnk feleségét, Wilmát festi Irodalmi oldalpárunk illusztrációit Éva Besnyő magyar származású fotóművésznek a Műcsarnokban rendezett kiállítása anyagából válogattuk. Tódor János: Betörő A betörő kilépett a villanyóra fehér vasszekrényének takarásából, és tüzet kért. A cigi már ott volt a szájában, úgy kérdezte, hogy van- e gyufájuk. „Gyanús volt, vagy nem volt gyanús” — ismételte hangosan Bogo- si a nyominger kérdését. „Hát éppen ez az. Nem volt gyanús. Legföljebb ...” Bogosi nem dohányzott, haverjánál nem volt gyufa, így kislányát küldte vissza, hogy hozzon tüzet a betörőnek. Azaz hogy akkor még nem volt betörő a betörő, csak amikor a gyerek a bejárati ajtónál utolérte őket, azután kezdtek el hülyülni, hogy micsoda egy belevaló betörő ez, még tüzet is kér. „Viccelődtünk ...” — mondta Bogosi annak a posztnak, aki először ért a tetthelyre, miután a károsultak észilelték a betörés tényét. ,,Nem, mi a betörés tényét nem észleltük” — magyarázta fél órával később a helyszínelők főnökének, de akkor már mint hatósági tanú. aki nem mehetett föl a lakásába meccset nézni. A betörőről azt sem tudtuk, hogy betörő. Az ajtóról pedig még csak nem is sejtettük, hogy meg van fúrva. „Este kilenc óra volt, Bogo- siék a betörőt (vagyis akit most már majdnem biztosan annak hisznek, tudnak) délelőtt tizenegy körül látták. „Kábé száznyolcvan magas, szabályos arcú, fekete divatos frizurával, sportos cuccokban ... Magabiztosan, profi módon ... „Tuti, hogy nem volt profi — szakította félbe unott arroganciával a kesehajú detektív —, a menők saját akkumulátorról működtetik a fúrót.” Szó se róla, látta be Bogosi, a hatósági tanú. ami betörőnk a villanyórából szedte le az áramot. A butikosné, aki leginkább egy kupleráj kivénhedt Madame-jához hasonlított, unlcummal kínállta a helyszínelő elvtársakat. A lakás, akár egy közel-keleti bazár. „Ezek pancserek voltak” — szól megvetően Boros, a tetthefllyel szembeni szomszéd, a másik hatósági tartó, miközben a megfúrt zárat vizslatta „Ezek?” — színlelt csodálkozást Bogosi, aki már szerfelett unta a banánt. Hát persze, szóltak ki az unicum mögül a dasztiloszkópia nagymesterei, akit maguk láttak, az valószínűleg csak hesszelt, amíg társa pakolt. Az ébenfekete buti- kosnén csörögtek a megmaradt aranyak, úgy szipákolt. Hirtelenjében ötszázezerre becsülte a kárt. Ékszerben, stólában. A frizsiben zöldségek közé dugott kétszáz rongyot nem találták meg. Mármint a betörők. „A vak is látja, hogy ez egy önbetörés” — hajlott közel Boros Bo- gosihoz a pince hűs homályában, ahova a két hatósági tanú rendőrségi hozzájárulással levonulhatott Hülyeség, gondolta Bogosi, Borosnak agyára ment a kárörvendő rosszindulat. „Ebben az évben a
