Szolnok Megyei Néplap, 1986. november (37. évfolyam, 258-281. szám)
1986-11-22 / 275. szám
10 Ftatalokról-fiataloRnak 1986. NOVEMBER 22. Pályaválasztás — nyolcadikosoknak Sok kis döntés a nagy elhatározás előtt A* alkohol nőm lótszüksóglot Diáktanya, kontra söröző Bekukuoskáltak, nyújtogatták a nyakukat, aztán odébbálltak Körkérdésemre - mi szeretnél lenni - a szolnoki Újvárosi Általános Iskola nyolcadikosai válaszoltak. Kiss Anita: — Stewardess leszek, jó a nyelvérzékem, a közgazda- sági technikumba megyek tanulni. Egy légikisasszony sokat utazhat, művelt, jó a megjelenése, és összeakadhat bármelyik híres emberrel a repülőn. Turcsányi Katalin: — Még nem tudom. A kereskedelmi szakközépbe vagy az egészségügyi szakiskolába szeretnék menni. Az unokatestvérem a kereskedelmit javasolta. Kovács Mónika: — Űjszászra szeretnék menni a gimnáziumba. Én lennék az első rendőrnő a családban. Büszke lennék rá, hogy a hazámat szolgálom. Dési Zsolt és Farkas Zoltán: — A jövő szakmája a hegesztés! Mindketten a 605- ösben tanulunk majd tovább. És nem utolsósorban jól lehet vele keresni... Polyhos Anikó: — Ruházati eladó szeretnék lenni. Mindig figyelem a divatot, jó látni a szép ruhákat. Az iskolában Wéber Anna tanárnő a pályaválasztás szervezője. — Nálunk inkább pálya- választási hónapoknak nevezem ezt az időszakot. Elkezdjük a kiscsoportos szülői értekezleteket a 6-7—8- os gyerekek születi részére. Érdeklődési ágak szerint állítjuk össze a gyerekcsoportokat. Ezeken az összejöveteleken részt vesznek az iskolák és a leendő munkahelyek képviselői is. A Ganz Electric, a Papírgyár, a MÁV Járműjavító Tanműhelye, a Szolnok Megyei Állami Építőipari Vállalat, a Kötivízig már megígérte, hogy bemutatkozik, „ajánlja magát” a szakmák iránt érdeklődőknek. Még ebben az évben elvisszük a gyérekeket minden olyan helyre, ahol szakmunkásképzés van. A nyolcadikosok kiscsoportos üzem- látogatásra mennek. A Vegyiműveknél két szakkörünk is működik, annyi az érdeklődő. Januárban városi szintű vetélkedőt is szervezünk „Ki tud többet a TVM-ről és a vegyészeti pályákról?” címmel. A másik vetélkedő címe: „Mesterségünk címere”, amelyet közösen tartunk a 605-ös számú F. Bede László Ipari Szakközépiskolával és Szakmunkásképző Intézettel. Ezeken kívül a pálya- választási tanácsadót is igénybe vesszük, ott mindig szívesen fogadnak bárkit. A Nyitott kapuk — akciónapok keretében pedig minden lehetséges iskolába elvisszük a gyerekeket, hogy lássák, milyen „akadálypályán” kell helytállniuk a későbbiekben. Mezőtúron az 1-es számú Általános Iskolában jártunk, ahol Kelemen Sándorné tanárnő tájékoztatott a programokról : — Régi diákjainkat is visz- szahívtuk, hogy meséljenek a foglalkozásukról, a lehetőségekről; de érkeznek előadóink más városokból, iskolákból, Budapestről is. A szolnoki iskoláktól kaptunk tájékoztató füzeteket tavaly és most is. A faliújságokra folyamatosan kitesszük a szakmaismertetőket, min- denki hozzá juthat; de az is’ kolarádiót is felhasználjuk erre a célra. Üzemlátogatásokat szervezünk a Mezőtúri Cipőipari Szövetkezetbe, és Martfűre a Tisza Cipőgyárba; a Mezőtúri Ruházati Szövetkezetekbe. örülünk neki, hogy tanítványainknak évek óta sikerül az elhelyezkedés. — A lányokkal van gond — szólt közbe Besze Sándor igazgató — Sajnos nekik nehéz megtalálni a megfeleld pályát. Messze vannak az iskolák, Budapestre, Szegedre nem szívesen engedik el a szülők a 14 éves gyereket. .. Sokéves tapasztalat szerint a lányoknak valóban nehezebb szakmát választani. A megye szakmunkásképző intézetei az oktatásra tervezett szakmákból csupán 32 százalékot ajánlanak a lányok részére... A közelmúltban nyílt meg Szolnokon a Technika Házában az idei pályaválasztási hetek programsorozata. — Ne legyen kampányjellege a szakmákat, hivatásokat ajánló rendezvényeknek, ez a legfontosabb — mondta a megnyitón Cserfalvi Gyula, a Szolnok Megyei Pedagógiai Intézet pályaválasztási tanácsadójának csoportvezetője. — Hiszen már az általános iskola ötödik osztályában el kell kezdeni az irányítást, a gyerekek érdeklődésének figyelembevételével, hogy később úgy érezze, szükség van rá ott, abban a szakmában, amit választott: s tudnia kell azt is, mit várnak el tőle. Az intézetben évente két és fél ezer diákkal találkozunk, és szülőkkel, tanárokkal vállalatokkal, üzemekkel szövetkeztünk a munkában. Ezen a megnyitó rendezvényen Jakabné dr. Szilágyi Klára kandidátus, az Oktatáskutató Intézet munkatársa tartott előadást A pálya- választás aktuális kérdései a '80-as évek második felében címmel. — Hullámvölgyben van a pályaválasztást segítő szervezet — állapította meg. — Sok esetben úgy tűnik a gazdasági kérdések fontosabbak, mint a gyerek elképzelése vágya, s manapság a diákok is bizonytalanabbak. A döntésig való eljuttatás túl nagy falat lenne egyedül az iskolának. — Mikor „érettek” a gyerekek a választásra? — A nagy döntést sok kis előző döntésnek kell megelőznie: kockázattal jár néha, de kiskorától kezdve lehetőséget kell adni a gyereknek, hogy maga dönthessen. Hogy ne a pályaválasztáskor szembesüljön először önmagával. Körmendi Judit Ha szét kapnék az MSZBT országos értekezletén... Egy negyedikes középiskolás a barátságról Az MSZBT VIII. országos értekezletét ma tartják a fővárosban. Ezen a számvetésen egyfajta elemzést végeznek a barátsági munka eredményeiről, soronkövet- kező feladatairól. Megyénket összesen tizenkilenc küldött képviseli, akik közül Hegedűs János, a szolnoki Pálfy János Műszeripari és Vegyipari Szakközépiskola 4. c. osztályos, 18 éves diákja a legfiatalabb. Egyébként négyes tanuló, az iskolai KISZ bizottság propagandistája, a vitakörök lelkes szervezője. Bejáró, a szülei Szajolban élnek. Szabad idejében — ha napi elfoglaltsága engedi — gitározik, focizik, szóval az unalmat hírből sem ismeri. A jövő évtől a Killián György Repülő Műszaki Főiskolán szeretne tanulni, repülés-irányítónak. „Ha szót kapnék, elmondanám, hogy a mi iskolánkban 1975-ben alakult még az MSZBT-tagcsoport. Az egyik sajátosságunk az, hogy állandó kiállításokon igyekszünk bemutatni a Szovjetunió népeit, kultúráját, mindennapjait. A békenapok rendezvényeként most fejeződött be egy kiállításunk, illetve politikai vetélkedőnk, amelynek az volt az érdekessége, hogy a tanárok is indítottak egy csapatot. A kiállításoknál maradva, bemutattuk már az űrhajózás történetét, Sosztakovics, Lev Tolsztoj, Majakovszkij életét. munkásságát, a Szovjetunió tájait. Arról is szót ejtenék, hogy a diákok nagy örömére egy Idő óta másképpen szervezzük az ünnepségeinket. Az értelmen kívül igyekszünk az érzelmekre is hatni, elszakadni a sablonoktól: így április 4-én a visszaemlékezést videobejátszással élénkítettük vagy tavaly november 7-én Lenin szavait idéző röplapokat szórtunk szét a suliban, az idén pedig, ugyanezen a napon „sok- nemzetiségű” műsort állítottunk össze. Azt is megemlíteném, hogy nálunk nagy hagyománya van a Ki tud többet a Szovjetunióról vetélkedőnek. Noha tizenhét osztályunk van, az iskolai seregszemlén mégis rendszerint tizennyolc csapat indult. Szólnék arról is, hogy a KISZ és az iskolai MSZBT-munkája, tevékenysége szinte sokszor elválaszthatatlan, legyen szó politikai vitakörökről, vágy egyegy évfordulóhoz kapcsolódó rendezvényről. A tennivalókat sem hallgatnám el, mert azért azokból is akad jó néhány. Az iskolánknak nincsen szervezett, szovjet testvérkapcsolata, és ezen jó lenne változtatni. A szovjetunióbeli utakat nem tudjuk kiknek szervezik, mert nekünk, diákoknak ezek túlontúl drágák. Azután többször is szívesen ellátogatnánk a Szovjet Kultúra és Tudomány házába, de ritkán jutunk programhoz, így sokszor fogalmunk sincsen róla, milyen időszerű érdekességek láthatók. Szólnék arról is, hogy a diákok között olykor egyféle téves nézet uralkodik, amely szerint a politika nem más, mint a Szovjetunió, és az USA, legfeljebb a hivatásos politikusok párbeszéde. Holt ott az is politika, amikór a KISZ-taggyűléseken a saját gondjainkat vitatjuk meg, tűzzük napirendre. Éppen ezért, befejezésül azt sem felejteném ki, hogy a mozgalomnak és a vezetésnek a mostaninál több fiatalra lenne, lesz szüksége. Olyan tizen- és huszonévesekre, akik majd esztendők teltével átveszik a stafétabotot az idősebbektől.” D. Sz. M. Megnyitották, a sajtó „megénekelte”, aztán jöttek a hétköznapok. örültünk, hogy van már a diákoknak szolid, szeszmentes szórakozóhelyük, ahonnan nem nézi ki a személyzet azokat, akik „csak” üdítő mellett szeretnének üldögélni, s „du- málgatni” egy jót. örömünket tetézte még valami. Az, hogy eltűnt végre Szolnok központjából a rossz emlékű Expressz önki- szolgáló étkezde, ahol naphosszat italtól üveges tekintetű, kétes egzisztenciák üldögéltek — télen ott melegedtek! — s ahová a végén jobb érzésű ember már nem ment be. Megnyílt tehát a Diáktanya, a KISZ Megyei Bizottsága és a Jász-Nagykun Vendéglátó Vállalat együttműködésével, és megkezdte önálló életét. Jómagam, esténként gyakran eljárok előtte* s gyakran be-benézeik, cúgy az utcáról, az ellentmondásos arcot mutató helyiségbe. A diszkós estéken a járda is tele van fiatalokkal, alig lehet elférni tőlük, az egyéb programok látogatottsága viszont... enyhén szólva: gyér. A sima, rendezvény nélküli hétköznap-estéken pedig alig lézengenek néhá- nyan a fényesen kivilágított teremben. Mielőtt még bárki gyorsan rávágná a kézenfekvőnek tűnő látszat-indokot, miszerint e hely szóbajöhe- tő közönsége — a diákság — ezeken az estéken otthon ül, és leckéje fölé görnyedve, tanulássál „múlatja” az időt, kérem, sétáljon el akár a Kassai, akár a (Radhostnak is nevezett) Sörözőig, s ott láthatja e generáció képviselőit. Benn a helyiségben — jelentős részük esetleg éppen üdítő, s nem alkohol mellett —, de kinn is ácso- rognak, várván, hogy kerüljön üres hely. Miért a söröző, s miért nem a Diáktanya? Tulajdonképpen e kérdés válaszlehetőségei érdekeltek amikor hétfőn este mindkét helyre betértem, egy kis üdítő, illetve sör melletti beszélgetésre. Helyettük találták ki A Diáktanya hétfő hat órára a Híd amatőr csoport programját hirdette, Pásztoréra címmel, öt órakor még üres volt minden, s a kezdésre alig tízen—tizen- ketten jöttünk össze. A műsor előtt leültem egy asztalhoz, ahol ketten — mint később kiderült — éppen a Diáklányáról beszélgettek. Az est szereplőinek egyike, valamint egy népművelő, Nagyné Kiss Mária, a Megyei Moziüzemi Vállalattól. — Régen is voltak helyek, ahová el lehetett menni, leülni beszélgetni, amelyeknek hangulata volt. De azokat a helyeket mindig magunknak kerestük meg. A Diáktanyát, úgy gondolom, hogy egy kicsit a gyerekek helyett találtál; kj... Nincs különösebben jó hangulata, holott a berendezése önmagában szép. — És mit gondolsz, az alkohol hiánya mennyire tartja vissza a diákokat a tanyájuktól? — Azt nem tudom, de azt hiszem, kár lenne itt esténként újra szeszes italt mérni. Gondolj csak vissza, mi volt itt régen ...! (Az alkoholnak a későbbi beszélgetésekben is szerep jut még, így néhány információ feltétlenül szükséges e kérdéshez. A Jász-Nagykun Vendéglátó Vállalat és a KISZ Megyei Bizottsága által kötött szerződésben szerepel egy kikötés, miszerint három hónap próbaidő után, ha üzleti szempontok úgy diktálnák, a vállalat a nap meghatározott szakaszában sört is árusíthat a Diáktanyán. A próbaidő december 1-én telik le, s „természetesen” felröppent a kacsa, a sör esetleges bevezetéséről.) " Az egyik asztalnál fiatal srác ült, egyedül. Láthatóan a műsor kedvéért jött be. (A beszélgetés végén kérte, hogy a nevét ne írjam meg. Egyébként diák.) — Egy héten egyszer-két- szer eljövök. Hogy miért vagyunk ilyen kevesen? Űj még ez a hely, nem ismerik eléggé, csak éppen tudják, hogy van, s ez nem elég. A Radhost már kialakultabb, elfogadottabb. És persze, hangulatosabb is. Ma egyébként a diákok között elegánsabb dolog a sörözőbe járni, mint ide, a Diáktanyára. Ezt olyan „snassz” dolognak tartják. — És a szesz szerinted nem hiányzik innen? — Nekem nem! Szomorú lenne, ha újra alkoholt mérnének itt. Azzal újra elzül- lesztenék ezt a helyet. ) Mini a Keringek Műsor alatt kiálltam a járdára, s figyeltem az elhaladókat. Sokan jöttek csak úgy, „na nézzük meg, mi van a Diáktanyán” — módon. Bekukucskáltak, nyújtogatták egy ideig a nyakukat, aztán zömmel továbbélitek. Két álldogáló srácot megszólítottam. Ványi László és Sági Zoltán negyedikes vendéglátóipari szakközépiskolásokat. Tulajdonképpen ők sem tudták pontosan megfogalmazni, hogy miért nem nyitnak be. ök is „csak úgy" elnéztek erre. Ez a műsor nem érdekli őket, tehát indulnak tovább. Tizenhét körüli „vagány”. Alig ment be, máris kijött. Kérdésemre csak úgy „futtában’’ válaszolt. — Járunk ide! De csak diszkóba.. . — Most nem mentek be? — Ilyenkor? Minek? Inkább moziba! — S mi a véleményed a Diáktanyáról? — Lehetne nagyobb, mert így a diszkón a táncolok, mint a heringek a dobozban, alig férünk...! Azzal elrohant a többiek után, a mozi irányába. Később, úgy nyolc felé, újra láttam a Diáktanya bárpultjánál legyeskedni. A Híd műsora után maroknyi társaság maradt csak a Diáktanyán. A Killián Repülő Műszaki Főiskola néhány első évfolyamosa, valamint két lány. Rendszeres vendégek itt és szívesen járnak vissza, naponta. Azt mondták, jó az, hogy van ez a szeszmentes szórakozóhely. Az osztály fele a Killi- ánról ide jár, s tartottak itt már osztálybulit is. A (Radhost) sörözőben hét óra tájban, a szokásos esti kép fogadott. Néhányan az utcán ácsorogtak, az előtérben pedig már alig lehetett férni, annyian várták, hogy szabaduljon fel végre ülőhely. Az étterem és a sörbár is zsúfolásig telt , s a bent ülők fele a „keresett” korosztályból került ki. Diákok és diákkorból alig kinőtt tizenévesek, jó hangulatban. Töményét sehol nem ittak, bort is alig láttam az asztalaikon. Üdítő és sör volt többnyire a poharakban. A tompa világítás és az elkülönülő „boxok” jó háttérül szolgáltak, intim hangulatot teremtettek a beszélgetéshez. Még néhány ötletet! A belső helyiségben három sörözgető fiatalemberhez telepedtem le. Ketten, Vígh Zoltán és Vass Zoltán tizennyolc évesek, éppen „kinőttek” a diákkorból. A harmadik, I. Zs., negyedikes szakközépiskolás. — A pia nem létszükségf let — kezdte Vígh Zoltán. — Pusztán arról van szó, hogyha hangulatos helyre akarok menni, akkor ide jövök. Voltam már a Diáktanyán, de nem nagyon megyek többé oda. A diszkóban hatalmas a tömeg, s a múltkoriban már verekedés is előfordult, nem is egyszer. Hiába alkoholmentes, ha a szomszédos Tallinnból ittasan járnak be oda. — Azt kérdezed — vetette közbe Vass Zoltán, aki pincérként dolgozik az Aranylakatban —, hogy miért ide, a sörözőbe járnak a diákok? Hová mehetnének máshová? A múltkor olvastam valahol, hogy Szolnokon 16 ezer diák él, tanul összesen. Mit nyújt ennyi fiatalnak ez a város? A. Diáktanya is kialakíthat majd magának, egy törzsközönséget, de csak színvonalas, érdekes programokkal tudja odakötni a diákok egy részét. — Ha megkapnád szerződésesként a Diáktanyát — kérdeztem vissza — mit változtatnál rajta? — Legelőször is lejjebb csavarnám a villanyt, hogy ne legyen olyan éles, rideg megvilágítás! Nagyon sokat jelent! Aztán, mivel anyagilag érdekelt lennék a bevételben, sört is kezdenék mérni, mivel még mindig ezzel lehet leginkább beho’z- ni a vendéget. Persze, lenné még néhány ötletem ... Nos, ez az! Néhány ötlet! Egy új vendéglátóhelynek mindig meg kell vívnia a maga harcát, s ez az első szakasz nehéz és kitérőkkel teli. Két tény mindenesetre biztató! Az egyik: a vendéglátó vállalat, annak ellenére, hogy üzleti szempontból nem sikeres a vállalkozása, a mostani formában kívánja tovább is üzemeltetni a tanyát A másik: a KISZ Megyei Bizottsága mellékfoglalkozású népművelőt állít munkába, aki a Diáktanya programkínálatát igyekszik majd vonzóvá, sokszínűvé tenni. S akkor talán a hely, és akiknek készült, végleg egymásra találnak. L. Murányi László Egy „átlagos” este a Diáktanyán (Fotó: Mészáros)
