Szolnok Megyei Néplap, 1986. november (37. évfolyam, 258-281. szám)
1986-11-05 / 261. szám
to SZOLNOK MEGYEI NÉPLAP 1986. NOVEMBER 3. Ablak a világra r ton lévén, megálltam a máté- házi kocsmánál, egy falatot bekapni, egy pohár sört meginni. Országúti, régi kocsma ez: villanylámpáival és újdonatúj cégtáblájával együtt is igen betyárta- nya-képű. Kint az udvaron, a sövény árnyékában, könnyű rácsos szekér, egy meggyesi gazda szekere. Bent az ivóban, a dohszagú hűvösön, egymással szembekönyökölve, s egy- egy korty sört nyelve, két ember: a kerek arcú, szőke bajuszú, apró és pisla szemű meggyesi gazda, testesen, álmosan, vastag karokkal és sonkaformájú öklökkel; meg egy cigányosan fekete képű, bozontos üstökű, nyugtalan tekintetű, vézna emberke: nagyobb a haja mint a feje. Beszélgetnek. A meggyesi gazda az asztalhoz koccantja poharát, iszik egy kortyot. — Hát akkor — mondja, és jóakaratúlag, de azért vizsgálódva nézi a cigányképűt — ez a sok föld a maguké maradt. — Az. A mienk... Fel Mátéházáig, le a miháldi erdőig, mind. Jó földek. — Jók. De majdnem- majdnem! ... igye? — Majdnem. Mert nagyon megszorították a csoportot. Nagyon útjában voltunk valakinek. A meggyesi bólint. Tudja, hogy kinek. A Mizsey testvéreknek, övék volt ez a határ — ahogyan a cigányképű mondta az imént —, fel Mátéházáig, le a miháldi erdőig, mind. Aztán a meggyesinek eszébe jut valami. Pisllia szem© megélénkül!, a keze mozdulata is frissebb. Eltolja poharát, kíváncsian néz a kis emberre. — Mondja csak — kérdi, s a levegőbe bök az ujjával —, mondja csak, hát akkor maguknak van az a híres kovácsuk, ugye? Ha maga vörös csillagbeli, akkor maguknál ív an az a kovács? A cigányképű felhúzza a vállát, vékony nyaka beágyazódik a válla közé. — Híres kovács? Miná- lunk? A meggyesi döcögve nevet: — Nanana, csak ne adja a tudatlant! Miért? Irigyli a kovácsukat? Sajnálja tőle a hírit? Mert nálunk is mondják, mindenfelé mondják, hogy a maguk kovácsa, valami Fóti vagy Kóti nevezetű ... — Tóti. — Az az! Tóti, na! Ez a Tóti, amint hallom, ez aztán valamilyen ember. Ez nem gazolt be. A meggyesi körülnéz, s reám pillantva, halkabban folytatja: — Tudja, nem azért mondom ... de az én szomszédom is kommunista, rettenetes, nagy hangos kommunista. Vagyis az .volt, míg baj nem volt. De mikor báj lett, az én szomszédom bizony begazolt. Se hivatal, se gyűlés, se szavalás, egy hétig ki nem bújt volna a kamrából, ha rászakad, akkor se... De aztán olyan lepedőforma nemzeti lobogót varratott, hogy a földig lebegett. De mindjárt kicserélte vörösre, mindjárt szaladt rendezkedni, mikor már a ruszkik rendet csináltak... Hát engem megáldott az isten egy jó szomszéddal. Na, de a maguk kovácsa! — hogy úgy nekiment a Mizsey uraknak! Hallom, mind kiszórta őket a műhelyből: kivagdalta őket, hogy a lábuk se érte a földet! A cigányképű elnézően mosolyog: — Nem úgy volt az. Nem szórt ki senkit. — Ne mondja! Hallottam én! Nagy mahomet ember a maguk kovácsa . .. tudom én!... mikor aztán a Mi- zseyek szólították, hogy álljon oda a nép elé, és mondja, hogy már nincs csoport, és tagadja meg az eszméjét... hát akkor a maguk kovácsa borzasztó méregbe gurult, és mind kidobálta őket. A cigányképű a borzas haját gereblyézi ujjaival. — Á, nem — mondja. — Nem is mahomet ember. És nem is úgy volt. — Nem? — Nem. Tudom én. Ott voltam én . .. Mondom, hogy nem úgy volt. A meggyesi gyanakvó, ö már sokaknak elmesélhette, hogy mit cselekedett a má- téházi kovács, és bizonyára elgondolt magának egy- szálegyenes, vállas, zúzó-nyűvő nagy embert: most aztán tessék, le akarják beszélni róla. — Nana — mondja bosz- szankodva, szinte ellenségesen. — Ha olyan jól tudja, hát akkor hogy volt? Mi? Mert mindenki másképpen mondja: hát ha maga ott volt, hát akkor hogy volt? — Ott voltam — feleli elgondolkozva a cigányképű, és összehúzza a szemét, mintha szúró fénybe bámult volna hirtelen. — Nem nagy ember az, elhiheti. Nem... Csúfolni is szokták, hogy egy ilyen kis ember, egy ilyen töpörtyű minek megy kovácsnak. Igen. Be szokták kiabálni a műhelybe: kalapács, emeld meg a kovácsot! Na, ugye. — De azért, mégis kikente a Mizseyeket! Mert ezt ne is tagadja. Mégiscsak el- lazsnakolta őket! — Nem. — Hallja, nagyon tagadós ember maga. Hát nem? — Nem. — Maga nem szíveli azt a kovácsot... Látom én!... Valamiért nem szíveli. — Miért? Ha kis ember, ha nagy ember: ember az. — Na, jó. Hát csak mondja, ha olyan jól tudja. A cigányképű nem veszi fel a szurkálódást. Elnéz az asztal felett, valahová a homályos ivó sarkába. , — Ügy volt — meséli csendesen —, hogy lefogták az elnököt. Mondván, hogy ő adott koldusbotot a Mizsey- ek kezébe, mert annakelőt- te ő volt a földosztó bizottság elnöke is. Meg aztán úgy gondolkoztak a Mizsey- ek, hogy ha a pásztort elverik a nyájtól, már majd a nyáj is széjjelverődik. Hát lefogták ... Aztán egyszer csak szortírozni kezdték a népet: ez megmaradhat a majorban, amaz nem. Bizony. Így volt... . Azt is kimondták, hogy nincs csoport. De a Kaszás Imre kimondta, hogy igenis van csoport. — Az kicsoda? — A Kaszás? Az a párttitkár ... Hát erre ő se járt jobban, mint az elnök, öt is lefogták, mondván, hogy lá- zító. — Na de miért? —• Hát ugye, ezt mondták rá. .. Aztán már a nép nem is mert szólni semmit. Aztán nem is maradt más a vezetőségből, csak a kovács. — Hát a brigadérosok? — Nem arra a vezetőségre gondolok. A pártvezetőségre. Mert a kovács abban volt bent, vagyis hogy most is abban van bent. . . Na, ezután már a kovács dolga volt, hogy azt mondja, hogy igenis van csoport. Mert amíg a .vezető mondja, addig a nép is mondja. De ha már a vezető megtagadja, akkor a nép ia megtagadja. — Ez igaz. Látja, ez így van. — Tehát a kovács csak a dolgát tette. Amiért kommunista. Mikor aztán a Mizsey- ek berendelték a bizottmányba, hogy ne jártássá a száját, mert szél ellen úgyse lehet: a kovács azt felelte, hogy a szél fordulni szokott, ma innen fúj, holnap« amonnan. — Ezt mondta? — Ezt. Na, a Mizseyek ha- zaküldték, hogy gondolkozzon. Gondolkozott is, de mást nem tudott kigondolni. Csak azt, hogy a csoportnak meg kell maradnia: mert a majori szegény nép ott rúgta le a rongyát, és a majori embernek semmije se lesz csoport nélkül. — Hát nemigen. Ez biztos. — Na igen, de a Mizseyek ezt nem fogadták el. Kijöttek másnap a majorba. Kilencen jöttek, hogy most már elég. Mert ők azt gondolták, hogy ők hiába mondják, hogy nincs csoport. Ez még semmi. De ha csoportbeli mondja, kommunista mondja ... ez a valami. Hát aztán, ott kapták a kovácsot a műhelyben. Ekevasat élezett. Mert ugye, a szántás abban az időben se állt meg ... Hát aztán mondják neki, hogy most már ki vele, mit gondolt. A kovács mondja, hogy ő nem gondolt semmit. De az nem úgy van, menjen csak velük a magtár éld be, ott ácsorog a nép: ott aztán mondja ki fcímszóval, hogy nincs csoport, vezetőség sincs, kommunista- ság sincs, minden elmúlt. A kofvács azonban köti magát, hogy nem mond ilyet. Miért? Mert nem. De hát mégis, miért nem? Mert igenis, van csoport. A sok paraszt mind megvan. A birtok is megvan. Hát a kommunistaság? Az is csak megvan. Erre aztán egy puskás ember adott neki egy pofont. — ö meg visszakézből a párját! — Nem. — De az istenit, dehogynem! Miért tagadja? — Nem. Azok, ugye ... kilencen voltak. — Akkor is! Pofonért!... a kutya teremtésit, én nem hagytam volna! A meggyesi nem tud belenyugodni, hogy a kovács nem ütött vissza. Mérgesen mar- kolássza a poharát. — Lehet — hagyja rá a cigányképű —, hogy maga nem hagyta volna. De hát, mondom, a kovács nem olyan nagy ember. Nem Is verekedős. Aztán így sem hagyták békén. Hogy igenis, hogy muszáj! Kitaszigálták a műhely elé, a háta köze- pibe nyomták a fegyvert: mondja hát, hogy nincs csoport. — De nem mondta! — Nem. Mert akkor már úgyis mindegy volt. Ha lőnek ... lőjenek, gondolta a kovács. De nem lőttek. Csak erőlködtek, hogy mondjon már valamit. De hát nem mondott, erre aztán megint pofon verték. Aztán a nép morogni kezdett, hogy miért verik a kovácsot. Erre a Mizseyek megmérgesedtek, nagyon. Hogy a végén majd a néppel lesz bajuk, mert nem bírnak egy nyavalyás kis emberrel. Aztán a puskás, aki a pofonokat porciózta, és veszett ember volt nagyon, mert veszettül ordított, azt mondta, hogy ő majd eszére téríti a kovácsot. Kihozott egy fogót. A meggyesinek cserepes a szájaszéle. Megnedvesíti a nyelvével. — Fogót? — Azt. Hozza a fogót, és azt mondja a kovácsnak: tartsd a hüvelykujjadat. — És ... tartotta? — Tartotta. Muszáj volt. Aztán a puskás befogta az ujját. Aztán nyomott egyet. Na, van-e még csoport? A kovács elkiáltotta kínjában, hogy van. Akkor a fiatal Mizsey rugdosni kezdte. Borzasztókat rúgott a lába szárába, a térde kalácsába. Van hát csoport? Van. Mégis van? Mégis van... Mert már mindegy volt. Ütik? Üssék. Már, ha agyonütik is, ilyenkor mindegy. Aztán a puskás még egyet szorította fogóval. — A kovács mért nem vágott bele egy bicskát? Miért nem ölt, szúrt?!... ha úgyis mindegy volt?! — Nem lehetett. — Nem lehett! Hát mit csinált? — Hát... jajgatott. Sírt. Nem olyan erős ember, ugye ... hát elfakadt sírva. — De azért azt mondta? — Azt. Akkor is. Még egyet kiáltott, mintha a tüdeje szakadt volna ki: van csoport! A cigányképű arca csupa verejték. Kiabál ő is, mintha őt szorítaná a fogó. —■ Aztán? — Aztán ezt már nem nézhette a nép. A tejeskocsisunk, a Surmai Józsi, felkapott egy rúdvasat. Hegyibük! Aztán ki lőcsöt, ki vasvillát, ki kalapácsot'... Az egyik Mizseyt kocsiderékban vitték el onnan. A puskás embert lepedőben. Az aztán valami volt! A nép aztán elmagyarázta, hogy van csoport! Az igen, az már valami (volt... Mert a kovács, az csak szenvedett. Az csak tűrt. De a nép!... az aztán megadta. A meggyesi gazda hallgat. Felkavartan, megrendülve hallgat. És mégse fér a fejébe, hogy a kovács nem ütött. Hogy lehet az, hogy egyet se ütött? Kellett volna. Igenis, ütni kellett volna... Nem pászol ez. Valahogyan, valami nem pászol itt. Mert miért mondják akkor mindenfelé, hogy a kovács szórta ki a Mizseyeket? — Hallja — szólal meg sokára —, mégse jól tudja maga. Nekem úgy mondták, hogy a kovács ;volt az igazi. Az! ö ütött szét a Mizseyek közt!... Hallja, ha maga is így beszél: ha ezt mondja, ezt elhiszem. De, hogy fogóval szorították? ... Ő meg csak tűrte? — Nem tehetett mást. — Eh, nem így volt az! cigányképű nem felel semmit. A Jobbjával a pohárért nyúl, kortyol egyet a langyosodó sörből. Aztán, hogy még mindig csend van, és a meggyesi gazda még mindig csóválja a fejét hihetetlenül, a oigányképű lassú mozdulattal, szinte szemérmesen emeli bal öklét az asztalra; csak a szeme téved rá az öklére, és azt mondja csendesen : — Elhiheti pedig. A meggyesi gazda arcából lefut a vér. Tömött, szőke bajusza furán lekonyul kétoldalt. — Mát... maga volt? Maga a Tóti kovács? — Én. És mindjárt visszarejti öklét aiz asztal alá), a szétroncsolt hüvelykujjával, amely nem is ujj, csak egy vörös, forradásos kis bütyök. — Ugye — mondja bék^- tőleg a meggyesinek, mert annak még nagyon el van változva az arca —, ugye, mondtam én, hogy a kovács nem nagy ember. De hát a nép olyan, hogy mindjárt hozzávesz. Mindjárt nagyít, így lesz aztán a kicsiből nagy. A meggyesi ember éppen csak megérinti szájával a poharát. Mikor aztán elmegy, olyan óvatosan fogja tenyerébe a kovács kezét, mintha annak a jobbja is beteg volna. Pedig a jobb keze egészséges. A szinte összeszámlál- hatatlan hazai sorozat között az Európánál megjelenő Égtájak az egyik legkedveltebb, s az egyik legrégebbi is egyben. Esztendőről esztendőre öt világrész elbeszéléseit adja közre. Ez az egyszerűségében vonzó koncepció irodalmi látókörünk tágításával a világszemlélet tágasságát is nemesen szolgálja. Még ki sem nyitjuk a könyvet, s már eleve izgalmas, mely országok alkotói képviseltetik magukat, hogyan alakul az egyes kontinensekről válogatott novellák aránya egy- egy év némiképp véletlen- szerű metszetében épp melyik nyelvterület, melyik irodalom mutatkozik a legtermékenyebbnek. Alapos olvasottság, tájékozottság szükségeltetik ahhoz, hogy a szerkesztő a valóban értékeset, újat, jellegzetesei, izgalmasat gereblyézze össze. Akad azonban hátulütője is ennek a „földrajzi” szerkesztés- módnak: a hagyományosan legformátumosabb irodalmak szükségképp nem maradhatnak ki belőle; ízlés, ismeret, közelség gyakorlatilag mindig Európa íróinak juttatja a legnagyobb teret; a kicsi „sziget-irodalmak” szinte egzotikumként bux- kannak föl. ha fölbukkannak egyáltalán. Kézenfekvő szerkesztési élvek és alig kiküszöbölhető hiányok együttesen szabják meg azt a szerkezetet, amit a válogató nem egykönnyen színezhet a maga irodalomképének, literatúrafölfogá- sának sajátosságaival. A sorozatot Gy. Horváth László gondozza, nagy fölkészültséggel, hozzáértéssel, a rendelkezésére álló és a kiszemelt elbeszéléseket biztos ízléssel mérlegelve. Teljességgel mégsem lehetünk elégedettek: a föntebb említett veszélyek, a gyűjtemény „szerkesztő- désének” bizonyos meoha- nikussága, a könyv kopár- sága a kétségtelen színvonal ellenére is elkedvetlenít. Vajon a jól fölfogott tárgyilagosság föltétlenül azt követeli-e meg, hogy a szerzők ábécé-rendben kövessék egymást? Egy- egy fényképre, rövid életrajzra nem futná a kiadói keretből ? Am hagyjuk az „alaki kifogásokat”, hiszen az olvasót végül is az érdekli: jó-e, lebilincselő-e, meglepetéseket tartogató-e az Égtájak idei antológiája? Tizenkilenc író tizenkilenc elbeszélését végigolvasva ezt a kötetet valamivel a megszokott jó átlag fölöttinek minősíthetjük. Vállalva a szubjektív ítélkezést, három novellát emelünk ki. Vaszilij Bjelov neve láttán a tapasztalt olvasó bizonyára kitalálja: a háborúról szól az írás. Megint új oldaláról ábrázolva azt a borzalmat, amely sajátos módon az emberi helytállásnak, tisztességnek. sőt humánumnak is fokmérője, próbaköve lehet. A novellakezdés máris húsba vág: „Ványát — Dar ja Rumjan- ceva fiát — negyvenkettőben ölték meg a fronton, de az értesítő papír csak negyvennégy tavaszán érkezett meg... Mivel a papír ilyen sokáig vándorolt, de legfőképpen mivel az aláírása olvashatatlan volt (csupa kacskaringó meg krikszkraksz). Darja úgy döntött, hogy ez a papír hamis, valami rossz embernek a műve.” A falusi környezetbe helyezett történet kifejlete ennyiből is sejthető — az már aligha, hogy szinte mesei, a sok gond, nyűg, éhezés ellenére is sajátosan idillizáló az előadásmód. Valaki világgá is megy, mint a mesében. Valóban így esett-e...? A fájdalmas válasz, a bölcselke- dő befejezés is a szörnyűséggel, a megmásíthatat- lannal perlekedik, és — miként a mesében — a hit és pátosz csöndes ereje által kívánja visszaállítani a megbomlott világ rendjét. „Néha azt kérdezem magamtól, miértelme ennek az egésznek. Csak utazom, utazom, mintha valami célom lenne vele” — kezdi a holland író, Cees Nooteboom, aki rutinos világutazó is. A csörgedezve induló, lassan bontakozó — noha rövid — história váratlanul emelkedik-erősödik egyéni szépprózává, a függeléknek ható befejezéssel azt éreztetve: a világon mindennek — minden képtelenségnek is — mélységes értelme, célja van. Isaac Bashevis Singer Löwe rabbi és A gólem közismert legendáját költi újra, a miszticizmus és a bűbájosság titokfátylát kerítve a részleteit, keretét tekintve igencsak nyers, erőszakos történet köré. A novellazárás itt sem valami szívindító. Mégis örvendhetünk hogy a Nobel-díjas amerikai író zárja a kötetet, hiszen az a pár szó, amellyel elbeszélését átnyújtja, az Égtájak antalogjasorazait szellemiségének, az irodalmi kéznyújtás igényének is mottója lehetne. A „hamis vádaskodások” és „gonosz ítéletek” korszaka végezetének jövendő reménye egybecseng azzal, amit az idei gyűjtemény is sugall — az égtájak testvériségével. T. T. Naplemente (Fotó; T. Z.) Dobozy Imre: Kis ember, nagy ember
