Szolnok Megyei Néplap, 1986. október (37. évfolyam, 231-257. szám)
1986-10-11 / 240. szám
1986. OKTOBER 11, Irodalom, művészet 9 Tóth-Máthé Miklós: Gödör az alapkőben Csanády János: Nehéz kaszám Nehéz fegyverét csattogtatja a sötét láthatár, lilán repeget a távoli ég súlyos felleget; kint állok a tanya udvarán a susogó ezüstnyárfák alatt és keblemben feszül az indulat, a vihar előszelét érzem tálán, mely nem kímél állatot, életet, a vihar előfutamát érzem, no lám, mely nem kímél senkit, sem engemet, csukok, lehúzok redőnyt, ablakot, ami közéig, lelkesít, borzadok ha lecsap majd a villám itt talán, s a repedt ég is dong rá egy nagyot, s lezúdulnak a nyári záporok, no lám, talán megvéd majd tanyám, megóv, ha fedele alá futok - de most, de még állom a kihívást, fenyegető villámok kardjait - nehéz kaszám csorbítatlan feszít az eresz alatt, s fénylik, nem fényit I Borsos Miklós emlékplakettje az 1893-ban alakult Liszt Ferenc Társaság jubileumára készült Irodalmi oldalpárunk illusztrációit a Liszt Ferencet ábrázoló képzőművészeti alkotásokból válogattuk ságot. Konok (már-már mazochista) cinizmussal palástolta a ránehezedő magányt. Olykor megpróbáltam kizökkenteni ebből a tikkasztó tespedésből, holdkáros álmodozásból. Éjszakai szórakozóhelyekre cipeltem, lányokkal igyekeztem összehozni. Mindhiába. Arisztokratikus merevségét az ital sem oldotta, és amíg én elmentem táncolni, Z. egész egyszerűen faképnél hagyta a nőket. Kölyök volt az egyedüli, akit fölhívtam albérletünkbe. Amikor Z.-vel ezt közöltem, s egyben kértem szeretném ha majd néhány órára magunkra hagyna minket, az orvostanhallgató hanyag vállrándítással nyugtázta a dolgot. Érkezésünkkor Z.-t ágyban találtuk, kezében fél literes tearumos üveg. Kölyök nem kért rumot, így datolyával kínáltuk. A datolyát Z. menetrendszerűen szállította otthonról. Bár ő kifejezetten utálta az aszalt, cukrozott gyümölcsök a szülei mindig több dobozzal csomagoltak neki. A rumot egy kiadós influenza nyomán én honosítottam meg, s többnyire hajnalba nyúló historikus merengéseink köziben fogyasztgattuk. Aztán ahogy én rákaptam a datolyára, ugyanúgy Z. matrózi erényeket csillogtatott meg a rumfogyasztás terén. Z.-t elsősorban a háziakra tekintettel kértem meg, hogy tartózkodjék otthon, amikor megérkezem titkos asszonyommal. Szükségem volt az alibire, mivel a házirend szerint nőket nem fogadhattunk az albérletben, legfeljebb a koradél- ütáni órákban* és tanulási szándékkal. Telt-múlt az idő, a rum elfogyott, Kölyök is torkig volt már a datolyával, ám Z. jelét sem adta, hogy távozni kíván. Sőt egyre inkább felvillanyozódott, és mintha én ott sem lettem volna, úgy me- resztgette szemét az asszonyra. Ha nehezen is, de végre sikerült eszébe juttatnom, hogy ő tulajdonképpen vacsorázni készült. Amikor Z. szedte a sátorfáját, Kölyök az órájára nézett, és idegesen mondta, hogy most már neki is mennie kell. Dühös voltam, elsősorban is a félnótás Z.-re, aki, és ez meggyőződésem mind a mai napig, készakarva cseszte el az időnket. Ugyanakkor sajnáltam is egy kicsit szobatársamat, hiszen olyasmi történt most vele, amit még sohasem tapasztaltam nála: tetszett neki a nő! Dehát mit volt mit tenni, sajnos azt az asszonyt én akikor már szerettem. Tehetetlen mérgem célirányos gyűlöletbe ment át, amikor az ajtóban a le&kelődő házibá- csiba botlottunk. Utunkat állta a sunyi katolikus, és Kölyöktől a személyi igazolványát kérte. Mondtam neki, hogy megnyugodhat, a hölgy nem kurva, de ha az lenne, akkor sem fednénk föl holmi kíváncsi öregurak előtt a kilétét. Kölyök buszra szállt, én pedig Líviához siettem. Ö még nem volt asszony, így az estéit sem kellett otthon töltenie. Mire hazaértem Z. már ismét az ágyon hevert. Hol voltál, te hülye, kérdezte, amikor matatásomra fölriadt. Hogyhogy hol. méltatlankodtam, mi közöd hozzá, és éppen el akartam küldeni a délutáni viselkedése miatt a nagy kultúrközpont alapkőletételéről a televízió híradó riportban számolt be. Az ünnepségen jelen volt a miniszter is, aki beszédében méltatta ennek a létesítménynek különleges szerepét, jelentőségét a főváros életében. Ezután egy fémtokot helyeztek el az alapkőben, amelyben — más egyebek mellett —, benne lapultak az aznapi újságok is. Gödör Edének felgyorsult a szívverése, amikor a fémtok eltűnt a nyílásban. A fotelben előredőlve kimeredt szemmel bámulta a jelenetet. — Fiacskám! — kiáltott ki a konyhában vacsorát készítő feleségének. — Gyere be azonnal, mert nagyon fontos ...! Az asszony besietett, várakozóan tekintett a férjére, onnan pedig a televízióra. — Mi az? Mi történt? — Odanézz! Tudod, mi van ott? — Nem. Micsoda? — Alapkőletétel. — Na és. ..? Ezért hívtál be? Gödör Ede nem válaszolt, felugrott, idegesen járkált a szobában. — Ilyen is csak velem fordulhat elő — mondta —, csak nekem lehet ekkora balszerencsém ...! — Mi bajod? Elárulnád végre...? — Minek kellett leadnom azt a tárcát? Minek kellett megírnom? Fáradt rutinmunka, csapnivaló poénnal... — Miféle tárcát emlegetsz te ...? — Ej, hát a „Sertéscsülök pékné módra” címűt, amely a ma reggeli lapban jelent meg. Rajtam ne röhögjön az utókor! — Miért röhögne? Egyáltalán miről beszélsz? — Bekerült a tokba. Érted? Abba, amit elhelyeztek az alapkőben. Egy rossz kis tárcanovella, amelyet kizárólag pénzért szültem meg, mert neked a svájci bankok arany- készlete se lenne elég ... — Már ezért is engem hibáztatsz? — Igen, téged. De már ezzel se megyek semmire. Az írás megjelent az újságban, amelyet szépen becsúsztattak a tokba, és ha néhány évtized, esetleg egy évszázad múltán előveszik... Nem, erre még rágondolni is iszonyatos! Mit .mondanak majd? Hogy írt ez a Gödör Ede? — Dehát a könyveid ... — Ugyan — legyintett az író —, ki tudja, lesznek-e még akkor könyvek? De ezeket az újságokat Úgy fogják kiemelni, akár a régészek az óegyiptomi papriuszteker- cseket. Kíváncsian böngészik majd. No lám, hogy írtak, mit írtak a régiek. És akkor elolvassák az én francba, amikor hirtelen azt mondta: még sohasem vártalak annyira... Z. a Vadásztanyán vacsorázott, megívott két üveg barna sört, és a friss erdei levegőtől kitisztult fejjel ballagott hazafelé, amikor rátámadtak. Ahogy rémülten hátrapillantott, a kiáltásra egy csíkos pizsamás, robosztus férfit lá'tott maga felé rohanni. Végre megfogtalak, te szemét, ordította a férfi, mesélte Z., most elkaptalak, te kukkoló strici. Képzelheted, hogy mit éreztem, folytatta Z., ott fekszem a földre teperve, és egy drahális állat azt üvölti a fülembe, hogy én vagyok az, aki esténként az ablakuk alatt a lánya és a felesége után leskelő- dik... Dehát én Z. vagyok, az orvostanhallgató, dadogta ijedten a lucskos hóban fekvő Z.. és egyre bizonygatta, hogy ő K.-éknál lakik, ők majd igazolják. A pizsamás férfi hátracsavart karral tuszkolta maga előtt az orvostanhallgatót. Biztos voltam benne, hogy itthon leszel, mondta keserűen Z., és szétvered annak a marhának a pofáját. De te persze szartál itthon lenni, tette hozzá csalódottan. Z.-it végülis a szomszédban trécselő háziak szabadították ki a megalázó fogságból. A történtek után egy héttel ajánlott levelet kaptam, amelyben a házáibácsi hivatalos hangnemben tudomásomra hozta, hogy albérletemet azonnali hatállyal felmondja, s amennyiben még ebben a hónapban elköltözöm, az előre kifizetett bérleti díj arányos részét is hajlandó visszatéríteni. Összeállította: Békasy Ildikó „Sertéscsülök pékné módra” című tárcáimat. Nem, ez lehetetlen, ezt meg kell akadályozni! A telefonhoz rohant, tárcsázott. — Ede! Mit akarsz tenni...? — Először is megtudom, hol volt ez az alapkőletétel. A többit pedig ráérek ezután is eldönteni. • * * A piros Zsiguli kikapcsolt reflektorral lassan kanyarodott be a telekre, aztán megállt. Gödör Eide nem szállt ki rögtön, lecsavarta az ablakokat, és körbekémlelt. Lehet, hogy még éjjeliőr sincs? Mindenesetre megtapogatta az üveg bogiári muskotályost, meg a zsebébe rejtett altatót, de úgy látszik nem lesz rájuk szükség. Csönd van, halkan lélegzik a város, a közeli lakótelep számtalan ablaka köziül már csak néhány világít. Vette a szerszámokat, aztán ment, és megkereste az alapkövet. Nem lesz nehéz kibontani — méregette szakértő szemmel, és hálával tűnődött el azon az időszakon (ötvenes évek!), amikor a kőfejtőknél dolgozott segédmunkásként. Amennyire lehetett, csöndesen vésett, kalapált, és alig telt bele egy óra, már ki is emelte a fémtokot. Elhasaltatta a földön, majd a jól végzett munka kellemes tudatával az autóhoz ballagott, kihúzta a dugót az üvegből, és három lélegzetvétellel megitta a bogiári muskotályt. Pihent néhány percet, aztán fogta a hátsó ülésen elterpeszkedő sportszatyort, benne eddigi életművét, negyven kötetet, és elcipelte a kőhöz. — Na lássunk dologhoz — mondta hangosan, aztán az alapkő négyszögletű nyiladékába lassan, ünnepélyesen rakosgatni kezdte a könyveit. Tizenötig jutott csak el, amikor ingerülten vette tudomásul, hogy a betonikútba már egy levelet se tudna bepréselni. Most mit csináljon? Mi legyen a kintrekedt huszonöt kötettel? Újabb alapkőre se idő, se anyag, se energia. Töprengve üldögélt az alapkő peremén. Távolról már hallotta az első villamosok zörgését. Nincs sok idő, dönteni kell, hiszen még be kell fednie a nyílást is. Gyorsan kiszedte a könyveket, majd a sportszatyorból vastag kéziratcso- mót emelt ki. és azt süllyesztette el az odúban. Ezt a kissé hosszabbra sikerült utópisztikus regényét (1200 oldal) „Szétrobban a Nap” címmel, még tíz évvel ezelőtt írta, de egyik kiadó sem fogadta el, holott ezt tartotta eddigi legjobb művének. Lehet-e annál nagyszerűbb dolgot kívánni, hogy ebben a kérdésben az utókor döntsön? A paksamétára még rátett három könyvet a realista stílusban írottakból (nem árt, ha az utókor erről az oldaláról is megismeri), majd befedte a nyílást. „Fene szűkre szabták — gondolta bosszúsan, míg a könyveket meg a fémtokot a szatyorba pakolta. — Egy kultúrközpont sokkal nagyobb alapkövet érdemelne, de most már mindegy... Azt hiszem, a lényeg így is belekerült, valamit csak sikerült átmentenem a jövőnek. És azért ez nem csekélység...” * * * Két év múlva elkészült az új kultúrközpont. A „szellem kated- rálisa” ahogy sokan tiszteletteljes túlzással emlegették, és csodálták a merész fantáziájú építészkollektíva impozáns alkotását. Beton, üveg. acél, és mégis mily kecsesen emelkedik, szinte libeg a térben! Ezzel a létesítménnyel bizonyára meg lesz majd elégedve a jövő század embere ísl Valóban tetszetős — állapította meg 'Gödör Ede, aki természetesen ott volt az avatáson. (Büszkén szemlélődött, és legszívesebben odakiáltotta volna a tömegnek, hogy ebben azért neki is van csekély része. Hiszen akár egy „szellemi Kőműves Kelemennét”, őt is befalazták, és a kultúrának ez a tündökletes palotája nem utolsósorban az ő művein is emelkedik. Nem telt bele három hónap, amikor egyik éjszaka hatalmas robajra riadtak a környék lakói. A kultúrközpont homlokzata teljes 'egészében kettéhasadt. mintha azon a helyen megmozdult volna a föld. Szerencsére személyi sérülés ’nem történt, de az anyagi kár csak (milliókkal mérhetó. A szakemberek tanácstalanok Voltak. Hiszen a legjobb tervezők, 'a legjobb kivitelezők garantálták, hogy az intézmény hosszú életű lesz. És most mégis ...? Mi lehet ennek az oka? Hogyan történhetett? egkezdődött a vizsgálat. Hazai és külföldi szaktekintélyek nagy csoportja próbálta megfejteni a titkot A legkorszerűbb műszerekkel igyekeztek kideríteni: mi idézhette elő ezt a rendkívüli detonációt? Az viszont senkinek sem jutott eszébe, hogy eme vizsgálódásba bevonják Gödör Ede műveinek avatott ismerőit, a kritikusokat is. Pedig kár, most az egyszer, igazán nem ártott volna! Barabás Miklós 1846-ban így örökítette meg a fiatal művészt (a kép ma a Zeneakadémia tulajdona)
