Szolnok Megyei Néplap, 1986. október (37. évfolyam, 231-257. szám)

1986-10-11 / 240. szám

8

Irodalom, művészet

1986. OKTÓBER 11.

Munkácsy Mihály nagyméretű képe 1886-ból, Liszt halála évéből

Benyó Judit:

Szeptemberi pusztán

Kiszáradt, kiégett mezőn is megél a pipitér, itt messze elszállnak a dalok.

Imádjátok, igyátok dalaimat szomjas vadfüvek, és te is, halványkék ég!

A mostoha mező mellett egy árva erdő lélegzik, benne olyan nagy a bánat.

Bőgjetek, pusztai jegenyék,

fölöttünk ma olyan gyengéd a szeptemberi ég,

beszippantom a föld, az ősz illatát.

Várnak ölelések olajzöld folyó partján, hanyatt fekszem a fűben, olyan szomjas vagyok, összeborulnak fejem felett búsan, ősziesen a cserjék.

— MZ okféle ember és sokféle

S foglalkozás van. Jurica Ágoston például egy időben abból élt, hogy reményüket veszített emberek között jó híreket terjesztett. Engedjék meg, hogy bemutassam. Még idehaza ismertem meg, a legelső gyűjtőlágerben. Ültünk a földön, lábunk közé lógatott fejjel, elhagyatottan, szerencsétlenül. Isten veled, hazánk — gondoltuk keserű szívvel. Az apák sírtak, s a szeretők bánatos szemekkel bámulták a Mariskák fényképeit.

És ekkor megjelent jurica Ágoston.

A barakk közepén jött, hátratett kezekkel, lassan, meg-megállva és olyan határozott fellépéssel, mint aki lehetne máshol is, ha éppen akarna, de nincs szíve magára hagyni az elkeseredett emberiséget.

Ahol még véletlenül cigarettáztak, bár fogytán volt már a dohány, ott leült az emberek közé.

— Randa egy hely — mondotta, s maga elé köpött. — Még jó, hogy nem maradunk itt sokáig.

Az emberek lógó fejüket felemelve, a Jurica képébe meredtek.

— Miből gondolja?

— Nem gondolom, hanem tudom. Kint dolgozom — biccentett fejével a parancsnokság felé.

Nagyot nyújtózott, s tápászkodni kezdett, mint aki menni készül.

— Ne menjen még, no. Hová megy? — kaptak észhez az emberek.

Jurica elmondotta nagyon titokzatosan, hogy ő borbély, s most azért jött a műhelyből, hogy egy- pár szivart összeszedjen, csak holnapig, persze, mert holnap már lesz neki „dögivel”.

Az emberek összenéztek, s látszott, hogy hajlandók a szivart összeszedni, csak maradjon még. S Jurica maradt.

Elmondta, hogy tegnap fegyver- szünetet kötöttünk, s napok kérdése, hogy elengedjenek. Persze lehet, hogy azért még lesz egy kis munka is — folytatta, — de nem mindenkinek. Majd holnap talán meg tudja mondani azt is, hogy kinek lesz.

Megrakodott szivarral, s elindult a láger másik felébe.

Lassan és nyugodtan ment. Nyugodtan, mint aki akár máshol is mehetne. Az egyik sarokban letelepedett, s elmondta, ugyanazokat a híreket. Tudta, hogy a hírek majd bejárják az egész lágert, ezért ügyelt, hogy minél kevesebbet beszéljen és következetesen.

Mikor már összegyűlt egy zsebre való cigarettája, a felét elcserélte kenyérre, s így jó is lakott.

Másnap már szinte szaladva ment át az első barakkon, mint aki nem ér rá.

— Jurica úr, Jurica 'úr! — kiabáltak utána.

— Valóban volna még remény? — érdeklődtek már azok is, akik csak hallottak róla, s már dugták is a szivart a zakója zsebébe.

Jurica elmondta, hogy már készítik is a névsort azokról, akiket nemsokára elengednek. Hogy pontosan kik ezek, még nem tudja — mondta. Az a baj — folytatta «<—, hogy a hírszerzés neki is pénzbe kerül. Hiába dolgozik a parancsnokságon, a beavatottak nem mennek hozzá csókért, hogy na, Jurica úr, hallotta a legújabb újságot? Az ember, ha már ismeri a környezetét, tudja, hogy hol, mit lehet elérni, de ehhez pénz kell.

Ettől kezdve Jurica Ágoston nemcsak cigarettát szedett, hanem pénzt is. Előkerültek a bélésekbe varrott papírpénzek, mert Jurica mindig tudott olyat mondani, hogy megérte. Ott egye meg a fene a pénzt — mondogatták egymásnak az emberek, — csak egyszer kikerülhessünk innét.

Legközelebb a beavatottak biztonságával Jurica már konkrét esetről is tudott. Sugárzó arccal közeledett, és az iránt érdeklődött, hogy nem ismernek-e egy Huptin- ger nevezetűt, mert azt már keresik is, hogy elengedjék. Persze senki sem ismerte, de az a tény, hogy íme egy eset, amikor valaki nem befelé lép a szegesdrótok közé, hanem kifelé, reményt öntött az emberek leikébe.

Kicsidenként nemcsak cigarettát és pénzt kezdett elhordani, hanem minden egyéb apróságot, azon a címen, hogy majd egyengeti az adakozók útját, és beszerzi a legjobb híreket.

— Hogy vagy te Juricával? — érdeklődtek egymástól az emberek.

— Nem lehetne megtudni tőle. hogy levágják-e mindenkinek kopaszra a haját? Mert elbújnék valahová, hogy megmaradjon ...

Egy késő őszi vasárnap reggel az őrség fellármázta az egész lágert azzal, hogy sorakozó. Két oszlopban kellett felállni a barakkok előtt. A beavatottak tekintetükkel Juricát kutatták, hogy oda álljanak, ahová ő áll. ö csak tudja — löködték egymást, s még majdnem össze is verekedtek a helyért. Hátha most lesz a kiválasztás — dobogott a szivük.

S eltalálták.

A Juricáék csoportját körülfogták, s elindították az állomásra.

Ez volt az első eset, hogy megrendült a Jurica iránti bizalom. De ő nem veszítette el most sem a fejét.

— Tudják maguk, hogy mi lesz azokkal, akik ottmaradtak? — támadt rá a kételkedőkre. — Nem tudják! Na ugye, hogy nem tudják, de a szájuk, az tud járni. Látszólag meg is sértődött. Ügy kellett kiengesztelni a legutolsó cigarettákkal.

Már hetek óta utaztak afelé, hogy minél távolabb kerüljenek hazájuktól, amikor egy állomáson felLőrincz László;

Jurica

Ágoston

tűnt megint Jurica. Beállott víz- hordónak, s az őrség felügyelete mellett dézsákban vizet adogatott a vagonokba.

— Jurica úr! — kiáltottak feléje az emberek nagy boldogan, hogy végre látják.

— Merre megyünk, Jurica úr?

— Mondjon már valamit.

De ekkor már senkinek sem volt semmije. Kifogyott az utolsó szivar is a legrejtettebb zsebekből. Jurica a homályos, büdös vagonba nézett, a megszakállasodott, elnyűtt emberekre, s nagyot köpött a kocsonyás hóra.

— Tudja a fene — szaladt ki a száján szíve szerint.

S ahogy a még visszamaradt utolsó gólya száll el a tájról, úgy röppent el az emberek leikéből is az utolsó remény.

— Ki tudja, mi lesz — fordultak magukba az emberek, — senki sem tudja, már Jurica sem tudja.

Amikor az «új lágerben Juricát megláttam, magamhoz intettem, s fülébe suttintottam:

— Jurica úr, ha lenne egy szivarja, mondanék magának valamit.

— Menjen a fenébe — förmedt reám dühösen, — ez a lemez már lejárt.

Látszott azonban, hogy gondolkodik valamin. Talán, hogy lehet-e még egyáltalán csinálni valamit.

Mivel a jóhír-szolgálát, mint kenyérkereseti lehetőség, teljesen eldugult, Jurica Ágoston másfajta foglalkozást választott.

Rengeteg beteg ember volt. Vér- hasas tüdőgyulladásos. Olyanok kik nem ehették a kenyeret, csak szárítva, megpirítva. Jurica evidenciában tartott minden beteget, összeszedte a kenyerüket, és feléért megpirította. Azért feléért — mondotta, — mert ő így is alig kap valamit belőle, a kenyér nagy réBertók László:

Valami

Valami csendben valami meglazul.

Egy tétova csavar, egy görnyedő ereszték, egy könnyelmű csomó.

A tárgyakat ne féltsd!

A gép még dolgozik, a ház szolgál tovább, megfeszül a kötél.

Bent sokkal nehezebb.

Az a legnehezebb, az út a megállásig, törésig, szakadásig.

Ep ésszel végigélni, míg az anyag

átrendeződik.

szét lefogják a fűtők. Jó üzlet volt ez, mert tűzhöz sehol sem lehetett hozzájutni. Jurica minden este végigjárta a priccsek világát, s mint egy vásári zsibárus, kiabálta diszkréten, hogy „kenyeret pirítok, kenyeret pirítok!...”

Néha krumplira tett szert. Négyöt szem sült krumplit rakott a zsebébe, s iszonyú felárral eladta a vérhasasoknak.

— Ezt vegye meg, ha meg akar gyúgyulni. Krumpli — hajolt a páciens füléhez —, le van jól pirítva a haja.

Kabátja alatt állandóan kulacscsal járt. A vérhastól lázas emberek mindenüket odaadták egy korty vízért, de tiltva volt. Jurica felismerte a helyzetet, s megalapozta a vízcsempészetet.

Egy idő után azonban nagyon megcsappant a kenyérpirítás meg a vízszállítás sikere, mivel az erősen meghalni valók meghaltak, a többiek meg kórházba kerültek. Ez időtől fő foglalkozása a közvetítő kereskedés lett. Elhíresztelte, hogy minden civilruhát elvesznek, s katonaruhát kap mindenki.

— Minek tartogatja —1 fogta meg az emberek mellén a zakót, — minek? Azért, hogy elvegyék? Mit tudják azt, hogy van magának egyáltalán zakója, vagy nincs? Katonaruhát egyformán adnak mindenkinek.

Mikor már az elközvetíteni való ruhák is elfogytak, másfajta jövedelemről kellett gondoskodnia.

Éhes volt mindenki. Enni és dohányozni akart. Az emberek összevagdaltak minden zuzmót, ágat, ha már elfogyott a dohányuk, csak hogy füstölhessenek.

A sok füsthöz azonban sok papír is kellett, Jurica rögtön felcsapott papírkereskedőnek. De honnan a papírt? ... Először az ablakhoz nyomta saját családi fényképeit, s éles késsel lemezeket hasított a fényképek hátából. Jurica Ágostonná egyszerre olyan átlátszó lett a képen, mintha már egészen lélekké készülődne válni. Amikor saját képeit már továbbnyúzni nem tudta, felében megnyúzta a többiekét is.

Csakhogy az emberek még éhe- sebbek lettek, s inkább pipát faragtak, mint hogy kenyérért vegyék a papírt. Jurica ekkor — talán életében először — elkeseredett. Jó hírek — kacagott fel keserűen, — az volt a jó világ. Ügy látta, most már nincs más választása, dolgoznia kell.

Ez a felismerés arra késztette, hogy mindenhová jelentkezzék, mindenhová, ahol — számítása szerint — a legkönnyebben és legjobban lehet boldogulni. Ha a konyhára kellett valaki, rögtön jelentkezett szakácsnak. Ha szabó kellett a műhelyben, azonnal ott termett. Ha suszterre volt szükség, azt bizonygatta, hogy otthon se volt különb suszter nála. Egy-két hétig kihúzta mindenütt. A konyhában csak mosogatni tudott, a szabóműhelyben csak bontani, a suszteréiban pedig szurkos fonalat készíteni, így sokáig sehol sem maradhatott. Márpedig lassan mindenkinek dolgozni kellett, aki csak nem beteg.

Végül a kőbányába került. A bányában nem lehetett semmit se közvetíteni, se csereberélni, se csempészni. Az egyetlen, amit csinálhatott: kis köveket a nagy kövekből. Jurica Ágoston ekkor elveszítette minden önbizalmát és mozgékonyságát.

Egy hideg november végi este a többiek úgy hozták magukkal, összefagyva, lázasan. Nyomában a vérhas jeleivel, negyedóránként szaladgált a bajára.

— Pirítok magának egy kis kenyeret, Jurica — mondották neki a társai.

Jurica rájuk nézett fintorgó képpel, s kenyerét a feje alá dugta.

— Ezt a figurát már ismerem — morogta —, hogyisne, hogy a felét ellopják. Engem nem fog senki be- palizni.

eküdt, és szitkozódott,

F

hogy mióta felhagyott a vízhordással, nincs egy derék, becsületes ember se, aki a vérhasasoknak vizet áruljon. Megnyúlt, lesoványodott. A szemei úgy égtek, mintha nagy, kék tölcsérek mélyén lennének. Végül (úgy volt, hogy mégiscsak szerencséje lesz. A lágerben a betegek napok óta a kórházvonat érkezését várták, mely visszaviszi őket a hazájukba. — Jurica — mentek hozzá az emberek, — Jurica, szedje össze magát, mert jó híreket hoztunk. Kórházvonat indul, és hazaviszi a betegeket.

— Hagyjanak békén, nincs semmim — mondta Jurica, — semmim sincs. értik! — ordította. — Hülyék, marhák — fordult a másik felére, — azt hiszik, hogy engem bepalizhatnak.

Két nappal a kórházvonat indulása előtt meghalt.

Tódor János:

Rum és

Fél éve jártunk az egyetemre, de szinte észre sem vettem az asz- szonyt. Magam sem tudom már, hogyan keveredtünk egymás mellé. Akkor, az előadásról hazafelé tartva beszélgettünk először. Sokáig ácsorogtunk a toronyház bejárata 'előtt, ő felszabadultan fecsegett, én ■meg egy literes zacskós tejre női fejet rajzolgattam. Már-már meguntam a dolgot, amikor fölhívott ■magához. A kis garzonlakásban alig volt bútor, a földre ültünk, és csak úgy zacskóból ittuk a tejet.

Most megittuk az arcodat, mondtam neki, mire ő bájos grimaszt vágott és nevetett. Derékig érő szőkésbarna haja szétterült alatta, ahogy hanyatt feküdt a szőnyeg- padlón, arca fehér bársonyba préselt V-betű. Hívj Kölyökntek, mondta, mielőtt megcsókoltam.

Akkoriban Z.-vel, az orvostanhallgatóval laktam együtt albérletiben egy külvárosi családi házban. Vizsgaidőszak kellős közepén fogadott be, mert korábbi bérleményemet egy túlságosan is jól sikerült szilveszteri buli után felmondta a házinéni. Rideg, barátságtalan szobában éltünk, a redőnyt nem lehetett fölhúzni, így egész nap égett a lámpa. Z., ha úgy ítélte, hogy odakint rossz az idő, hetekig ki sem mozdult a szobából. Aludt és olvasott, csupán a legszükségesebb táplálékot véve magához.

datolya

Zimankós februárt írtunk, szakadt a havaseső, így azután Z. többnyire ágyában heverészett. Én napközben dolgoztam, este az egyetemre jártam, Z.-vel jóformán csak éjszaka találkoztunk. Szobatársam akikor már sokadszor olvasta Druon három kötetes történelmi regényét, a Vaskirályokat. Éjszakánként a derék királyokról folyt a szó, és Z., aki régésznek készült, s csupán szülői kívánságra iratkozott az orvosi karra, órákon át rajongással tudott beszélni a középkor méltóságteljes nemesi eleganciájáról. Imádta a nyolclovas hintókon száguldó hercegkisasszonyokat, a kard ki kard párbajok büszkén férfias egyértelműségét, a főúri lakomák vad tobzódását. Z., bár nem hitt igazán Istenben, valamelyik honi székesegyházban tudta csak elképzelni esküvőjét, hatalmas tömeggel, amely vivátot kiált az ifjú pár láttán.

De az esküvővel, úgy tetszett, Z.-nek még egyelőre várnia kell, az áhított barátnő a beláthatatlan messzeség ködébe veszett, s lovagunknak — rajtam kívül, ha ugyan nem tűnik ez szerénytelenségnek — társasága sem akadt. Z.-nek megivetetten idegen (és érthetetlen) maradt a szabados egyetemista életforma. Büszkébb és csökönyösebb volt annál, hogy életközeiből is szem-ügyre vegye ezt a szabados-