Szolnok Megyei Néplap, 1986. november (37. évfolyam, 258-281. szám)
1986-11-29 / 281. szám
1986. NOVEMBER 29. Irodalom, művészet 9 Portrés viza 1820 körűiről Zelk Zoltán: November 1. TÁJ Az ég a földre csüng és meztelen vacog, nem látják őt a fák, — a fák, a fák vakok. A Hold a partra ül, körötte csillagok, nem futkos a patak, — a víz, a víz halott. Az este, mint a jég a pára, mint a hó — ne nyisd ki itt a szád, megfullad itt a szó. 2. KÓRÓ Kórót érint kezed, a kóró meghajol, Milyen alázatos: a földig meghajol. A földig meghajol, hálája sárba ér, nem adsz semmit neki is 6 semmit se k4r. * Nem sírja a nyarat, nem féli a telet: a tüskés hála 6 — koldustájon remeg. (1935) Vasárnapi ebédeknek ezekben az időkben pontos menetrendje volt. Arról a tavaszról beszélek, I960 tavaszáról, amikor a hetediket kijártam. A klubban ebédeltünk. Apám klubjában. A kivonulás maga a következőképp zajlott le: Én mentem elöl a kinőtt öltönyömben. A földet néztem a lábam előtt, úgy húztam magam után két testvéremet, ünneplő ruhám már régen csak féllábszárig meg félkarig ért,-de nem tettem szóvá. Loholtunk, mind az öten, mert a klubban egy órakor már hideg volt a leves. Négyőnk ebédje, krémessel, esetleg minyonnal, málnaszörppel, borravalóval legtöbbször kitelt a százasból, apánk meg egy fehér cédulával fizette a sajátját, mert ő egész héten előfizetéses menüt evett. Ez a cetli nemsokára nemzetközi bonyodalom kiváltója lett. Amikor a táviratot New Yorkból megkaptuk, mindezt természetesen még csak nem is sejtettük. A táviratban ez állt: JOEVOE HEIETEN CSUETOER- TOEKOEN EERKEZEM HELEN NEENI Natival, a húgommal jót nevettünk a szövegen, különösen a CSUETOERTOEKOEN szórakoztunk nagyon jót, apámék viszont egyáltalán nem tartották ilyen mulatságosnak az ügyet, össze is vesztek azon, hogy Helén néni mit fog majd enni, hol fog aludni meg tisztálkodni ? Ezen az estén nagyon nehezen aludtunk' el, a sötétben suttogva sokáig tanakodtunk azon, miféle csodalény lehet ez a Helén néni? Eddig az Amerikából érkező karácsonyi csomagokból, meg apu elbeszéléseiből annyit hámoztam ki magamnak, hogy Helén néni valószínűleg egy ugyanolyan öreg néni, mint a nagyanyánk, mert Helén néni apánk korán elhunyt édesanyja édesapjának volt a nővére, De, ha nem azt eszi, amit mi, nem úgy alszik és mosakszik, és akkor az is biztos, hogy az árnyékszékre se hajlandó járni — ahogy ezt apánk ki is jelentette — akkor mégse lehet valami közönséges földi halandó! Anyámnak kellett végül ránk kiáltani, hogy aludjunk már, hiszen a kakukkos óra is elütötte már a tizet, amit mi nem is hallottunk, annyira belemelegedtünk a találgatásba. Gergő még azt is megkockáztatta, hogy talán szárnya is van Helén néninek és akkor tényleg nem fér be a budiba. Mindenesetre apánk döntött: tíz napunk volt Helén néni érkeztéig. Kölcsön kért tízezer forintot az utcánk végiben lakó Felegyiéktől, akik először hosszú siránkozásba kezdtek, hogy nem sikerült a széna, elapadt a Böske is meg a Tarka is egyszerre, a tyúkok se tojnak, nem is nőnek, mi lesz velük, a ló is lesántult, azután, amikor meghallották, hogy egy igazi amerikai hölgy jön hozzánk a következő héten, azonnal kifejtették a dunnahuzatból az összegumizott százasokat, és ideadtak belőle két köteget. Ebből a pénzből apu mestereket fogadott, téglát hozatott,- meg me- szet, amit a budi mellett egy nagy gödörben oltottak be. Az öcsém, Gergő szerencsére csak másnap süllyedt el benne derékig, amikor a mész már kihűlt, de apánk így is legalább tíz percig kiabált rá, talán még tovább is folytatja, meg el is fenekeli, de közben megérkezett a kád, meg egy olyan vécékagyló, amilyen Verebeséknek volt Budapesten, anyu féltestvérééknél. A mesterek egykettőre szétverték a konyhánkat, velem hordatták rakásra a kibontott téglát, még jó, hogy csak az egyik fai épült abból, mert a többi döngölt földből volt, lett is akkora por az udvaron, hogy mire elült, Gergő olyan szürkén került elő belőle, mint a harmadik utcában lakó Já- gerék szamara, amely minden nagyobb eső előtt egy-két órával hosszú percekig iázott! Bár az utcánk esze, a cipészmester, akit mindenki csak Pánmajszternek szólított, mindig mondta, hogy a két dolognak semmi köze egymáshoz, az öreg Jáger, aki fűrészgéppel kereste a kenyerét, biztos megint jól beivott, és elfelejtett enni adni Absolonnak. így hívták a szamarat. Nem tudom, mi az igaz, egy biztos, akkoriban elég sokat esett. A klubba is majdnem minden vasárnap megázva érkeztünk. „Pedig Absolon figyelmeztetett bennünket, hogy hozzunk esőkabátot” — tréfálkozott ilyenkor apánk. Most annál morcosabb volt, pedig három nap alatt tető alá hozták a nappalit, amivel az udvar felé esően bővítették meg a házunkat, lett egy főzőfülkénk, kis kamrával, meg egy fürdőszobánk világoskék csempével, amiről eddig még csak álmodni sem mertem volna, miután az osztályból csak Deliéknek, meg Tseökmeőyék- nek volt fürdőszobájuk. De azt se gondoltam volna, hogy téglaadogatás címen engem egy egész hétre ki lehessen kérni az iskolából. Pedig így történt. Vasárnapra minden készen állt, s mi hárman gyerekek többször is egymásnak ugrottunk azon az estén, a vízöblítéses budi használata miatt, amíg nem kaptunk egy-egy nyaklevest anyánktól, mert leszakítottuk a lehúzót: hármunkat ugyanis nem bírt el egyszerre. Tiszta ideg volt mindenki, anyá- mék szegény nagyanyánkat is betuszkolták a fürdőkádba, hiába is tiltakozott, visítozott, mint egy gyerek a zuhanyból sugárzó víz alatt. A nagy baj az volt, hogy tekintettel hatalmas súlyára, kiszállni már nem tudott, apánkat meg semmi pénzért nem volt hajlandó beengedni, segíteni. Mrázik Vali nénit, meg Duci nénit kellett a szomszédból áthívni végül, ha nem akartuk, hogy nagyanyánk örökre a kádban maradjon, na így hárman az anyuval azután nagy kiabálások közepette kiügyesked- ték, nagyanyánk meg is fogadta: ez az első és utolsó eset, hogy megfürdött. Mrázik Vali néni is neki adott igazat, sőt elmesélte, hogy neki egy nővére Komádiban a fürdőkádban halt meg, mert leázott róla a védőréteg, de azért jól tette a Sóvágó úr, hogy ezt ideépítette, ne mondják az amerikaiak rólunk, hogy mosdatlanok vagyunk! Aztán megjött Helén néni. Csütörtökön késő este. Ami csak kilátszott nagyrózsás ruhájából belőle, az mind tele volt arannyal, még a bokáján is csörgött egy karperec. Hát tényleg teljesen másként nézett ki, mint a nagyanyám, vagy akár Mrázik Vali néni is. Pirosra festette az arcát is, száját is, de ha jobban megnéztük, mégis csak egy öregasszonyka volt, mint a többi itt az utcánkból, akiktől a festésen, meg az aranyakon kívül abban különbözött még, hogy nem tót, hanem amerikai szavakat kevert a magyar beszédébe. Legtöbbet azt hangoztatta, hogy nó, meg, hogy je. Mi, gyerekek rágógumit kaptunk tőle egy-egy dobozzal, Gergő két perc alatt megette belőle, mind a tízet. Apánknak öngyújtót hozott, pedig apánk nem is dohányzott, anyunak meg nekiadta fényes púderes dobozát, neki még így is maradt kettő. Szegény nagymama hoppon maradt, pedig láttam, hogy rettenetesen vár tőle valamit. Mindannyian úgy tettünk azért, mint akik nagyon örülnek és pisz- szenni se mertünk, amikor végre Helén néni megfürdött és lefeküdt anyuék széles ágyába. Csak anyuék sóhajtoztak csendben sokáig helyezkedve Gergő ágyán, míg Gergő a két összetolt fotelban horkolt. Éjfélkor" Helén néni felpattant és követelte, hogy állítsuk meg az órát, mert zavarja a ketyegés ! Kora hajnalban Helén néni azzal ébresztett bennünket, hogy narancsot szeretne enni, mert New Yorkban ő mindig naranccsal kezdi a napot. Anyuék tanácstalanul néztek egymásra. Apánknak támadt a mentő ötlete, amíg Helén néni az új vécénkén trónolt, suttogva adta ki nekem a parancsot: — Futás Deliékhez! Nekik biztos van! Furcsán néztem rá, mert eddig erősen tiltotta, hogy Deliéktől bármit elfogadjunk, amikor náluk játszunk, pedig nekik tényleg volt mindig narancsuk, meg datolyájuk, fügéjük és keserű mandulájuk is. Delinek az apja ugyanis maszek állatorvos volt. Na mindegy, hoztam öt narancsot, Deli néni amikor megtudta, hogy kinek kell, azt mondta, ezt ő küldi Helén néninek, nem kölcsönbe adja, ám ha valami divatos holmit hagyna itt, eladót, anyu gondoljon rá. De Helén néni nem hagyott itt semmit. Vasárnap ebéd időben két perc alatt összepakolt, még az anyunak szánt púderes dobozt is, és úgy rohant el tőlünk, korát meghazudtolva a két bőrönddel, mint egy maratoni futó. Édesanyám végső kétségbeesésében a szomszéd utcából Ribár bácsit, a taxist küldte utána a nagy Volgával. Legszebb álmából riasztotta föl a konyhában alvó Ribár bácsit, aki annyira megijedt, hogy ahogy volt, egy szál alsónadrágban ugrott a taxiba. Töltött csirkét kért Helén néni erre a vasárnapi ebédre. A két fiatal csirkét a Pánmajszter felesége adta, Duci néni is segített tölteni Mrázikéknál, mert onnan tálalták aztán föl a friss mész illatától terhes új ebédlőnkben. Mrázik Vali néni még előtte megmondta anyunak, hogy ez a két csirke így töltve is kevés lesz nyolc embernek. Anyánk ijedt arccal hívta át apánkat erre, de apánk mint mindig, most is tudta a helyes megoldást. — Nekem úgyis be van fizetve a klubba, legalább nem vész kárba a jegy. Már megyek is! Sőt, viszem Gergőt magammal, ne zavarja itt a nénémet. így történt, hogy apu meg Gergő nem ült ott az ünnepi asztalnál. Helén néni föl is kapta orrát az agyon kölnizett zsebkendőből, hogy megkérdezze: — Hát az én Jenci öcsém? — Elment a klubba, tetszik tudni be volt neki fizetve már azelőtt, ahogy a távirat megérkezett — felelte anyám ártatlanul. Erre pattant föl Helén néni, rámolt össze és viharzott el köszönés nélkül, hogy szegény anyám azt se tudta, hova legyen. zóta nem láttuk az amerikai nagynénit, nem is tudunk semmit se róla. Mindössze egy levelet kaptunk még távozta után egy hónappal. Ebben közölte: „Ha az alezredes úrnak fontosabb a klubja, mint a húsz éve nem látott nagynénje, akkor ő többé nem ismeri az alezredes urat.” Mit lehet erre mondani? Hogy köszönjük ezt Is. Ha ő nem lett volna, talán még ma is az árnyékszékre járnánk. ' Kőváry E. Péter: Az amerikai nagynéni J dik, úgy kialakítva, hogy óriási karéjban meg lehet kerülni fenn a falut, és közben sose kell gyalog fölfelé mászni, kaptatni, szuszogni, csupán siklani, kanyarogni alá a hatalmas munkagépekkel lenyomtatott és simított remek hószőnyegen, s minden lejtő végén van egy másik felvonó, amely visz tovább, és így tovább, és így tovább, reggelitől ebédig, még a korombeli oldboyok is kényelmesen abszolválhatják a húsz-huszonöt kilométeres nagy kört, jobbadán szikrázó téli napsütésben. Nos, a tán legforgalmasabb, 1240 méter hosszú és 1700 méter magasba felvivő (ezek az adatok ki vannak írva az elején) Plattenkar nevű csákányos liften egy körülbelül magam évjáratú, őszes, kitűnő sporteleganciával öltözött és szupermárkás lécen beoldalazó úrral kerülök párba. Gyakorlott síző, rutinos mozdulattal, hibátlanul indít, s most jönne az a kurta bemutatkozó társalgás, ö nyugatnémet, minden szezonban eltölt itt néhány hetet, a legdrágább hotelban lakik. Hát én? — Magyar — felelem németül. — Ach, Ungar? És itt él, vagy odaát minálunk? — Nem, Magyarországon. Jelenleg csak túrázom, ifjú vízilabdázó barátaimmal. — Azt mondja, Magyarországon lakik? — Budapesten. — De akkor miképp kerül ide? — Hát ahogyan a többiek. — Hisz onnét nem lehet nyugatra utazni. — Amint látja, mein Herr, itt vagyok. — Unmöglich. Azokból az országokból nem engedik ki az embereket. — Tőlünk általában kiengedik — csapok föl már csupán dafkéből is agitátornak. — Évente sok tízezren utaznak Nyugat-Európába. Még Amerikába, Ausztráliába is. — Aber was. Mi az ön foglalkozása? Edző, sportoló? — Csak voltam, régesrég. Most, hogy úgy mondjam, szellemi tevékenység. — Das stimmt nicht. Én pontosan tudom, hogy onnét nem szabad idejönni. Mért állít ilyesmit? — Pardon, bitte schön, ön járt már a mi hazánkban? — Igen. Több hónapot töltöttem ott. — Mikor? — 1944-ben. — Ja úgy. Danke schön. A többi már majdnem ösztönös cselekvés: egészen rádűlök, derekammal még jókorát taszítok is rajta, így kilököm a felvonó pályájáról., Morog, mérgelődik, ám hiába kapáíódzik, nem bír megfogózni, egyensúlyát nem nyerheti vissza, a meredek lejtőn nincs már esélye, csupán hogy lepottyanjon a kampóról, belehemperedve oldalt a magas hóba. Én persze nyugodtan siklóm tovább, ő kecmereghet talpra, porolhatja pompás zubbonyát, többé sosem ér utol, kezdheti megint az elején. Hátam mögött a” magyar történelemből oly jól ismert — aki hallotta, sose felejti el — dühös torokhangú szitkozódás. Idényfonnák az 1830-as évekből Hatvani Dániel: Megint erdő Megint erdő és megint. Már b ehatolhatatlan mélységek sövényetek csapzott lombalagutakban. Ragyog a párák, harmatok iszalagot villantó tánca. Semmire nem emlékezem, se a vadra, se a vadászra. Bámulok, bár a kérgek nem lesznek mintásabbak, kitárul az én napom is, e sárral bevert ablak. Hogy zizegnek a réseken is áttörő sugarak! El, párzik minden. Csak én fekszem mozdulatlan a lomb alatt. S hallom moccanni messziről fűrészét a teleknek. Türelmes égre nyárfák írnak fakó, szélfútta csendet.
