Szolnok Megyei Néplap, 1986. november (37. évfolyam, 258-281. szám)

1986-11-29 / 281. szám

s Irodalom, művészet 1986. NOVEMBER 29.

Sziktzai Káról/ _______Éjszaka, holdfény nélkül

S

imor András:

Szavaink

Szavaink bennünk hangzanak el.

A kedves látogató, ki végre beállít, úgysem értené őket.

Olyan ez, mintha életünket veszély fenyegetné, ha szólnánk, pedig nem fenyegeti életünket veszély. Szavaink

másokkal szeretnének beszélni,

olyanokkal, akik

nem értik őket

csak félig,

vagy félre.

Emigránsok élnek így, várva valaki mást a kedves látogató helyett, ki végre beállít.

Újházi László:

••

Öregek

bizonytalanul / remegve fülel a penészszín idő / faágak esőcseppjei lógnak / egy tömbben szomorkodnak házak / fészerek / ólak / fekete kabátban mozgolódnak a magányosok I a hajlotthátúak f sajog a kezük-lábuk / csontjuk nyikorog I átfűti a hideg f - s beleevödik lényükbe a végtelen-tudat /

Irodalmi oldalpárunk illusztrációit a Ritka bécsi porcelánok címmel ai Iparművészeti Múzeumban rendezett kiállítás anyagából válogattuk.

Étkészlet 1791-ból

A kert, ahol Lázár alakja fölbukkant, dimbes-dombos terület volt, vadon nőtt fűvel, alacsony, göcsörtös törzsű fákkal. Kifehére- dett kavicsokon lépdelt a takarásban álló melléképület felé. Nyárikonyha lehetett valamikor. Szőlőlugas vezetett hozzá, a csipkefüggönyön túl halvány világú lámpa égett. Belesett az ablakon: hetven év körüli öregember olvasott egy hintaszékben, csíkos frottírköntösben. Lábán zokni, utcai cipő. Keze ügyében borosüveg, pohár nélkül.

Lázár az ajtóhoz lábalt, halkan kopogott. Kérdést várt, helyette néhány másodperc múlva kitárult az ajtó.

Az öregember termetes volt, teste elnehezedett, mintha világéletében rántotthúson és kaviáron élt volna. Vékonyszálú, ősz haját hátrafésülte, ami egyáltalán nem illett bozontos, álla alatt már-már összeérő barkójához. Tekintetével éppenhogy csak végigsimított a jövevény arcán, aztán megfordult, és visszaindult a hintaszékhez. A fürdőköpeny kötőjét a padlón húz- ta.

Lázár becsukta az ajtót, és leült a fal mellett lévő vetetlen ágyra. Figyelték egymást: az öregember egykedvűen, Lázár enyhe csodálattal.

— Várt engem, ugye? — szólalt meg végül Lázár.

Az öregember nem válaszolt, csak szeme parázslott úgy, mint egy rókának a tyúkketrec lépcsője előtt.

Lázár a jóképű fiatalemberek fölényes mosolyával honorálta mindezt, majd a kétes színű ágyneműt kissé beljebb tolta maga alatt, miközben orra néhány millimétert feljebb emelkedett, s olyan pozitúrát vett föl, mintha egy kéthetes pálpusztai papírjába szagolt volna. Aztán fölállt, az ablakhoz sétált, és kifújta a levegőt.

— Hogy tud maga ilyen bűzben létezni? — kérdezte néhány kellemetlen borzongás kíséretében.

— Ha arra gondol, amire én, megmondom magának előre: ostobaságot csinál — engedte el a füle mellett a kérdést az öreg. Hangja nyugodt volt és hideg.

Lázár megfordult, félrehúzta a csipkefüggönyt. A gondozatlan kert némán és mozdulatlanul terült el az éjszakában. Aztán savószínű szemeit az öregbe fúrta.

— Nocsak, nocsak... Nem is tudtam, hogy maga ilyen jó ember- ismerő lenne ■— vigyorogta. — Hogy már a gondolataimat is kitalálja. ..

Az öreg legyintett: — Három nap alatt elkapnák...

Lázár szeme alatt néhányszor megrándult a bőr; kezét óvatosan zakójának a zsebe felé csúsztatta.

— Mégha profi lenne, talán megúszná — folytatta rendíthetetlen nyugalommal az öreg. — De maga amatőr. Ráadásul akkora pancser, amekkorát még nem hordott hátán a föld.

Lázár apró tárgyat húzott elő a zsebéből, miközben látszott, ahogy nyelve végigszalad a szájában. Aztán halk kattanás hallatszott: a rugó pillanatok alatt előrelökte a pengét.

Az öreg nyugodtan nézte a torka előtt lévő kést.

— Ihatok? — kérdezte végül, s mert nem kapott választ, az üveg felé nyúlt. Úgy ivott, mintha nem lenne nyelőcsöve.

— És Vince? Az a kis pénzéhes zsoké barátja? — kérdezte eltorzult vigyorral a szája körül Lázár.

Az öreg letette az üveget, és ösz- gzeráncolta a homlokát.

— A múlt héten találkoztam vele. .. Csak nem tiltották el?

Lázár vigyorogva bólintott.

— Méghozzá mindentől. Négy deszka, vagy egy urna azért még kijár neki...

— Meghalt?

— Eltalálta. Annyit tennék csak hozzá, hogy erőszakos halált halt. Mondhatnám úgy is, hogy leütötték, mint a lovakat a vágóhídon. Nem jut eszébe róla valami?

Az öreg most borzongott meg először. Ismét az üveg után nyúlt, de keze félújon megállt a levegőben. Lassan, nagyon lassan húzta vissza.

— Mi jutna eszembe? — ráncolta össze homlokát. — Szerencsétlen ördög volt. Néha jóindulatúan tippeket adott, amikkel sosem nyertem. A végén már meg se játszottam őket.. .

— A szívem szakad meg — vigyorogta Lázár, majd beletúrt frissen mosott, göndör hajába. — Az uzsorás, aki tippeket kap a haverjától, és meg sem játssza őket...

— Kését lassú mozdulattal tenyere és hüvelykujja közé csúsztatta. Hirtelen, látszólag minden célzás nélkül indította útjára. Halk szisz- szenéssel suhant el az öreg füle mellett, majd remegve megállt a kopott szekrény falában. — Maga szerint profi munka volt?

Az öreg megrándította a vállát.

— Szerencsére nem voltam jelen a gyilkosságnál...

Lázár ismét az ablakhoz lépett.

Finoman elhúzta a csipkefüggönyt, s miután a sötétségen kívül semmi mást nem látott, az ajtóhoz sétált, és bekattintotta a reteszt.

— A rendőrségnek erről egészen más lenne a véleménye — húzta el a száját.

Az öreg fölkapta a fejét.

— Mit akar maga tulajdonképpen?

Lázár nem válaszolt azonnal. Szemét kői behordozta a szobán: a szétdobált ruhadarabok, üres konzervdobozok, szivarcsikkekkel zsúfolt hamutartók láthatóan nem hagytak benne mély benyomást.

— Tudom, hogy nem akarta megölni — vigyorgott továbbra is Lázár —, csakhát túlságosan nagyra sikeredett az az ütés.. .

Az öreg belekapaszkodott a karfába. Arca elfehéredett, akár egy üres papírlap. Egyetlen lökéssel talpra ugrott...

— Igen, itt volt nálam! Na és?! Itt volt nálam! — szorosan Lázár elé állt. Kitágult pórusaiban iz- zadságcseppek fénylettek, mint szentjánosbogarak az éjszakában.

— Igen, itt volt nálam... kicsit dulakodtunk, de innen élve ment el... erre megesküszöm magának. ..

— Arra nem én vagyok a megfelelő személy — tárta szét karjait Lázár. — Mennyit szedett ki magából az az ördöglovas?

— Három év alatt nyolcszázezret. ..

— Lázár elismerően csettintett, azzal az öreg háta mögé lépett, és kihúzta a kést a szekrényből.

— Elhozta a pénzt? — kérdezte remegő hangon az öreg.

Lázár megrázta a fejét.

— ötvenezret adott, de valójában nyolcvanezerről írtuk meg a papírt. Remélem tudja, hogy maga a legszemetebb uzsorás?...

— Érdekes... Akkor, amikor bajban volt, szó nélkül elfogadta a feltételeimet... Sőt, ha jól emlékszem, még hálálkodott is...

— Mert szükségem volt a pénzre. ..

— Mennyit veszített?

Lázár az öregre pillantott. Szeme tompán fénylett, mint eső után az aszfalt. Aztán lehajolt, és szájához vette az üveget.

— Nagyjából annyit, mint maga — törölte meg a száját.

— Akkor nagyjából egyforma indítékokkal rendelkezünk mindketten — szűrte a szót a foga közt az öreg. — Most már értem, hogy miért akarja rámkenni a balhét...

Lázár a kés hegyével unottan piszkálni kezdte a körmét.

— Tudom, hogy maga ölte meg. ..

— Ezért nem hozta el a tartozását?

— Ezért.

— Zsarolni akar?

— Én nem fogalmaznék ilyen csúnyán. Mindössze lekvitteljük a dolgokat. Én tartom a számat, és nem tartozók egy fillérrel se. . .

Az öreg vizenyős szeme körül

meggyűrődött a sápadt, pergamenszerű bőr.

— De be is kéne ám bizonyítani mindezt. . .

— A gyilkosság napján magánál volt az a szerencsétlen, nem igaz? És ha a nyomozók átkutatnák a kertet, biztosan találnának itt egykét nyomot...

— Te utolsó féreg! — sziszegte az öreg, és Lázár torka felé ugrott.

— Mit rejtettél el a kertemben, te gazember?

Lázár könnyed mosolyainak egyikével nyugtázta az öreg kétségbeesését.

— Szóval? összetépjük a tartozásomról szóló papírt?...

Az öreg nem válaszolt. Hosszú percekig gyűlölködve nézték egymást, aztán Lázár megrándította vállát.

— Igazán sajnálom. Viszont garantálom, hogy még ma éjszaka gyönyörködhet a rendőrség vakondtúrásaiban. — A kést ügyesen földobta a levegőbe, majd elkapta. — Remélem ez a kés is ismerős. Még szegény zsokétól vettem el annakidején. Azt hiszem, nem árt, ha ezt is itt hagyom — mondta, és elindult az ajtó felé.

— Egy pillanat! — hallatszott az öreg hangja. Nem volt benne fölény vagy indulat: inkább kéréshez hasonlított.

Lázár megfordult, és megpillantotta az öreg kezében a pisztolyt. Kiskaliberű fegyver volt, de az efféle szobadrámákhoz éppen elég.

— A pénzemet akarom — közölte az öreg; hangja hideg volt és éles, akár egy kés.

— Sajnálom. Mondtam már, hogy nincs nálam egy fillér sem.

— Én pedig megmondtam már az elején: ha arra gondol, amire én, ostobaságot csinál — szavai apró tűszúrásokként csapódtak Lázár arcába. Én valóban uzsorás vagyok, ha úgy tetszik; a leggusztustalanabb a szakmában, de nem vagyok gyilkos. Gondolta, ha rámkeni annak a szerencsétlen zsokénak a meggyilkolását, két legyet üt egycsapásra: én majd annyira berezelek, hogy hagyom lelépni a pénzemmel...

— Két gyilkosság kicsit sok lenne, nem gondolja? — húzta szélesre a száját Lázár.

— Pofa be! — jelentette ki ellentmondást nem tűrő hangon az öreg. Lassan fölemelte a pisztolyát, célzott. Először a vigyorgó fejet látta maga előtt, majd centiről centire lejjebb eresztette az irány- zékot, de mielőtt még elérte volna a szívet, hirtelen tompa fájdalmat érzett a mellkasában.

Aztán Lázár vigyorogva kinyitotta az ajtót.

— Ennyi — hallatszott a szoba sarkából a rendező hangja.

A mozgás azonnal megindult.

Az öreg fölkelt, leporolta magát, s szívében a késsel a másik helyiségben felállított büfé felé indult.

Az operatőr a rendezőnek magyarázott valamit, aki úgy tett, mintha érdekelné a dolog, de gondolatai már egészen máshol jártak. A műszakiak bontani kezdték a díszleteket.

Lázár az ajtóban állt, és a másnapi lóverseny szaklapot tanulmányozta. Tollat vett elő, néhány számot bekarikázott. A kert még mindig olyan sötét volt, mintha több vödöy festékkel öntötték volna le. Már éppen indulni készült, amikor egy egyenruhás rendőr lépett oda hozzá, kezében papírfecnit szorongatván.

— Elnézést művész úr kezdte elfúló hangon —, ha tetszene adni egy autogramot... A feleségem nagyon örülne neki... Tetszik tudni, a feleségem nagyon szereti a művész urat...

Lázár fáradtan bólintott, majd alákanyarította a nevét.

A rendőr nézte egy darabig, majd félénken megkérdezte:

— És tessék mondani, tényleg a művész úr a gyilkos?

Lázár egykedvű, üveges tekintettel bámult rá, majd elindult a kifakult kavicsokkal hintett kerti úton a város fénypontjai felé.

Összeállította Kékagy Ildikó

Karinthy Ferenc;

Sílift

Némelyek kevésbé félnek a lesiklástól, mint a sílifttől. Ennek különböző fajtái ismeretesek. Legmodernebb az ülőszékes, akár a mi Libegőnk, melyet azonban valami okból nem a pályák közelében építettek. Odaállsz a sítalpaidon, kissé hajlított térddel, hátulról közeledik, majd neked ütközik, vék- nyadba a dróton függő kocsi, bele kell zuttyanni, hagyni, hogy elkapjon, behajtani elöl azt a kis jelképes védő rudat, elhelyezni léceidet alul az erre szolgáló tartón, s máris felröppensz a magasba. Van úgy, például a szlovéniai Vogel- hegyen, hogy két másodperc múlva legalább nyolcvan méter mély szakadék nyílik ki az utas alatt: aki szédülős, tériszonyos, jobb le se pillantania. Egyedül csücsülsz és lebegsz az űrben, s ha hajlamos vagy a rémlátomásokra, erős képzelettel vert meg a természet, nem bírod elűzni a rögeszmét: mi lenne, ha kizuhannál? Vagy akár csupán, ami elő is szokott fordulni, leáll az egész szerkezet, elromlott vagy áramszünet, vagy vége az üzemnek, tán meg is feledkeznék rólad — vajon meddig bírnád idegekkel, a hideget, magányosságot; bizonytalanságot, feszültséget, esetleg tíz-húsz emeletnyire a fehér

lejtők fölött, mikor törne ki rajtad a pánik, az önpusztító roham, s ol- doznád ki, vetnéd alá magad, csak hogy már vége legyen?!... Aztán a kiszállásnál is vigyázni kell, időben elrugaszkodni az ülésből, gyorsan letérni a mozgó kocsi útjából, fejbe ne verjen, mert ha elmulasztod, visz tovább, megfordul veled, vissza az indóházig, s kezdheted elölről.

Nem ilyen fantáziaébresztő a tárcás felvonó, mint a Normafánál is, combjaid közé veszed és ránehezedsz, csúszol fel szépen léceiden a havon. Meg az úgynevezett csákányos, ez kétszemélyes: a T- alakú fa- vagy műanyag kampót a végtelen, mozgó sodronyról valami dobból húzzák le, kezedbe adják, a feneketek alá helyezitek, s egyszerre ültök reá jobbról-bal- ról, a középső rúdba kapaszkodva, akkor hirtelen megránt, már vonszol is, meg kell tanulni a lábon maradás technikáját, nem nehéz. Ám útközben is tanácsos figyelni, aki elbámészkodik, könnyen kieshet oldalt a nyomvonalból, és soha vissza nem kerül, lent beállhat újra a várakozók nemegyszer több száz méteres sorának végére: bosz- szúság, időveszteség. Másrészt viszont az olykor tíz-tizenöt perces közös függeszkedés alkalmat ad a megismerkedésre, némi csevelyre véletlen útitársaddal, ez érdekes szociográfiai szúrópróbákra ad lehetőséget, milyen náció az illető, honnan való, kiféle-miféle.

Az osztrák Alpokban, Obertauern hegyi üdülőhelynél összesen huszonhárom különféle sílift műkő-