Szolnok Megyei Néplap, 1986. október (37. évfolyam, 231-257. szám)
1986-10-11 / 240. szám
1986. OKTÓBER 11. SZOLNOK MEGYEI NÉPLAP 7 A túrkevei Finta Múzeumban Mihály István emlékkiállítása ^ Bánk bán A Damjanich János Múzeum régi hagyománya már, hogy minden tanév kezdetekor a város iskoláinak elküldi azoknak az előadásoknak a témáit, amelyeket a múzeumban hallgathatnak meg a diákok. Ebben a hónapban különösen megszaporodnak a múzeumi órák: október 15-én Gulyás Katalin történészmuzeológus arról beszél, hogyan éltek eleink a szolnoki várban; 20-án Menyhért László művészettörténész a keresztény mitológia a középkori festészetben, másnap Gulyás Éva néprajzkutató a Szolnok megyei néprajzkutatás eredményeiről tart előadást. Túrkevén a napokban nyitotta meg a város jeles szülötte, Mihály István festőművész emlékkiállítását Kaposvári Gyula ny. múzeumigazgató. Az igazi nagyságában még ma is csak éppen felismert festőművész százéves volna, ha élne. Másfél évtizede múlt hogy meghalt, de munkásságának koronái túlélik: amíg az ember képes lesz a művészi szép befogadására, amíg szeretni tudják valakik is a kevi földet. Hányatott sor- sú ember volt. A lengatyás kisfiú rajztehetségét ugyan tanítói hamar felismerték, de mégis a kevi szentségtörő, a kommunistaság- gal vádolt Kupa Árpád indította. Bitatására íratták be szülei a Fővárosi Rajziskolába. Az Iparművészeti Főiskolát már állami ösztöndíjjal vegezte el (1908- ban). Szülei elszegényedtek, Budapestre költöztek. Az édesanyjáról készített portréja — Anyám — a szegény gyermek álma: bíborba, bársonyba öltözteti munkában megtört takarítónőt. Az emberhez méltó élet gondolatkörében fogant a Kislány virággal című, első alkotói korszakában készült képe is. Színes, harmonikus világot varázsol az induló élet köré. Nem azt festette, amit látott, hanem amiről álmodozott... Három évre szóló nyugateurópai öszöndíjat kapott. Az első állomás Berlin. Kiállított ott is, de egyetlen képe sem került haza: a műgyűjtők mind megvették. Berlin ezért is fontos életútjában, mert ott kezdett ismerkedni a színpadi díszletfestészettel. Az akkori Európában a német színházak megkülönböztetett figyelmet fordítottak a színpadi látványra. Már továbbindulna tanulmányútja újabb állomáshelyére, Párizsba, amikor volt tanára, Ujváry Ignác hazahívja: legyen az Opera és a Nemzeti Színház díszlettervezője! Hazajött. Háború, katonaság, froní- szolgálat, sebesülés, önarckép, 1914-ben: komoly, de lázadó szellemű. A tárlat egyik legjobb képe. Színpadképeit kiállítják, dicsérik, de az 1919-es proletárdiktatúra leverése után elbocsájtják állásából. Kupa Árpádot — jóval előbb — „csak” kommunista-gyanúsnak mondták, őt már egyértelműen kommunistának. A korabeli „nemzeti gondolat”- ról kifejező módon mondott véleményt: az Árpád, a Szent István egy-egy nagyszerű önarckép. A fővárosból is távoznia kellett, később a szegedi városi színházban kapott állást, onnan ment 1951-ben nyugdíjba. A szegedi évek emlékei erőteljesek művészi hagyatékában, így a kiállításon is. Az öreg ház Űj-Szegeden. a Sándor öcsém, a Tél rezignált kompozíciók, festőjük már régen túljutott az álmodozások korán, a kopár valóságot láttatja. A felszabadulás után részt vesz a Demokratikus Magyarország Első Képzőművészeti Tárlatán — 1945. március 15. — közéleti szereplést vállal, majd újra — Velence községben — „eltemetkezik”. 1957. tavaszán levelet ír „haza”. „Kedves kevi testvéreim! Szeretetem irántatok annál is inkább éreztetni akarom, mert Ti voltatok hazánk első termelőszövetkezeti városának megteremtői. Ti bennetek kell felemelkedni és a magyar kultúrát a legmasabb nívóra emelni..." A kevi föld vonzza, a város hazahívja, otthont es műtermet — Jégpalota — adott neki a templom melletti oszlopcsarnokos épületben. Ettől kezdve — 1958 — Mihály István Túrkeve festője. Legtermékenyebb művészi évtizedét éli, felfokozódott érdeklődése a föld népe irán maradandó képeket eredményez. A Kaszások tényleg szimfónia. Kevesen tudták ennyire kifejezően viszaadni a magyar festészetben a búzatáblának feszülő emberi test szépségét, a kasza lendületét, — pedig „örök festői téma” volt. A Pihenő a munkában fáradt asszony és a tájegyüttes lélegzése, az önarckép egy tartalmas élet minden eszenciája és következménye az emberi arcon. Az indulás évei gondolatban újra és újra mai megfogalmazást nyertek. A tönkrement kisparaszt szülők emléke a nagyüzemi mezőgazdaság életéből festett képéin jelentkezik. S a kevi táj, az „ezerszer áldott kevi föld” — Vízparton, Nyáj, Felhők, Baromfitelep, stb. — utánozha- tatlanul sajátos színvilágában maradt az utókorra. S amit még a nagyon szép emlékkiállításhoz kapcsolva érdemes megjegyeznünk Mihály Istvánról: ő volt a Kevi Kör szülőatyja, első mestere. Tiszai Lajos r\jj . - ,;jf“ / jlg . Az utolsó önarcképek egyike Ne áltassuk magunkat: a Bánk bánt játszani mindig kockázatos vállalkozás volt — ma is az. Nemhogy biztos sikert, de még félsikert is ritkán ígért. Tökéletesen előadni pedig még senkinek nem sikerült eddig, pedig aligha van színháza e hazának, ahol ne próbálkoztak volna meg vele, ugyanott akár többször is az idők folyamán. De lehetséges-e tökéletes előadása egy drámának, mely maga sem tökéletes, bár remekmű; könyvtárnyi munka szól fogyatékosságairól, kiforratlanságáról, dramaturgiai következetlenségeiről, nyelvi göröngyeiről, amelyek alaposan feladják a leckét a mindenkori színházi interpretá- toroknak. Aki tehát a Bánk bán bemutatására vállalkozik, aligha spekulál könnyű sikerre. Bevezetőül mindezt korántsem a szolnoki társulat vállalkozásának „mentegetésé- re” hozom fel, ellenkezőleg, hogy művészi tettének bátorságára utaljak, hogy hangsúlyozzam azt a nemes szándékot, amely testet ölt ebben a nagyszínházi idei első premierben; az igényesebb művészi munkára való törekvést, hogy színházunk még ebben a könnyedebb szórakoztatásra csábító vagy gazdasági okokból talán kényszerítő időkben sem mond le ilyen irányú küldetéséről. Ezért jelképesnek is tartom a tragédia mostani bemutatóját. Másrészt eléggé nem dicsérhető az a törekvés, hogy a Bánk bánt, nemzeti drámairodalmunknak ezt a kivételes alkotását, amelynek azonban még mindig nagyobb az irodalmi becse, mint a színházi rangja, népszerűségéről nem is szólva: közelebb vigye a mai nézőhöz, hozzánk; hogy ezért akár különböző átigazítási munkálatokra is vállalkozzék, olyanokra, amelyek megkönnyíthetik számunkra a sok szempontból ma már nehézkesnek tűnő dráma befogadását. Ha a szolnoki bemutató időszerűségét keressük, ebben érhetjük leginkább tetten az aktualizálás szándékát. Ügy tálalni a Bánk bánt, hogy történelmi és emberi problematikájának megértését ne terheljék a hazafias romantika túlzásai, hogy a dráma eredendően formai nehézségei, nyelvi akadályai se állják útját színházi sikerének. Ugyanakkor nem mondani le a színpad hatásos látványelemeiről sem. Ezúttal kétoldalt, a nézőtérre is benyúló hatalmas történelmi tablók övezik a színteret, vágtató harcosokkal és regényes zöld tájakkal — Antal Csaba munkája —, s ez valóban A napokban nyílt meg Szolnokon, a Megyei Művelődési és Ifjúsági Központ 1. emeleti társalgójában Csabai István és Garay Tamás amatőr fotóművészek kiállítása. A két alkotó — Ratkai Barnával — a határainkon túl is ismert Weston-stúdió alapítója. A tavalyi bécsi és váci kiállításuk után most nyílt lehetőség első ízben számukra, hogy lakóhelyük közönsége előtt is bemutatkozzanak. Szolnoki tárlatukat — amelyet november 3-ig tekinthetnek meg az érdeklődők — Hefele József fotóművész nyitotta meg. Képünkön Csabai István Mónika c. alkotása Hirek Jászberényből Néptánc apróknak, nagyaknak A Jászsági népi együttes idén harmadik alkalommal indított 3—8. osztályos tanulók részére néptánciskolát. A kétéves tanulási idő alatt a jelentkezők megismerkednek a néptánc alapjaival, a legismertebb hazai táncokkal. Az oktatás mellett a népi együttes táncház rendezésével teremt lehetőséget a néptáncot kedvelő, szórakozni, kikapcsolódni vágyó fiatalok részére. Minden hónap első szombatján az aprók délután 5—7-ig, a felnőttek .pedig este 7 és 10 között kereshetik fel a Víz utcai klubot, ahol a Téka együttes húzza a talpalávalót. A nyári nemzetközi néptánctáborban kötött ismeretségek. a Jászberényben szerzett kedvező tapasztalatok két októberi programot is teremtettek. A Déryné Művelődési Központ október 6— 14 között tanfolyamot rendez a Hamburgi Táncház Egyesület tagjai részére. A 17 tagú csoport, akik közül tölbben már korábban is ismerték a jászberényi táncosokat, a magyar táncok gyakorlati elsajátítása mellett elméleti kérdésekkel is foglalkozik. Október végén pedig, az Újvidéki Petőfi Sándor Művelődési Egyesület meghívására, egy hétre Jugoszláviába utazik a Jászsági népi együttes, ahol a fellépések mellett szakmai segítséget is nyújtanak az ott működő magyar nemzetiségi néptáncegyütteseknek. Múzeumi órák a Oamjanichban festői környezet. Ráadásul rejtekajtókkal, mi nézők is azon át érkezünk a nézőtérre, mintha rejtelmes titkok világába lépnénk. Más kérdés, hogy ebben a felcsigázott hangulatban nagy titkokra hiába várunk, az igazi felfedezés, a meglepetés ezen az estén valahogy elmarad. Van viszont feszültség, kétségtelen. Ács János erős felütéssel kezd már a nyitó jelenetben; szól a zene, az Erkel-operából ismerős palotás — bál az udvarban — de a színen mozdulatlanul állnak a szereplők, „micsoda mulatság ez” fogalmazódik meg bennünk, s a hang és a látvány erős kontrasztja különös szorongással tölt el bennünket, érezzük, bár alig történik valami, mégis vibrál a levegő. Ács ezúttal is igazolja atmoszférateremtő képességét, mely a továbbiakban is megnyilatkozik a helyzetek megkomponálásá- ban. Fő erénye: a felfűtött drámaiság. A jellemek ábrázolásában is a felfokozott érzelmek kifejezésére törekszik, ami sajnos nem jár mindig egyértelmű sikerrel. Főképp bizonyos gesztusok, mozgások alkalmazása szúr szemet és sért „illemet”; olyanok, amelyek inkább il- lenének esetenként egy-egy kocsma közönséges környezetébe, semmint az előkelő királyi udvarba, s legfőképp a nemeslelkű, arányt és mértéket tartani tudó Bánk gesztusaiba. Még felindult lelki állapotában sem fogadható el, pedig az előadáson ez történik, hogy Bánk Melinda arcába vágja durván boros kupájának egész tartalmát. Erre még a háborgó lélek féktelensége sem lehet magyarázat. Derzsi János egyébként nagy igyekezettel törekszik egy emberibb és hitelesebb Bánk megteremtésére, hogy őszintén mutassa fel a szerelmében megbántott férj keservét, de eszközei még nem elégségesek bonyolult feladatának megoldására. Hangos kitöréseinek nincs meg mindig a lélektani fedezete, ráadásul öltözéke sem túl szerencsés; ahogy például nemes szőrből készült lelógó „kacagányával” megjelenik a színen, nem úgy fest, mintha fárasztó országjárásról érkeznék, sokkal inkább, mintha valami farsangi maszkabálból cseppent volna ide. Nagy titok feltárásával, eredetien új, meglepő felfedezésekkel az előadás, ahogy említettem, nem szolgál. Van azonban mégis egy üdítő meglepetése: nyelvi gördülé- kenysége, majdnem azt mondtam: maisága. Már az első pillanatokban megütheti fülünket, ahogyan Ottó szól például társához „de hideg vagy” — mondja az ifjú herceg a szerelmi rajongása iránt közömbös Biberachnak — „mit is beszélek neked, ki sosem tudta, mi az forróan érezni!” A gondolat ismerős, de ahogyan szól, érezzük, nem a régi, nem döcögős, természetes, a szavak köny- nyedén surrannak. Csupán az összehasonlítás kedvéért álljon itt Katona eredeti szövege: „Óh melly hideg! — mit is beszélek én ezen megunt fagyos személy üres szívének, aki eddig sem tudá azt, hogy mit tegyen forróan érzeni!” Mennyivel körülményesebb, nehézkesebb ez, mint az előbb idézett új változat, mely éppúgy, mint az előadás sok más nyelvileg maibbra átigazított részlete a szolnoki bemutató igazi újdonsága. Morcsányi Géza dramaturg és a rendező Ács János bátran vállalta a drágakövek, Katona szavainak további csiszolását, annak a munkának a folytatását, melyet több mint tíz éve költői módon Illyés Gyula kezdett el. Sok részlet most is még az ő átigazításában hanzik el, de Morcsányiék tovább is léptek a megkezdett úton, még inkább a mai beszéd igényeihez közelítvén a dráma nyelvezetét. Talán aránytalanul több szó esik a nyelvi „kozmetikáról”, pedig értékelendőek azok az okos rövidítések, szerkezetbeli finomítások is, amelyek révén itt e szolnoki bemutatón világosabbá vált a cselekmény, érthetőbbé és pontosabbá a színpadi történés. Mindig tudtuk: ki miért került oda, ahol és amikor megjelent. Áttekinthetőbbek lettek a bonyodalmak, s ez a megértés szempontjából feltétlenül erény. Mégis, amikor Bánk tragédiája beteljesül, s ott áll előttünk sorsának súlya alatt összeroppanva — a királyné kiterítve, akit ő gyilkolt meg, Melinda pedig a lábainál ugyancsak holtan, akit a szégyen miatti őrület kergetett halálba — mégsem száll meg bennünket a döbbenet, sorsa láttán megrendülést nem érzünk. Értjük, ami történt, s azt is, hogy miért kellett így történnie, de idegeinkbe nem hatol Bánk tragédiája. Sokféle oka lehet ennek, sze- repválasztásbeli is. Tévedés volt például a férfiasán kemény Egri Mártára osztani a finom líraiságú, gyengéden nőies Melinda szerepét; Egri Mártára, akiben tombol a drámai erő. De lehetnek szerepfelfogásbéli okok is. Tiborc jajpanasza például nem ér el hozzánk (Bánkhoz sem), túlzottan racionális és nem igazán erőteljes. Hunyadkürti István dicséretére legyen mondva, kerüli a szokványokat, de Ti- Iborca nem revelán®. Aztán Ottó — Mertz Tibor — inkább egy rajongó Rómeó, semmint számító ikéjenc; szerelmi lobogásával sokkal több rokonszenvet ébreszt, mint amennyi ellenszenvet kellene figurájának kiváltania. És II. Endre alakja, az is túlságosan nyers és darabos, bár kétségtelen, hogy nem a megszokott papucshős, holmi tehetetlen báb, aktív és cselekvő a játékban, de sem nem eléggé emberi, sem nem eléggé királyi Szerémi Zoltán megformálásában. Egyértelműbb és tisztább Gertrudis megfogalmazása. Jól tükröződnek Meszléry Judit alakításában a királyné zsarnoki tulajdonságai, ereje, királyi gőgje, de ugyanakkor nem érezni meg benne az emberi esendőséget, így kissé egysíkú az alakja, főleg a Bánkkal való nagyjelenetben hiányzik a lélek hullámzása. Petur bánt Czibulás Péter játssza, s egy szenvedélyektől lobogó bánt hoz a színre, akiben forr a királyné és az idegenek elleni gyűlölet, s ebben meggyőző és hatásos. Bánja azonban lehetne még mélyebb, még súlyosabb. Sztarek Andrea rövid szerepében felvillantja Izidóra féltékenységét, majd sértődöttségét, illúziót keltőén. Jellegtelen a három bán: Mikhál Fekete András, Simon Kocsó Gábor, Myska Pusztay Péter. És Solom mester is, Bal József. Aki viszont teljesen a helyén van, s aki ha megjelenik, rögvest levegőt hoz magával a színre, életet, és kellemes bizsergést a nézőtérre: Valldi Péter Biberach- ja, mely az előadás erőssége, nyeresége. Vallai sugárzást tud adni szerepének. Bibe- rachja az eszes, ügyes ember, akit a pénz rezonja vezérel, s nem a hatalom mámora igazgat, aki tudásával nő környezete fölé, s aki jól tudja kiszámítani lehetőségeit. Ismerős ez a figura, más öl—. tözékben akár napjainkban is feltűnhetne. Ha van. amire a színháztól távozván még sokáig emlékezhetünk, ez Biberach — Vallai Péter megformálásában. Sok jó szándék „mocorog” ebben a szolnoki Bánk bánban, hihányzik azonban belőle valami: az a művészi erő, amely átlendíthetné a megbízhatóság színvonaláról a minőségnek egy magasabb fokára: a varázslat birodalmába. Valkó Mihály
