Szolnok Megyei Néplap, 1986. október (37. évfolyam, 231-257. szám)
1986-10-11 / 240. szám
I 10 Szolnok megye múltjából 1986. OKTOBER 11. Nyolc évszázados múlt Hz Alföld legrégebbi románkori emléke Sok múlik a valótlanén Is Évezredek üzenete a leletekben Adatok Jánoshida történetéhez Karcolt díszes edény az egyik későbronzkori sírból Jászalsószentgyörgyöt elhagyva, Jászberény irányába haladva, messziről szembetűnik a Zagyva jobb partján a gát védelmében megbúj!) kis falu, Jánoshida templomának barokk tornya. Sajnos csak kevesen tudják — tábla sem jelzi —, hogy megéri a kis kitérő: átkelni a községbe vezető hídon és közelebbről megszemlélni a templomot. A kései, XVIII. században épült torony még nem árulja el, hogy alatta az Alföld egyik legszebb, legrégebbi románkori műemléke h/úzódik meg. Csak az 1970- ben megindult falukutatások, majd az azt követő helyre- állítások tették láthatóvá a régen feledett és befedett románkori részleteket. Árpád- kori építőművészetünk emlékét, melyre műemlékekben szegény megyénkben méltán büszkék lehetünk. A templom a premontrei rendé volt, 1186-ban alapították. Kerek évfordulót ünnepel tehát a templom, s vele együtt 800 éves fennállásának megünneplésére készül a község is. Joggal, hiszen a falu területén mind a templom körül, mind annak Bu- rány-telepi részén előkerült Árpád-kori sírok sejtetik, hogy a mai tágas, pirostetős családi házak helyén valaha az Árpád-korban szokásos kisméretű, félig földbe mélyített, szalma- vagy nádfede- les kunyhók sorakozhattak. A mai falu, átvészelve 8Ó0 év minden harcát, a tatárjárást, a török időket, ma is ugyanazon a helyen áll, ahol őseink hajdan megtelepedtek. Mi az, ami irányította lépteiket, majd megállásra kényszerítette őket ezen a helyen, melynek alkalmasságát évszázadok igazolták? A fő vonzerő az élővíz közelsége volt. Jánoshida esetében a földrajzi környezetnek még egy különleges adottsága is volt. A Zagyva, amely jelenleg ásott medrében folyik, egy 1787-es térkép tanúsága szerint itt a falu szélén nagy, széles kanyart írt le, ahol a folyó évezredek során gázlót alakított ki. Ez volt az a természetes átkelőhely, ami ősidőktől kezdve biztosította az összeköttetést a két part között, addig is, míg az első híd a XII. században meg nem épült. Ez a híd illetve, a település XII. század utolsó negyedében élt János nevű birtokosa lett a község névadója. A falu területén, illetve környékén előkerült különböző korú leletek bizonyítják, hogy a magyar ősök 800 évvel ezelőtt több ezer éves ismeretlen elődök példáját követték, mikor itt, e fontos átkelőhely mentén otthonra találtak. A falu belterületén a beépítettség miatt módszeres ásatás — a templom feltárását kivéve — nem folyt. Az építkezések, földmunkák során előkerült néhány lelet azonban — még ha a forrásanyag esetlegessége miatt vázlatosan is — bepillanthatunk a község honfoglalás előtti történelmébe is. A legkorábbi leletek itt a híd építésekor kerültek elő, a bronzkor végéről az úgynevezett hatvani kultúra idejéből származnak, tehát az első telepesek az i. e. 1800— 1700 közötti időszakra keltezik. Nafw területre ható kereskedelmi kapcsolataik bizonysága az a kis mészbetétes díszítésű agyagbögre, amely egy korabeli dunántúli műhelyben készült, és erre a kis Zagyva-parti telepre eljutva, közel 3700 évvel ezelőtt egy sír mellékleteként került földbe, őket követően csak ezer évvel későbbi időkről van tudomásunk: néhány szórvány edénytöredék a vaskori (i. e. 800—400) lakottság emlékét őrzi. A római korban az Alföld szarmata szállásterület volt. Jánoshidán emberi csontokkal együtt előbukkant bronz fibulák, valamint néhány jellegzetes szürke és vörös színű agyagedény jelzi, hogy ez a népesség sem hagyta figyelmen kívül e vidék kedvező adottságait. A felsorolt források hiányosak, a történelem bizonyos időszakairól nem tájékoztatnak. A kép azonban teljessé válik, ha a falu külterületéről származó adatokat is számbavesszük. Az itt végzett terepbejárások, leletmentések, módszeres ásatások révén közkinccsé vált tárgyi emlékanyag pótolja a vázlatos előtörténet hiányzó láncszemeit is. Hajdani vizek, kiszáradt holtágak partján gyűjtött edénytöredékek az itt élt neolitikus illetve rézkori települések (i. e. 4000 —2000) nyomait őrzik, bizonyítva, hogy ezen a területen már közel hatezer évvel ezelőtt megindult az élet. A két világháború között a falu határából, a Káposztás-dűlőből ritka síregyüttes került a Magyar Nemzeti Múzeumba. A csontváz mellett talált vaskés, sasfejes csat V. századi, a hun korszak hagyatéka. A 30-as években Tótkér- pusztán feltárt avar, majd a 70-es években kiásott későbronzkori temető révén Jánoshida neve visszavonhatatlanul bevonult a régészeti szakirodalomba. A későbronzkori úgynevezett ha- lomsíros kultúra 278 sírja egy több mint 3000 évvel ezelőtt itt élt népcsoport temetkezési szokásairól, társadalmi felépítéséről, viseletéről vall. Bronztárgyaik (karperec, gyűrűk, ruhadíszek, hajkarikák. tőrök, csipeszek) alapján megismerkedhetünk bronzművességükkel; a sírokba helyezett agyag bögrék, korsók, fazekak és a halotti urnák pedig edénymű- vességük teljes mintakincsét reprezentálják. A tótkérpusz- tai avar temető a késő népvándorláskori, a magyar honfoglalást közvetlenül megelőző történetírás nélkülözhetetlen forrása. Egyik leghíresebb lelete, a kettős síp pedig nemcsak régészeti, hanem hangszertörténeti ritkaság is. A falu vázolt előtörténetének még semmi köze a mai Jánoshidához, ha időben folyamatos is, valójában egymást követő epizódok sorozata, melynek szereplői mindig mások és mások. Csak a közös föld, a közös lakóhely az, ami a jelennel összekapcsolja. A falu etnikailag is egysége», összefüggő történelme Árpád-kori magyarjaink megtelepedésével veszi kezdetét. A már említett Árpád-kori sírok mellett az utóbbi években az óvoda építésekor előkerült középori temetőrészlet is erre utal. S természetesen a folyamatos történelem ma is álló jelképe maga a templom. Nyolc évszázad magyar történelem az álló falakban, hat évezred egyetemes történet tárgyakban — a föld alatt. Egy falu gazdag múltja. Csányi Marietta Harcos sírja a tótkérpusztai későbronzkori temetőben A rendszeres terepmunka és a véletlen szerencse már nem egy alkalommal egészítette ki egymást a régészet tudományában, s hozott számos jelentős eredményt egy-egy nép, kultúra megismerésében. Így jártunk mi is legutóbb, 1986 első régészeti leletmentésén. a szíjvégek stabilitását növelték. Az öntött övék szíjvégeinél, erre már érthető okokból nincs szükség, sőt a Az MTA Régészeti Intézete és a Szolnok Megyei Múzeumi Szervezet közös megállapodásának keretében már több éve folynak Szolnok megye régészeti topográfiájának terepbejárási munkái. A terepbejárás a régészeti munka egyik legfontosabb alapmódszere. Ilyenkor a régész meghatároz egy-egy területet, s azt módszeresen átkutatja. Ez az átvizsgálás azt jelenti, hogy az adott területen fellelhető összes régészeti emléket összegyűjtjük, összegezzük. Ennek forrásai lehetnek a már korábban feltárt múzeumokban, levéltárakban megtalálható leletek, vagyis írásos említések, de a fő forrás a táj, maga a föld. Megyénkben a munka első szakaszában a Tiszazug zárt földrajzi egységét kutatták át. Ennek keretében Öcsöd határa is bejárásra került. A sok-sok lelőhely közül az 59. számot viselőn folyt az ez évi első leletmentés. Itt a terepbejárás alkalmával nagyon szép bronzkori (i. e. XIX. század) cserepeket találtak a terepbejárást végző kollégák. Az anyag különlegessége felkeltette a korszakkal foglalkozók figyelmét. S mivel a lelőhely nem látszott veszélyeztetettnek, a térképünkön történő bejelölés, a lelőhely pontos földrajzi leírása és a cserepek összegyűjtése után tovább folytattuk a környék átvizsgálását. S ekkor szólt közbe az élet, a véletlen. Az öcsödi termelőszövetkezetnek és a községnek agyagra volt szüksége. Mivel lelőhelyünk az agyagos talajú magasparton, az út közvetlen közelében van, éppen itt nyitottak bányát. Félő, hogy az agyaggal együtt a régészeti emlékeket is elhordták volna .... ha egyik kollégánk, Cseh János nem jár éppen arrafelé, s nem veszi észre a földmunkákat, illetve nem látja meg, hogy a korábbi bronzkori cserepek mellett emberi és allati csontok „lógnak ki” a bánya falából. E felfedezés nyomán kezdődött meg a leletmentés. Az első nap sikerült megállapítani a sírok korát, és két női sír leleteit megmenteni. Az egyiket már a temetés után feldúlták, kirabolták, s hogy a sírba nőt temettek, csupán a halott koponyája mellől előkerült orsógomb igazolta. A második sírban is nő nyugodott. Bár medencéjéig a csontokat a bányászat közben elpusztították, a jobb vállánál egy orsógomb, a koponya két oldalán egy-egy bronzból készült kék üveggyöngy függős fülbevaló, nyakából kék üvegszemekből álló gyöngysor került elő. Ezek alapján világossá vált, hogy a VIII. század elején használt avar temető sírjairól van szó. A két női sír nagyméretű foltot fogott közre, egy lovassírt, amelynek feltárása két napot vett igénybe. A nagyméretű sírgödörbe egy szabad jogállású férfit temettek el. A sírgödör aljára minden bizonnyal gyékényből vagy más szerves anyagból készült takarót terítettek (ezt a vázak alatt levő fehér elszíneződés mutatta), s erre fektették a halottat. A háton fekvő férfi baloldalára, vele ellentétes tájolással fektették felszerszámozott lovát. A leölt lovat lábaira rogyasztották, fejét oldalra fordították. A férfi jobb oldalára helyeztek egy birkát, majd az egészet beborították bőrrel, amit a sír minden pontján megtalálható • bar Ja elszíneződések bizonyítanak. Miért volt fontos nekünk ez a lovassír, mikor tudjuk, hogy az Alföld sok temetőjében helyezték nyugalom/a hasonló módon halottaikat az avarok a VIII. században. A kérdésre a sírban található tárgyak és megfigyelések adnak magyarázatot. Különös — noha minden valószínűség szerint nem egyedi — megfigyelésnek számít a ló koponyájának helyzete. A nyaki csigolyák és a megmaradt koponyarész alapján megállapíthattuk, hogy a felszerszámozott ló fejét ezüstdíszes kantáríj segítségével egészen közel húzták a testhez. Ez a testhelyzet, a hevedercsat és a kengyelek már egyértelműen igazolják a nyereg meglétét, noha nyomát nem találtuk meg, hiszen fából készült, s elenyészett az évszázadok alatt. A férfit bronzcsattal záródó, öntött indadíszes bronzvere- tekkel díszített övvel együtt temették el. Ez önmagában véve nem lenne még szokatlan — ilyen övék tucatjával kerülnek elő máshol is, — ha az övhöz tartozó nagyszíjvég nél nem tapasztaltunk volna néhány olyan technikai különlegességet, ami már egyáltalán nem jellemző a kor úgynevezett „tucatöveire”. A nagyszíjvég laposindás díszű, két öntött bronzlemeze közé famerevítést helyezett az ötvös. Ez merőben szokatlan már ebben a korban, ám mindennapos technikai fogás volt egy-két generációval korábljm. amikor még nem öntötték az övék díszeit, hanem préselték vagy vékony lemezből vágták ki elő- és hátlapjaikat. Ezeknél a famerevítések fabetét az áttört indadísz esztétikai megjelenését hátrányosan befolyásolta. Akkor miért alkalmazta a fabetétet az ötvös ? Feltételezhető, hogy az *új technika (az öntés) elterjedésének első fázisában még éltek a régi bilo- nyos elemei, amelyeknek már nem volt jelentősége, de a két lemez közé korábban tettek ilyet, tehát akkor most is kell alkalmazni. Néhány szíjvég elkészítése után azonban világossá válik, hogy fabetét teljesen felesleges, tehát el is marad. Ugyancsak szokatlan, s a kísérletezésre utalnak a szíjvég felerősítésére szolgáló vasszegecsek, és talán még ennél is izgalmasabb az a megoldás, ahogy két vasszegeccsel a két lapot összefogták. Ez nemcsak csúnya, és szokatlan, hanem mint azt sok más VIII. századi példa mutatja, felesleges is Ezek nélkül is együttmaradnak a szíjvéglapok. A fenti technikai „furcsaságok” alapján nem járhatunk messze az igazságtól, ha feltételezzük: az övét olyan mester készíthette, aki járatos volt a VII. század végén jellemző préselt vagy lemezes szíjvégek készítésében, s még akkor is dolgozott, amikor már az új technikával előállított első öveket készítették. Az öv viselője pedig azok közé a férfiak közé tartozhatott, akik először viselhettek olyan öntött, indadíszes övét, amely a VIII. században gyakorivá, később kizárólagossá vált, oly annyira, hogy az ebből a korból fellelt régészeti emlékcsoportot a szakma „griffes-indás” kultúrának nevezte el. Egészen különlegesnek számít az is, hogy a halott férfi bal vállánál négy orsógombot találtunk. Ez az egész VIII. századi emlékanyagban egyedülálló. Az még csak előfordul, hogy egy-egy különleges esetben férfi sírokban találunk orsógombokat, a nők leggyakrabban előkerülő munkaeszközének, az orsónak a tartozékát. Ilyen a Szentes-Kajáni temető 143. sz. sírja, ugyanolyan övvel és orsógombbal, mint az öcsödi. De az még a női sírokban sem fordult elő, hogy egyszerre négy orsógomb van a halott mellett. Két lehetőség van a jelenség magyarázatára. Vagy^ feltételezzük ,1 hogy a halott férfi a család nötagjainak mindegyikétől kapott a temetéskor egy-egy gombot, s azokat szépen sorban odahelyezték a halott válla mellé; vagy egy különlegesen hosszú orsót képzelünk el, amelynek stabil mozgásához négy orsógomb kellett. Mindkét esetben különlegességgel állunk szemben. A módszeres terepbejárás és három sír feltárása tehát sok érdekes megfigyelési lehetőséget rejt magában. Madaras László Oaazcállttstta: Tálas László Hogy ebbe a sírba nőt temettek, a koponya melletti orsó gomb igazolja A szabad avar harcossal együtt temették el a lovát Is
