Szolnok Megyei Néplap, 1986. szeptember (37. évfolyam, 205-230. szám)
1986-09-06 / 210. szám
198ó. SZEPTEMBER 6. Irodalom, művészet 9 Gyurcsó István: Őszi időben járunk Szitál, szemetel az eső, ősz van, gubbaszt a veréb, fázik, didereg. Csúszik az ember a járda kövén, bújik, nyakába eső csepereg. Húzódjunk össze már, kicsiny kályha a szív, és bizony alig melegít, bár kibányásztuk a jó szó szenét. Haszontalan, ha kedvre nem hevít. Fázom. Takarjon szárnyaid alá a jó szándék, az anyás szeretet. Segíts. Nem bírom rakni egymagám szíved közepén a hunyó tüzet. Esik. Csókjaidból teríts ernyőt fölém: derítsd kedvre a didergőt. Szitál, szemetel az eső, ősz van, árad a víz, duzzad a patakban. Űj pallót vernek a két part között, ahol a tavalyi összetörött. H. Jakab Ilona: Artér Zelk Zoltán: Szikszai Károly: Augusztus Amire ránézek Augusztus közepe... Elszökni nyárvégi hó... és vissza se jönni, a nyarat siratja máshová vinni ezt a már a rigó. megrongált arcot, gyomromból eljátszani A nyarat siratják a remegést egyetlen a fellegek kártyapartin, s a szélben repülő eljátszani amivel évek során falevelek. megajándékozott az idő. leülni valami fűben sír már az erdő és ahol szemeimből elsorvad sír a liget, az alázat, és véremben újra pedig még messze a lakhatok. tél, a hideg. elszökni, és vissza se jönni Messze még, ki tudja, de hány részre szakad a test hol közelít míg lüktet, naponta hány de a fák hallják már kulacsból a lépteit... iszik a száj. és van-e egyáltalán fűcsomó, 1936 amire ránézek, és azt mondom: A költő hagyatékából itthon vagyok? Keresték is, kutatták is. de Isten kardját nem találhatta meg más, csak az, akinek ö szánta. Végre megszületett. Anyja — talán még a szittya király felesége sem volt — álmot látott: csodálatos fiúgyermeket fog szülni. Meg is jelent előtte a fia, lángoló, sugárzó karddal az oldalán. Az álmot sokszor elmesélte fiának, Attilának, aki boldogan hallgatta. Még kisgyermek volt, és már tudta, hogy ő lesz a hunok fényes csillaga, Istennek ostora. Tudta azt is, ‘hogy legyőzhetetlen lesz. Könyörtelen azzal, aki szembeszáll vele, de kegyes ahhoz, aki szövetséget kínál neki. Tudta, hogy kíméli majd a nőket és a fegyverteleneket, megvédi szövetségeseit, de saját kezével öli meg azt, aki ellene fordul. Legyen akár saját testvére is. Nőtt, nődögéit Attila, egykettőre király lett belőle. Zömök, hullámos hajú ifjú volt, fekete, villogó szemű, ilyennek mondják, akik látták. Igen ügyesen forgolódott a harcban, teljes fegyverzetben is föl tudott ugrani a lovára. Kedvelte a pompát, vendégeit színarany székre ültette, de ő maga egyszerűen, mértékletesen élt. Fegyvere fényes, sátra mindig tiszta volt. Egyik nap — ennek a napnak el kellett következnie — futva jön Attila királyhoz egy pásztor. Kardot tart maga előtt, mindenki látja, hogy lángok csapnak ki belőle. — A mezőn találtam — mondja elakadó lélegzettel —, egyik tinóm belelépett. Ha nem hiszed, nézd meg a lábát, véres seb van rajta. Attila nem látja a pásztort, nem érti mit mond tinója lábáról, csak a sugárzó Isten-kardot látja. Mikor megmarkolja, érzi, hogy emelkedni kezd vele a föld. Suhint a világ négy égtája felé, szeméből istenek ereje, arcáról szilaj, ravasz mosoly sugárzik. — Isten kardjával megbüntetem a föld minden népét — kiáltja. És suhogtatja a kardot, forgolódik, kiabál. — Megbüntetem a föld minden népét! Megbüntetem a föld minden népét! A hun urak ámulva nézik, a pásztor lehajtja fejét. — Miért bünteted? — kérdezi. Attila fölugrik az asztalra, karja, mint egy óriási húsvágókés, vagdalkozik, hadonászik vele. — Megbüntetem! — kiáltja, és a levegőbe szúr. A kard fölszikrázik, hegyéről fájdalmasan csordul le a fény. — Miért? — kérdezi a pásztor. Legalább mond meg, miért? OsszeáUitotta: Rékasy Ildikó áratlanul kapott levelet régenlátott barátnőjétől, hitetlenkedve forgatta: kérlek- látogass meg. Telefonom nincsen, új címem a borítékon áll. Mielőbb gyere, várlak nagyon. .. A néhány sor közül sikoltott a segélykérés, az asszony legalábbis így érezte. Valami történhetett Klaudiával. Meg sem tudná hirtelen mondani, mikor találkoztak utoljára. A bizonyos strandbéli eset után még néhányszor, későbben telefonon beszéltek, de ahogy fogyott egymásnak szánt mondanivalójuk, úgy ritkult a beszélgetések száma. Klaudiát azért barátnőiéként tartja számon, noha időtlen idők óta nem látta. Általában ismeri életének menetét, közös ismerősük van számos. Arról azonban nem tudott mégsem, hogy elköltözött. A főváros egyik külső kerületének, szűk utcájába, no lám. A megrögzött belváros-lakó, ki színházak, fényes körúti boltok, éttermek nélkül életét el sem tudta képzelni. „Annak tudata, hogy bármikor, bármely színházba, étterembe bemehetek. .. Zeneakadémiára, operába, bármikor. . . Ha nem is megyek, de mehetnék..— hallotta Klaudia kényeskedően nyafogó hangját, mialatt ki tudja hányadszor olvasta végig a balra dőlt betűkkel írott levelet. A földszintes szoba-konyhás lakások láttán már a kapu alá lépve nyilvánvalóvá vált, illemhely az udvar végében. A régmúlt és a jelenidő mély szakadéka pillanat alatt betemetődött. Klaudia gyengéden átölelte, a vállát alig érintve, s hálás volt az érzelgéstől, csó- kolódzó meghatottságtól mentes találkozásért. — Mennyire örülök, hogy nem vagy beteg — mondta őszintén. Mintha tegnap váltak volna el, olyan volt minden, kivéve a szoba-konyhás lakást. — Mi jutott eszedbe, hogy ide költöztél? — kérdezte. — Az isten háta mögé, hogy jutott eszedbe? — Klaudia felnevetett, mint régen, kis döccenő hangokat hallatott. Mivel gondosan kerülték egymás tekintetét, az asszony csak tudta, de nem látta a jól ismert mozdulatot, ahogy Klaudia a hajába túr, s mosolyog. Tudta róla azt is, édesanyja meghalt, s az a férfi, akihez nemrég kötötte életét, ugyancsak eltávozott az élők sorából. A férfinak sosem állt betegágya mellett, ravatalát nem látta, mivel a megboldogult hű özvegyet is hagyott hátra, a temetőbe is nagyritkán, lopva látogatott el. Virágot nem vihet, az özvegy gondosan számon tartja a sírra helyezett virágokat, s idegenekét nem tűri ott. Milyen büszke is volt Klaudia, hogy neki Hugóból a kellemesebbik rész jutott mindig, cselédmunkát sosem kért tőle, noha ezt maga alakította ily szerencsésen. Hugó egyszer így szólt, nem varrnád fel a gombomat, kedves? Én, kedves? Nem, majd otthon felvarrják. S mikor azon a vasárnap délutánon nem érkezett meg, úgy érezte, megőrül. Másnap felkereste Hugó főnökét, kivel gyakorta ültek hármasban egy preszó teraszán. A kopasz sörhasú férfi széttárta karjait: Klaudia, maga jól tudta, hogy a szíve bármelyik pillanatban felmondhatja a szolgálatot, igaz? Tudtam. Sajnálom, Klaudia, fogadja részvétemet. .. — Oh, azt hiszed, én találtam ki? Födémcsere, tatarozás a régi lakásban — mutatott körbe Klaudia. — Ami azt illeti, visszaköltözhetnék már, de egyelőre mégis lehetetlen, majd elmondom.. . — A szobába léptek, amely akár egy raktár, ahová bármelyik pillanatban beronthat egy sereg ember, hogy felkapkodja a kötegelt csomagokat, könyveket, dobozokat, göngyölt szőnyegeket, falnak fordított, üres szekrényt, ládákat. Az egyetlen nyugalmas sarok, egy fekvőhely, mellette szék. — Foglalj helyet... — Mindketten lehajtották fejüket, mintha így rejthetnék öregedő arcukat. — ÉrtesítetCsongor Rózsa: Födémcsere tek, egy évvel ezelőtt, kész a lakás, foglaljam el. A helyzet rosszabb, mint volt. A parketta felpúposo- dott, a falakról pereg a festék, a vízmelegítő használhatatlan, a fűtőtest leszakadva. .. — Ezért írtál? — Oh, nem ezért. A dolgot ügyvédnek adtam, írtam a legfőbb igazságügyi szakértőnek is, segítsen rajtam. Nem csinálhatják ezt velem. Magányos vagyok, kiszolgáltatott. .. A demokráciában szabad-e állítani a rosszról, hogy az tökéletes ? Tegyen igazságot. .. — Az asszony gyakorta megfordult régen a belvárosi, körfolyosós ház, udvari ablakos, parányi lakásában. Ez mintha barátságosabb, főként tágasabb lenne. Az ablakon túl kertre látni, benne magasra nőtt orgona, meg lícium bokrok, arrébb hatalmas japánakác. Idebenn meg a fojtogatóan összekaszabolt rend, a zilált szárnyaszegettség. Miért él így, gondolta. — Hallottam, hogy szegény Hugó... fogadd részvétemet. — Hugót el kell felejtenem, ha tudom — mosolygott szomorúan Klaudia. — Néha kimegyek a sírjához, de inkább itthon beszélgetek vele... — S a heverő fölötti falra mutatott, ahonnan egy fekete rámába zárt férfi nézett reájuk. Hirtelen, s ezt egyszerre akarták, szembe fordultak egymással. Klaudia feketére festett hajában haj- csavarósan, s az asszony a maga leplezetlen öregedésével. Nézték egymást. Tehát ő is, gondolta az asszony, hiába festi a haját, férje sincsen, gyereke sincsen. Tehát ő is? Gondolta Klaudia, én befesteném bizony, nincsen utálatosabb az ősz hajnál. — Miben segíthetek? — kérdezte az asszony, s örült, hogy túl van a legnehezebbjén. — A leveleimet kellene elhozni. .. — Szívesen, felelte, mintha tegnap váltak volna el. Megegyeztek, honnan, s milyen leveleket kell elhoznia. Klaudia mosolygott, s közben váratlanul kisimultak a vonásai. Két ferde szemfoga is a régi, gondolta az asszony. Meglehet, művi, mégis, manapság megdöbbentően eredeti fogsorokat gyártanak. — Játéknak sem rossz, időtöltésként... — mondta Klaudia, s apró döccenésekkel nevetett. — Kösz, hogy elmégy... Akkor fiatal volt még nagyon, de már két gyermek anyja. Férje tisztességes családapa. Klaudia dicsérte választását. — Szóváltásaitokat, s a házzasságotok rosszát ne tedd ki az ablakba, annyi az egész. Ugye nem haragszol, ha megmondom, középszer. Ezek a férfiak viszont a legjobb családapák és férjek. Nekem karakteresebb férjem lesz, ilyent találtam volna már tízet, mint a te Bélád. — Akkoriban Klaudia szorgalmasan bújta a napilapok házasság rovatát. Finom borítékokat, s víznyomásos levélpapírokat vásárolt. S ő meg, istenem, milyen régen is volt... futott a post restante levelekért a kiadó hivatalokba, előfordult, hogy saját lakása címét is átengedte a hitvest keresők leveleinek. Később elmaradoztak a levelek, úgy látszott Klaudia egynél állapodott meg. Szorgalmasan írta a leveleket, s merült el azok megérkezése után az olvasásukba. Révbe érkezett, vélte az asszony, de nem beszéltek róla. Egy napon így fordult hozzá Klaudia, eljössz velem a strandra? Ott adtam találkát neki, egyedül azonban, az első alkalommal, nem mehetek. Előbb szemre- veszem, érdemes-e vele. Még sohasem láttam. Mi sem természetesebb, felelte, te nem így tennél? Az én zöld fürdőruhám, a te sárga úszósapkád lesz az ismertetőjel. Megérted? Nem szeretném, hogy.. Az asszony természetesnek találta Hamarosan felfedezték a maga férfit, aki a medence megadott ol dalán föl s alá sétált. Eleinú messziről figyelték, később közelítettek hozzá. Klaudia bizonytalanul mondta, érdekes alak. A sovány férfi is rá illetve rájuk talált, a két nőben az egyetlenre. Látható volt az arcán, gondolkozik. Időnként felbátorodott, s hol egyikük, hol másikuk megközelítésére szánta el magát, de az utolsó pillanatban, tovább álltak. A sovány férfi megzavarodott, amikor újra melléje szegődtek, szó nélkül és hallgatagon. Erre-arra forgatta a fejét, mígnem idő múltával kitalálta, hogy tréfát űznek vele. Sértődve vette útját az öltöző felé, még egyszer megállt, jobb válla felett még egyszer visszanézett rájuk, szeme tele volt szomorú szemrehányással. Belepirult felkért mellékszerepébe, amikor hirtelen összefutottak a dolgok, s ott állt előtte egy tréfájuk tőrjébe csalt férfi. A szemrehányó szomorú szemekből mindent megtudhatott. Vakította a napfény, az emberek csokoládé barnán sétálgattak, hevertek, s az meg hófehér bőrével világított szinte. A keskeny váll, a hosszú, aszténiás mellkas, a karóvékony kezek és lábak, a kiáltó soványsága, a seszínű kefefrizurás haj, éppen növekedőben — sajnálat indult el a lelkében. Klaudia ránézett, karonfogta. Ez börtönből jött, nemde? Kikapta kezéből a fürdősapkáját, saját fejére húzta, lépett egyet előre, hogy tisztán lássa őt a férfi. Gyere, mehetünk, mondta, s karonfogta őt. Hányszor megírtam neki, kultúrált, jómegjelenésű. .. A férfi megfordult már, s eltűnt a lengőajtó mögött. engeteg levelem érkezett — szólt Klaudia, hangja érces, durva volt. — Telefonon érdeklődtem már, azt mondta a tisztviselő, hozzon egy bőröndöt, annyi a levele. Miért nem jön értük, három hét után nem őrizzük, azt mondta... — nevetgélt Klaudia azon a kis döccenő hangon. — Mikor és hová menjek — kérdezte az asszony, de már állt volna fel, hogy kitérjen vállalása elől. Klaudia mindent pontosan elmagyarázott. — Jó megjelenésű, kultúrált. .. csak van valahol egy ilyen férfi, mit gondolsz? — Bizonyára — felelte az asszony, felállt, menni készült... Halmágyi Roland: Horgász
