Szolnok Megyei Néplap, 1986. szeptember (37. évfolyam, 205-230. szám)
1986-09-06 / 210. szám
10 Szolnok megye múltjából 1986. SZEPTEMBER 6. A Nagykunság olkkeiből Karcagi munkásmozgalmi események a századfordulón Egy XIX. századi magyar teátrista Udvarhelyi Miklós (1790—1864) A századfordulón megélénkült hazánkban a munkásmozgalom. A kapitalizmus fejlődése a társadalmi ellentmondásokat nemcsak az iparvidékeken, hanem a falun is kiélezte. Ennek megnyilvánulásai voltak a századforduló szocialista ag- ránmozgalmai. Főképpen az Alföld külterjes gazdálkodást folytató vidékein növekedett meg a nincstelen agrárproletárok száma. 1891- ben a nagyalföldi parasztvárosokban egymás után alakultak meg a szociáldemokrata földmunkáskörök. Ezek után a karcagi érdeklődő jogosan veti fel, hogy városukban hol, mikor milyen munkásmozgalmi esemény történt ebben az időben. Bár Karcagon uradalmi nagybirtok nem volt — mégis sok szegényember dolgozott a karcagi gazdag parasztok tanyáin, mint cseléd, részes munkás (arató, kapás, stb.) vagy tengődött néhány holdnyi saját földjén. Növelte az elégedetlenek tömegét azoknak a száma is, aikik ipari jellegű foglalkozásúak voltak ugyan, de az alacsony munkabér. a meghatározatlan munkaidő és a kezdetleges munkavédelmi rendszabályok miatt, határozottan a kizsákmányoltak táborához csatlakoztak. Végül pedig, nem volt kevés azoknak a száma sem, akik megélhetésüket tekintve jobbmódúak voltak, de nagy érdeklődéssel hallgatták az új tan, a szocializmus tanításait, s részt vettek minden összejövetelen. A századelejei karcagi eseményekről keveset tudunk. Alig vehetünk a kezünkbe más dokumentumot, mint az egykorú karcagi újságokat, amelyekben több cikk olvasható az akkori eseményekről. Ezekben az uralkodó osztály szája íze szerint írott beszámolók találhatók, amelyek magukon viselik a korszak politikai hangulatát, sőt nyelvi kifejezésárnyalatait is. Mégis érdekesek ezek a korabeli, dokumentum- jellegű bizonyítékok, mert csak ezek tanúskodnak Karcag első munkásmozgalmi emlékeiről, személyeket, időpontokat, helyet említve meg. A Nagy-Kunság 1902. március 9-i számában Mit akarnak a szocialisták? cím alatt a következőket olvashatjuk: „Ezt fejtegette az elmúlt hét vasárnapján a piactéren a hatósági ellenőrzés mellett megtartott népgyűlésen ö^zszesereglett néhány száz ember előtt Rózsa Gyula, kit a lezajlott orsz. képviselő választáskor néhány kisújszállási választó polgár szocziál- demokrata programmal jelöltnek léptetett fel... Ismertette a szegény munkás nép nyomorát, sokallta az adót, követelte az általános és titkos választójogot; szervezkedésre hívta fel az elvtársakat, a piroletárságot. Közel 11/2 órát tartó beszédében erősen kikelt az uralkodó bérszolga rendszer ellen, statisztikát olvasott fel, hány szegény embernek árverezték el az utolsó párnáját az adóba. Kéri elvtársait, csoportosuljanak a szocziál- demokrácia vérpiros lobogója alá s minél többen iratkozzanak be a Karczagon újonnan alakított népkörbe. Végül éltette a szocziál-de- mokráciát. A hallgatóság. . . oszlófélben volt már, mikor békében, miképen a gyöngyharmat a mezőn.” A munkások akkor lesznek szabadok, ha önnön magukat képesek lesznek kormányozni. .. ” Szocialista gyűlés-ről számol be a Nagykunság 1902. Kovács (huszár) István állott a pódiumul szolgáló ládára, egy... szolnokiét elmondására, amit erősen megéljeneztek. Végezetül így szólt a tömeghez: „maradjanak okt. 12-i száma is, amely a következőket írja: „Szoczialista gyűlés volt városunkban ma egy hete délután. Az artézi kút környékén gyülekeztek és teljes díszben... tüntettek a fennálló társadalmi rend ellen. . . ” A forradalmi hangulat ezen a télen egyre erősödött Karcagon. Nem sokkal később ugyanis, a Nagykunság 1903. jan. 25-i számában a Népgyűlés című cikkben még jelentősebb megmozdulásról olvashatunk: „Az újjászervezett szociáldemokrata párt az elmúlt hét vasárnapján nagy népgyűlést rendezett, melynek egyedüli czélja volt a szocziálizmus tanának megvilágítása és ezen eszme terjesztése volt. a Párt vérvörös lobogója és nemzeti zászlók alatt zeneszóval vonultak a piacztéirre, hol 1500- 2000 ember előtt Szűcs Sándor megnyitván a gyűlést, felhívta Poor Árpád budapesti kiküldöttet beszédének megtartására. Két óra hosz- szat tartó, lendülettel előadott beszédében magyarázta a szocziálizmus szép eszméjét, felhíva mindenkit, hogy mielőtt ezen, mások által tévesnek hirdetett eszmét elítélnék, tanulmányozzák a szocziailizmust, s azután, látva az igazságot, küzdjenek az ellnyomottak jogaiért, az igaz eszme diadalra jutásáért.” Utána Csontos Imre lépett az emelvényre, s rögtönzött beszédjében elmondta, hogy ő nem tartozott a szoczialis- ták táborába, de mint városi képviselő kötelességének tartotta ezen szent eszmével foglalkozni, hogy megtudja, nem vezetik-e szegény polgártársait lelketlen agitátorok tévútra. Tartozik kijelenteni, hogy a szocziálizmus. .. szeretetet, egyenlőséget hirdet és szabadságért küzd.” „A közönség a Marseillaise eléneklése után a legnagyobb rendiben oszlott szét.” A századforduló éveiben megyénkben több helységben történt munkás- és parasztmegmozdulás. Ezért 1898-ban a megye alispánja új csendőrörsök felállítására kér javaslatot a főszolgabíróktól és polgármesterektől, hogy az agrárszocialista mozgalom elterjedését megakadályozhassák. 1904 tavaszán már Karcagon is sztrájkról olvashatunk. A Nagykunság 1904. máj. 1-i számában Sztrájk című kis írás érdekes hírt közöl: ,,Az az áldatlan bérharc, mely mindenfelé az országban oly sok kellemetlenségnek. .. volt előidézője, e héten városunkban is kitört. A kőmívesek szüntették be a munkát...” Ugyanerről) az eseményről elmélkedik a lap máj. 8-i száma, a Gondolatok egy sztrájk után cím alatt a következő szöveggel: „A jövő nemzedék történetírója e századot a sztrájkok korának fogja nevezni. Alig tíz évvel ezelőtt még csak az idegen nyelvek szótárából ismertük e szót. s ma már ismeri, sőt vérébe szívta a legegyszerűbb ember is. Alig van olyan nap, hogy új sztrájk kitöréséről nem hallanánk hírt... ” Ez utóbbi tény indokolja a Nagykunság 1905 évi dec. 24-i számában közzétett felhívást: „A rendőrség közhírré teszi, hogy az utcán verekedő eszközökkel, buzogányos vagy ólamvégű botokkal járkálni vagy csoportosulni nem szabad. E rendelet ellen vétők szigorúan lesznek megbüntetve. .. ” Dr. Fazekas Mihály „Udvarhelyi a magyar színészet élő krónikája — írta róla 1858-ban, ötvenéves színészi jubileuma alkalmából Vadnai Károly — eleven emlék, melyre egy fél század érdekességei vannak följegyezve.” Bizonyos, hogy életében talán senki sem jellemezhette volna jobban azt az embert, aki a XIX. század első évtizedeiben a magyar színészet egyik legjelentősebb egyénisége volt, s mint színész, operaénekes és társulati igazgató egyaránt a legnagyobbak közé tartozott. Udvarhelyi Miklós 1790- ben Tiszaabádon született. Édesapja 1789-től 28 éven át volt a helyi református iskola rektora, de olykor segédlelkészként is működött. Szülei kora ifjúságától papi pályára szánták, ezért előbb otthon taníttatták, majd a Debreceni Református Kollégiumba küldték tanulni. A papi hivatás iránt sokáig őszinte elhivatottságot érző Udvarhelyi életében meghatározó jelentőségű esemény volt a kolozsvári színtársulat 1806. évi debreceni vendégjátéka. „Ekkor láttam először színi előadást — írta később visszaemlékezéseiben — ami nekem annyira tetszett, hogy amikor csak erszényem engedte nem mulasztottam el egy előadást is. Utoljára már annyira szenvedéllyé vált bennem a színészet iránti szeretet, hogy ha üres volt a zsebem, a művészek közibe furakodtam, s szerencsésnek tartottam magamat, ha valamelyiknek bármi csekély szolgálatot is tehettem, csak hogy... színházba mehessek.” 1808-tól a kolozsvári színészek által alapított debreceni társulat súgója lett, majd 1810-ben a szülői tiltakozással nem törődve végérvényesen a színészi mesterség mellett döntött. Pályája kezdetén rendkívül sokat tanult színésztársaitól, s rövid idő múlva már ő tanította a kezdő színészeket. Egyebek között Udvarhelyi indította el a színészi pályán a fiatal Szentpétery Zsigmondot, Kántorné Engelhardt Annát, valamint Juhász Juliannát, akit aztán 1812-ben feleségül vett. A debreceni társulat feloszlását követően 1813-tól a Második Pesti Magyar Társulat tagja lett, mely akkoriban a magyar színészek legjobbjait tömörítette. Az itt eltöltött évek során ismerkedett meg a Pesten jogot tanuló fiatal Katona Józseffel, akivel életre szóló barátságot kötöttek. Amikor a Második Pesti Magyar Társulat 1815-ben a színház- épület bezárását követően felbomlott, Udvarhelyi Lángh Ádám Jánossal együtt kísérelte meg a pesti magyar színészet fenntartását. Az általuk igazgatott társulat 1815 decemberéig a Rondellában tartotta előadásait, ám a romos épület lebontását követően végül szintén kénytelen volt elhagyni Pestet. Ekkorra már Lángh távozta val egyedül Udvarhelyi látta el az igazgatói tisztet. A társulat a vidéki városok közül elsőnek 1816 elején Kecskemétet kereste fel. Itt találkozott ismét Udvarhelyi Katona Józseffel, aki — bízva a tapasztalt színész tanácsaiban — neki olvasta fel elsőnek az Erdélyi Múzeum pályázatára beküldött drámájának a „Bánk bán”-nak a második, javított változatát. (Az első változatot Katona egy irodalmár barátjának, Bárány Boldizsárnak mutatta meg.) „Ez időben volt szerencsém Katona Józseffel szorosabb barátsági viszonyba lépni — írta később —, s színészek közül én voltam az első, kinek Bánk bánját egy délutáni órában atyjának szövőszékére ülve ... egy kancsó kecskeméti bor mellett felolvasta.” Hogy Udvarhelyi mennyire látta Katona remekművének értékeit, azt csaknem két évtizeddel későbbi események bizonyítják. A következő években Udvarhelyi társulatával bejárta Magyarország keleti vármegyéit, majd 1821-ben az akkor szerveződő kolozsvári színházhoz szerződött. Vele együtt érkezett ide a zeneszerző Ruzitska József is, aki a következő évben jórészt Udvarhelyi biztatására készítette el a magyar operairodalom első jelentős alkotását a „Béla futásá”-t, majd később a „Kemény Simon”-! 1823-ban Székely Józseffel közösen vették át a kolozsvári színház igazgatását, s kezdték meg egy operák előadására is alkalmas színészi gárda összegyűjtését. Egyebek között sikerült — kalandos körülmények között — a kor legnagyobb magyar színésznőjét, Déryné Széppataki Rózát is leszerződtetni. Kettejük erőfeszítései nyomán 1824 őszétől Kolozsváron fokozatosan kialakult a magyar színjátszás történetének első operatársulata, melynek megalakítását — Székely József korai lemondása folytán — színháztörténetünk jórészt egyedül Udvarhelyi Miklósnak tulajdonítja. 1827-ben az Udvarhelyi által vezetett kolozsvári társulat már nemcsak Erdély, hanem Magyarország számos városát is felkereste. 1827. október 27-én Rossini: Sevillai borbély c. operájával Pesten is felléptek, s óriási sikert arattak. A főbb szerepeket Déryné, Szerdahelyi József és Udvarhelyi alakították. 1828-ban a legjobb kolozsvári színészekkel együtt őt is elhagyta az egyre nagyobb pénzügyi nehézségekkel küzdő színházat, s az akkor szerveződő Kassai Dal- és Színjátszó Társulathoz szerződött, melynek aztán 1835-ig tagja is maradt. 1833 elején váratlanul rábukkant az időközben elhunyt nagy barát Katona József „Bánk bán”-jának első kiadására, s azt saját jutalomjátékául választva február 15-én elő is adatta, mégpedig a kor legjobb magyar színészeivel. Bánkot Bartha János, Melindát Déryné, Gertrudist Kántorné, Peturt Szentpétery Zsig- mond, Tiborcot Szilágyi Pál, Ottót Egressy Gábor, Bibe- rachot Megyeri Károly, II. Endrét pedig Szerdahelyi József alakította. Udvarhelyi — saját jutalomjátékán — megelégedett Michál bán meglehetősen kis szerepével. Az Udvarhelyi által kezdeményezett előadás volt Katona remekművének ősbemutatója. 1835 elején Udvarhelyi a Budai Játékszínhez szerződött, majd annak megszűnte után 1838-tól az újonnan alakult Nemzeti Színház tagja lett. Itt mint színész és operaénekes egyaránt kapott szerepeket, s Szilágyi Pál igazgatósága alatt még a színházi rendezéssel is megpróbálkozott. Kottagyűjteményével ő rakta le a Nemzeti Színház zeneműtárának alapjait, de emellett még számos Katona-kéziratot is a színháznak ajándékozott. Fél évszázados színészi jubileumát 1858. június 14-én ünnepelte, s ekkor már a magyar színészet nagy alakjai közé sorolták. A Nemzeti Színháztól 1861. március 22-i nyugdíjazásakor vált meg, 1864. január 14-én Pesten hunyt el. Színésztársai szerint kiváló karakterszínész és komikus volt, s jó hangú baritonista, aki szükség esetén basszus szerepeket is énekelt. „Nem tartozott az első rangú színészek közé — írta róla Szigligeti Ede — de a másodrendűek között a legkiválóbb volt.” Páratlan becsületességéről, embersze- retetéről már életében legendák keletkeztek, s azon kevés emberek közé tartozott, akiknek soha sem volt haragosuk. Ilyennek festette le őt később Kárpáti Aurél is Katona Józsefről írott Él még Bánk! című életrajzi regényében. Bagi Gábor Összeállította: Tálas László Mellére tették vaskardját, fejéhez egy fél birkát Avar harcos sírja Öcsödről Öcsödön 1986 tavaszán egymás után két avarkori temetőben is feltárásokat végezhettünk. Mindkét lelőhely a Magyar Régészeti Topográfia keretén belül terepbejárással átkutatott területen került elő, s mindkét lelőhely földkitermelés miatt veszélyeztetetté vált. Az Öcsödről Mesterszállás felé eső út mentén 34, míg az Öcsöd — Szamosi út mentén fekvő lelőhelyen 12 VII—VIII. századi sírt tártunk fel. Mindkét lelőhely igen sok történeti tanulság levonására alkalmas leletanyagot szolgáltatott. A két lelőhely az avarkor két különböző periódusából származik, itt most az ún. „korai avar” (567—620) temető sírjainak legérdekesebb megfigyeléseit adjuk közre. A temető legelső, mindezidáig leggazdagabb sírját az agyagot bányászó erőgép találta meg, és sajnos dúlta fel. Elpusztult a halott harcos lábaihoz tett ló teljes váza és a férfi csontváza a medencéig. Szerencsénkre azonban a leletek bekerültek az öcsödi Nagyközségi Tanácshoz, s ők értesítették a múzeumot. Az így hozzánk került anyagban a teljes lószerszám (kengyelek, zabla, hevedercsat) mellett szépen faragott csontlemezek és tizenkét háromélű vasnyíl- csúcs volt. A feltárást ezután kezdtük meg. A megmaradt sírból lassan kibontakozott egy VII. század elején élt avar harcos földi maradványa. A halott mellére tették temetésekor a széles hosszú vaskardját és nagyméretű reflexíját, jobb válla mellé helyezték a faragott csontlapokkal díszített tegezét. Ruháját ezüst véretekkel díszített öve zárta, erről lógtak le vaskései és tarsolya. A tarsolyban őrizte harci védő ruhájának jelképét, egy kovácsolt vas páncéllemezt (nyilván az egész páncélt azért nem temették el, mert az igen nagy értéket képviselt). A túlvi- lági útra a halott feje mellé tettek egy fél birkát is. A sír már így önmagában is jelentős, hiszen beleillik a tágabb környezet korai avar népességének hagyatékába. Ugyanakkor Öcsöd környékén az első ilyen sírunk ebből az időből. Hasonló sírok a mai Kunszentmárton belterületén és Szentes környékén kerültek idáig elő. De van a sírban egy olyan tárgy, amely az Alföld leggazdagabb fejedelmi leletével kapcsolja össze a sírt. A faragott csontlemezekkel díszített tegez az avar fejedelmi aranytegezek (pl. Bocsa, Kunbábony) köznépi megfelelője. Formája a leggazdagabbak hasonló tegezeit utánozza, de aranylemezek helyett már csupán faragott csontlemezeket alkalmaztak elkészítéséhez. Ez a halott társadalmi helyzetét mutatja, szabd férfi volt, de nem a legfelső réteghez tartozott. Olyan harcos, aki a korai avarság legjelentősebb elithadseregének — a nehéz vaspáncélos, kopjás, kardos •— tagja lehetett. Ezt a megállapításunkat azután alátámasztotta a többi sír is. Egy nem tlúl gazdag közösség sírjait tártuk fel. A közösség ugyan nem volt túl gazdag, de azért annyira tehetős volt, hogy egyik tagja mellé két szarvasmarhát, egy kecskét és a kedvenc kutyáját is eltemettesse. Ezek a sírba tett állatok azt sugallják, hogy egy kisebb pásztorközösség temetőjét találtuk meg, s ennek a közösségnek (aul-nagycsalád?) vezetője volt a lóval eltemetett férfi. A teljes feltárás befejezése után tudunk majd erre a kérdésre pontos választ adni. hiszen a feltárást tovább kívánjuk 1987-ben folytatni. Végezetül hadd köszönjük meg Kunszentmárton és Öcsöd vezetőinek és lakóinak azt a segítőkész támogatást, amellyel munkánkat segítették, ezzel is igazolván, hogy a lakóhelyét önzetlenül szerető lokálpatrióták jelentős segítséget képesek nyújtani a történeti-régészeti emlékek megmentéséhez, megőrzéséhez. Dr. Madaras László
