Szolnok Megyei Néplap, 1986. november (37. évfolyam, 258-281. szám)
1986-11-22 / 275. szám
1986. NOVEMBER 22. Irodalom» művészet Makay Ida: A senki földjén Derkovits-képek kékje villog, emberen túli, szívmetsző hideg. A fagyott senki földjén állok, és nem kiáltok többé senkinek. Mások zászlói fönn az ormon. Mások nyoma a völgybe, lenn. Kilobbant Hold az üres égen. Itt rám nem lel már senki sem. Időtlen misztériumával kerít körül a félelem. A halál ornamentikája ragyog a fákon. — Szivem. Uzsonna után Katona Judit: Az ősz révésze int Zöld varsáit a város vízre rakja, bőgőnyakú hajó már egy se jár itt, idő hínárja fogja őket. Roncsuk fölött a Tisza szörnyű torka ásít. Ladik se indul nehéz őszi ködben, csak csillag csobban néha messze, távol: az ősz révésze tüzet rak, de senki sem jelez vissza az éjszakából. Füzek nyögése hallik, fut a vízen halott vyágok, gallyak semmi-teste, virraszt á csönd, a föl-fölbukó álom s a zöld varsák a mélybe leeresztve. képű, tüskefrizurás alak szállt ki, s amikor kocsijukhoz ért, tört olaszsággal megszólalt: — Per favore Signore... vagyok amerikai tiszt. Itt van nekünk légibázis Gaeta. Elfogyott nekem pénz... Hát ez vajon mit akarhat? ösz- szenéztek az asszonnyal, még a nekik sem túl ismerős olasz nyelv megértésére koncentrálva. Az idegen nem hagyott sok időt a gondolkodásra. Lecsatolta karóráját, amelyik sárga színben pompázott. — Lenni nekem óra arany... Omega. Adni oda maguknak. Nekem kell húszezer líra. Aztán Nápoly kikötő change... cserélni vissza. Minden világos lett. A feleség nagyvonalú akart lenni: — Ugyan már, miért kellene ezt csinálni. Adj neki oda húszezer lírát, mi az a kilencszáz forint? Aztán Nápolyban visszaadja. A fickó természetesen nem érthette, amit magyarul beszélnek. Azt hitte, keveslik a pénzt: — Öra enyém lenni értékes... Százezer líra... A férfi nem tartotta tisztességtelennek a zálogosdit. Elvette az órát, nyomban zsebrevágta, s odaadta az ismeretlennek a kért ösz- szeget. Mire Nápolyba értek, már meg is feledkeztek a dologról. Az ezernyi látnivaló elvonta figyelmüket. Míg egyszer véletlenül egy órásüzlet kirakata elé értek. — Na, nézzük meg, mennyit ér egy ilyen óra — mondta a férfi. Ugyanolyant nem találtak, pedig buzgón keresték az Omega Seamas- ter feliratú kronométer párját. Aztán egyszercsak az asszony felkiáltott. — Nézd! Ott a sarokban! A sarokban állt a zálog hasonmása. Igaz, nem arany, csak közönséges fém, de az ára! Az ára százezer líra volt. Mennyi lehet akkor ugyanez aranyban? Millió? A kikötőben bárhogyan is keresték, nem látták sem a tisztet, sem a kocsiját. Vagy talán nem is keresték már olyan nagy buzgalommal. ..? Az óváros sikátorait járták, amikor egy sötét sarokból kilépett egy feketére égett képű délolasz fizimiskájú alak. Körülnézett, s egy újságpapírból készített zacskó tartalmát ürítette lapáttenyerébe. — Signore, tessék venni aranyórát. Csak húszezer líra. Megnézték a sárgásán csillogó kupacot. Egy tucat Omega Steamas- ter volt. Szakasztott olyan, mint az „amerikaié”. Egy pillanatig megsemmisülve álltak. A férfi eszmélt először. Kivette zsebéből az órát, s megmutatta az olasznak: — Grazié, signore, nekünk már van. I. Egyszer egy király, messzi útról hazatérőben nagy viharba keveredett, hintája tengelyig süppedt a sárba. Veri a lovakat a kocsis az ostorával, de csak nem jutnak semmire. Már-már szakad az istráng, törik a rúd, és mégsem. Hű, meg van ijedve a király, hogy itt éri az éjszaka: fáradtság, éhség is kínozza: s menne is már igen a palotájába, azt sem tudja, mi várja odahaza, rend-e, rendetlenség-e: hogy is állhat a helyzet, amíg ő odajárt a másik királlyal tárgyalni a nemzetközi helyzetről. Nógatja a kocsist, de az a szegény ember mit tehet egymagában? Fogja be magamagát is a hámba? Inkább némi köntörfalazás után kiböki, hogy itt már csak a csoda segíthet! — Á, menj a pokolba aZ ósdi ötleteiddel! — torkolja le a király, de ebben a pillanatban meglát egy csúf varangyos békát a sártengerben. Menten eszébe jut a bevált formula: panaszkodni kell, csak úgy a vakvilágba, ezt meghallja, mondjuk, egy béka, felajánlja segítségét, cserébe kér valamit, s ha meg tudnak egyezni, a királyi hintót kirántja a kátyúból. Na, el is kezd jajgatni, siránkozni azon nyomban a király. Számít rá, hogy soká kell sopánkodnia, de mit ád az ég, máris csobban a pocsolya, s ott meresztgeti szemét a hintó előtt az a csúf jószág. — Kimentelek én a bajból, fenséges úr, mert ha nem tudnád, éppen egy ilyen alkalomra várok, hogy a magam sivár helyzetén javítsak. De nem ingyen teszem, azt megmondom jó előre! Jó tett helyébe... — .. .jót várj! — vágja rá a király sietve. — S megtudhatnám, mi a segítség pontos ára? — Hát a lányod keze meg a fele királyság! A fenséges úr reménykedett ugyan, hogy olcsóbban megússza, de egy szava sem lehetett, általában ez a bevált szokás. Csak az vigasztalta, hogy jó üzletet szimatolt a dologban: azon túl, hogy jelenlegi szerencsétlen helyzetéből kiszabadul, feltehetően a lányának is gazdag vőlegényt szerez, hiszen a mesefordulatok szerint, a lagzi után, a királykisasszony első csókjától gyönyörű szép, Jómódú, nemes ifjakká változnak vissza az efféle elvarázsolt teremtmények. A rusnya béka állta a szavát, nekiveselkedett, hipp-hopp, a hintó máris folytathatta sürgős útját a királyi udvar felé. A koronás úr mellett persze ott feszített a varangy is. — Csak holnap kellene megjelenned a várban — emlékeztette a király a jótevőjét a mesebeli szokásokra, de a béka csak mosolyogott. Biztos, ami biztos! Mondanom sem kell. mennyire el volt keseredve a királylány, de jártas lévén az udvari, diplomáciai viselkedésben, elfojtotta csodálkozását és érzelmeit: engedelmeskedett az apjának. Ha a felsőbb .érdekek úgy kívánják, kész áldozatot hozni. Meg aztán a királyi papa is vigasztalta, várja csak ki a dolog végét, még boldog is lesz, hogy nem ellenkezett! Szintúgy a vár népét is biztatta az uralkodó: várjanak csak, várjanak, lesz itt meglepetés és öröm! Azok meg vártak. Ahogy ő meg a lánya is. Megülték a fényes lakodalmat, elérkezett a nászéjszaka, felvirradt a másnap reggel. Megy Szakonyi Károly: Mesefordulatok nagy izgalommal a király a lánya lakosztályához, fülel, hát uram- fia! Békabrekegés meg a lánya zokogása hallatszik! Beront-leteremti a varangyot: — Hát te?! Miért nem változtál át?! — Ki mondta, hogy át fogok változni ? — Senki, de így szokás. Ez benne van az alkuban! — Miféle alkuban? — ugrál ott le és fel nagy dölyfösen a béka a zokogó királylány körül. (Aki talán már nem is lány, a mindenét neki!) — Semmi ilyenről nem volt szó köztünk, ha jól emlékszem! — Csakhogy én számítottam a konvenciókra! — Ugyan, ne tréfálj! Kihúztam a hintódat a kátyúból, te rendesen megfizettél érte, kvittek vagyunk. Nem nyelt el a sár, uralkodhatsz továbbra is — persze csak a fele királyságban, de mi mást akartál még? Miért vagy telhetetlen? — De hisz a mesékben mindig minden jóra fordul! Most hogy nézzek a lányom szemébe? Mit mondjak a népemnek?! — Hja, a mesék! A mesékben nem olyan számító királyok szerepelnek, mint te, kedves apósom! Aki egyszer tengelyig süppedt, elégedjen meg ennyi szerencsével is, fenséges úr! II. Történt egyszer, hogy híre járt a jólelkű aranyhalacskának. Biztatja hát a halászt a felesége, hogy menjen ki a folyóra, fogja ki ő is a csodatévő jószágot. A környéken már mindenki beszéli, hogy azoknak, akik kifogták, de megkegyelmeztek neki, és visszadobták a habokba, három kívánságukat teljesítette. Nosza, szalad a halász, beveti horgát a vízbe, érzi. van' kapás, tekeri az orsót, hát, uram- fia, ott ficánkol, csillog, villog a zsinór végén a szerencséje! A halnak ocsúdni sincs ideje, hallja, hogy a halász máris kezdi: — Az én három kívánságom, hogy... — Na, na, csak lassan a testtel! — inti le ingerülten a fénylő- ragyogó aranypikkelyes. — Szó sem lehet semmiféle három kívánságról! — Márpedig akkor nem vetlek vissza a folyóba! — mérgeskedik az ember, s ránt egyet a zsinóron. — Ha nem, hát nem! — mondja egykedvűen a hal. — Csakhogy tovább megyek a dologban! — fenyegetődzik a halász. —*Hazaviszlek, megsütlek!... — Ha megsütsz, hát megsütsz! — legyint uszonyával a halacska. — Én több embert nem teszek boldogtalanná! Már annyinak teljesítettem a kívánságát, aztán mi lett belőle? Üjabb és újabb kívánságokkal ostromoltak. Eleinte boldogok voltak, aztán ismét elégedetlenkedtek. Hiába juttattam őket bármihez, egy idő múltán kevesellték. Tele van a környék a panaszukkal. Ha látnád, milyen boldogtalanok. Nem, én ezt nem veszem a lelkemre! Úgyhogy te, szegény halász, vagy visszadobsz, vagy megsütsz és megeszel, de tőlem ne várj semmit! — Éppen velem bánsz így?! — sopánkodik az ember. — Éppen most akarsz változtatni a szokásodon, amikor végre az én horgomra akadtál?! — Sajnálom, barátocskám, de így van, megelégeltem a dolgot. Nincs több csoda, mindenki boldoguljon a maga szerencséje szerint. És magára vessen. Most pedig döntsd el, mit akarsz tenni, mert kényelmetlen ezen a horgon hintáznom, nem gondolod? Nagy gondban van a halász! Őszintén beszélt-e a hal, vagy csak őt akarja átejteni? Töpreng, hazavigye és megsüsse-e, hogy legalább ennyi hasznuk legyen belőle, vagy minden nyereség nélkül visszadobja a folyóba? Végül visz- szadobta. Hátha egyszer még kedve szoty- tyan az aranyhalacskának a csodákhoz. Testvérek Dúsa Lajos: Hívlak ordas mosolyommal Fenyeget a fenyves erdő homályával összezárva, ráng a szívem, mint lőtt állat sorsom riadt mellkasában. Hívlak ordas mosolyommal, fogam villog rád fehéren. Bárány voltam szebb koromban, s késekkel ront rám az éden. Bartók László; A vasgolyó A vasgolyó, a jobb-lett-volna-ha, beléakad arcod ráncaiba, egy szempillantás hidege elég, bogy jéggé váljon alatta a fék, egy tétova gondolat huzata, elindítja síkos útjaira, s a lejtőnél, ha meglódul kicsit, az emlékek az örömig lökik, Irodalmi oldalpárunk illusztrációit Gecse Árpád képeiből válogattuk. A művész kiállítása a mai napon zárul a szolnoki Kiszöv székházban. s ahol megállni készteti a mély, mindig fölvillan valami tökély, hogy visszafelé, mikor megakad, jobban sajogjon tükrében a nap. OuseálU tóttá: BékM; Ildik«
