Szolnok Megyei Néplap, 1986. szeptember (37. évfolyam, 205-230. szám)
1986-09-03 / 207. szám
4 SZOLNOK MEGYEI NÉPLAP 1986. SZEPTEMBER 3. Jó szélre várva Vitorlázzunk az abádszalóki öbölben! — hívott fotóriporter kollégám „vén tengeri medvének” számít a vitorlázás helybeli szerelmesei között. Mert szerelemről van szó, hisz aki belekóstolt egyszer is, életre szóló ismeretséget kötve jegyzi el magát ezzel a gyermeki örömökhöz fogható. önfeledt élményt adó sporttal. Sport? Több annál. Szenvedély, az időnkívüliség érzetével. Pedig amikor az első hajós Abád- szalókon vitorlát bontott, különc, hóbortos embernek tartották. El is nevezték Lepe- dősnek. — Szó, ami szó, az első saját készítésű hajóm vitorláját valóban lepedőből varrtam — emlékszik vissza An- dorkó Antal. Azóta egy Kalózzal szelem az öböl vizét. Később többen is követték példámat. Időközben megalakult a Vízügy Sportegyesület vitorlás és szélsikló szakosztálya is, s mint a helyi vitorlásélet megalapítója, a szakosztály vezetőségi tagja lettem. Valami elindult, a kezdeményezés szélereje azonban mintha alábbhagyott volna. Noha nincs szélcsend, a vitorlázás ügye mégis úgy fest, mintha megfeneklett volna. Az indulatok felkorbácsolt vizére senki sem merészkedik, a vitorlások a veszélytelenebb part menti megoldást választják. Ester, Roskatag és Azur — három házilag készített hajó, jelzi a lehetőséggel élni kívánó szándékot. Hiszen a gazdasági élet hullámverésében csak kevesen engedhetik meg maguknak, hogy egy autó árával vetekedő gyári terméket vásároljanak. A hiányzó forintokat lelkesedéssel tisztelet ébresztő ügyszeretettel pótolják. Szekrényes István portáján két torpedóra emlékeztető hajótest nyugszik élettelen mozdulatlanságban. A készülő katamaránnak még nincs neve. — A Roskatag áll a szivemhez legközelebb, de nem hangzik valami tetszetősen — mondja. — Honnan az ötlet, a bátorság ehhez a rendhagyó szerkezethez? — Valamikor modelleztem, az alapokat akkor tanultam meg. Így mertem belevágni. Tóth Kálmán vitorláskönyve adta az indíttatást. Lehet, hogy a világon nincs még egy ilyen különleges jármű. De Tóth azt írja, hogy annak idején az angol Crosvow hasonló katamaránnal állított fel sebességi világcsúcsot. Hát én nem török ilyen babérokra. Számunkra a Kalóz legyőzése a cél. Ha sikerül megverni, elmondhatjuk, csináltunk valamit. Nagyon bízom, hogy a párhuzamosan eiíhejlyezett kettős vitorla beválik. — Roskatag megjárta- mar a vizet? A vitorlázás szerelmesei A bádsza lókon Párhuzamos vitorláktól remél sikert Szekrényes István dolhatok ennek a csodálatos szenvedélynek. Ha kijutok a vízre, akármilyen fáradt is vagyok, mintha kicserélnének, megnyugszom, más ember leszek. — De addig jó néhány órát kell az építésre fordítani. — Ha a tervezést, anyag- beszerzést és a munkát ösz- szeadom, több hónap jönne ki. De mindent, ától cettig, magam csináltam ezen a hajón. — Vajon mi az oka, hogy a katamaránt választotta ő is, hiszen korábban volt már egy lengyel oktatóhajó mintájára készített vitorlása? — A biztonság miatt. Ez nem borul föl, hiúba döngetnek mellettem a motorosok. Közelben egy fehér vitorla. Minthogy jelenleg az Ester az egyetlen vízre bocsátható amatőrhajó, a vitorlás- vallomások után vele teAz idényzáró verseny Optimist résztvevői — Ez a negyedik nyaram, amit az építéssel töltök el. Többször is vízre tettük, de még mindig akad módosítani való. Hiába próbálnak lebeszélni róla, én maradok az eredeti tervemnél. Előbb- utóbb csak sikerül. Rengeteg munkám van benne. Nyaranta hajnal négykor kelek, hogy a munkakezdésig is haladjak vele, este meg amíg látok, a műhelyben lehet megtalálni. — Gondolom, így sem olcsó szórakozás a vitorlásépítés? — Eddig körülbelül 20—30 ezer forintot költöttem rá. Lassan kezd olyanná válni, mint amilyennek megálmodtam. Egyelőre azonban többet vagyok vele szárazföldön, mint vízen. Sajnos, ha az ember vitorlázni akar, ki kell szállítania valahogy a partra, ott összeszerelni, majd ismét szétszedni, hazafuvarozni. Két óra vitorlázás három óra szerelés-szállítás jut. Jobb helyeken tavasszal összeállítják, s csak ősszel bontják szét a hajót. — Nincs kikötő — szól a gondokról Kormos János is, a készülő Azur tervezője, építője, aki talán a legoda- adóbb híve a vitorlázásnak Abádsza lókon. Szenvedélyesen is beszél kedvenc időtöl- téséről. — A vitorlázásba csak belebolondulni lehet. Jómagam még gyermekkoromban a Balatonon ismerkedtem meg vele. Az élet úgy hozta, hogy később Abádszalókon is hóKormos János és Andorkó Antal az Azúr kormányszerkezetét ellenőrzi (Fotó: T. K. L.) szünk próbautat. Az öböl látványa, a feltámadt szél ígéretes. Volt, aki korábban úgy nyilatkozott, hogy a szakvélemények szerint a szélviszonyok kedvezőbbek, mint a Balatonon. Igaz lehet — állapíthatom meg a vízen engedelmesen sikló hajó „fedélzetén”. Úgy látszik, valóban van valami abban, amit a vitorlázásról elmondtak: az ember a tudása, tapasztalata révén úgy uralkodhat az elemi erőkön, hogy miközben a maga javára fordítja azokat, nem változtatja meg a természet rendjét. Teszünk még néhány manővert, majd a sikereken felbuzdulva arról beszélgetünk, hogy kívánatos lenne, ha minél többen ismerkedhetnének meg a vitorlázás örömeivel. Mit lehet ezért tenni, és lehet-e? Azzal tisztában van mindenki, hogy ehhez rengéteg pénzre van szükség. Andorkó Antal gyors számvetést készít: — Ha csak a hajókat nézzük is, költséges sportág ez. A szakosztálynak évente 70 ezer forintja van, ám a legkisebb Optimista oktatóhajó is 30 ezerbe kerül. Egy Kadett 65 ezerbe, a Kalóz pedig 110 ezerbe. A szakosztálynak 14 Optimistje van. A fiatalok így szerencsére megismerkedhetnek a vitorlázással, de igazi versenyhajóba már nem juthatnak. Az elmondottakból úgy tűnt, a fiatalok „elcsábítva és elhagyatva” érezhetik magukat, mert pillanatnyilag továbblépésre nincs lehetőség. Az abádszalóki öbölben tettek ugyan kísérletet a vitorlázás meghonosítására. Igazi, a balatonihoz fogható vitorlásélet azonban nem alakulhatott ki. A szakemberek szerint milliós nagyságrendű befektetésre lenne szükség, ha kikötőt, tárolót, öltözőt, építenének; szóval, ha a vitorlázás feltételeit megteremtenék. Mert egyelőre csak a földrajzi adottság ideális. A napokban vitorlásversennyel zárult a hivatalos szezon. A szélsiklás mellett néhány Optimist állt rajthoz. Az öböl vitorlásai azonban a hajónévhez illően bizakodva készülnek az új idényre — jó szélre várva. Szőke György Emma néni 102. ősze Keveset rágódtam, helyette dolg... A húgom hatvanötöt élt, az apám hetvenkettőt, édesanyám meg hatvankettőt, nekem meg ennyi jutott. A tanácselnök, meg még két vendég is köszöntött; tavaly is, meg az idén is születésem napján, augusztus 20-án Előttem egy madárcsontú, vékony asszony tanyázik: pettyes ruhában, fekete kardigánban, mintás, világos kendőben. Nevetve mondja: az orvos szerint nincs a fülemnek baja, de hát az egyik annyira rest, mintha tüzér lettem vóna Doberdónál. Alig hallok rá, úgy, hogy mán én se tudom, adódik-e hibája, vagy csak én érzem — kuncog. Ügy mosolyog, nevet bölcsen az emberi nyavajákon. világon, mint aki bizton tudja, az élethez a fényen kívül az árnyék is hozzátartozik. Arca nyolcvanévesnek sem tűnik, pedig mekkora tévedés! Nem a nyolcvanadik, hanem az idén már a 102. őszére készül. Százkét ősz! Micsoda kor: még leírni sem egyszerű, hiszen három számjegy szükségeltetik hozzá. Hát még végigélni! 1885. augusztus 20-án, Janó Emiliaként jegyezték be a nevét Kisújszálláson a matrikulába. Édesapja, kültelki, tanyasi portás volt. Kívüle még öt testvére, három fi|ú és két lány született, ö volt a legidősebb, de már csak egyedül él: a többiek a szülőkkel együtt régen kint pihennek az akácosban. Pedig nem volt könnyű sora neki sem. 1910-ben vöröskeresztes ápolónőnek került az Üllői úti klinikára. Itt dolgozott, lakott egyvég- tében harminchárom évig. Fizetést jószerével nem kapott. Levonták fűtésre, világításra, kosztra, lakásra. Ügy vótam én itt, hogy egy krajcár, két krajcár, sok krajcár, de neked Emma, semmi se jár, — sorolja a keresetét. Olykor egy-egy tehetősebb beteg, első világháborús, sebesült tiszt megszánta, és adott neki pár pengőt, hogy legalább hazautazhasson Kisújra, megnézni a szeretteit. A fekete ruhás asszony arca sötét volt és komor, akár egy halotti koszorúról lelógó gyászszalag. Időtlen türelemmel állt a szerkesztőségi szobák ajtói előtt, egy-egy harsányabb szóra vagy hangosabb ajtócsapásra rebbent meg olykor. A történetét már mindenki kívülről fújta: — Megjelent éjjel álmomban a férjem, és ezt mondta, hogy nem az ő sírjára hordom a virágot... — Igen, i,gen asszonyom tudjuk, de rossz álmokkal foglalkozó rovatunk az nincsen. Sajnos... Egy újszülöttnek minden vicc új, egy vadonatfriss gyakornoknak az újdonság erejével hat valamennyi sirám, ráadásul kezdőként az elhárítás művészetével sem voltam- felvértezve, így megadással végighallgattam miként gyötrik éjszakai víziók a gyászoló hölgyet. — Éjjelente megjelent álmomban az uram, és olykor csak szemrehányó pillantásokkal illet, de nem ritkán a hangját is hallom, amint azt mondja: „Miért nem engem gyászolsz? Nem voltam tán jó férjed? Miért más sírjára hordod a virágot?” A szerkesztőség gépkocsija a bejárat előtt állt így egy hirtelen ötlettől vezérelve az autóba invitáltam a panaszost és kimentünk a Férjhez is ment, de nem bizonyult tartósnak a házassága. Veszekedni, vitatkozni soha nem szeretett: így ő inkább jobbra tért, az urát meg balra eresztette, és azóta egyedül morzsolgatja a napjait. Jobban mondva akad gondviselője: Julianna húga fia, Süveges Zsigmond. meg annak a felesége. Igaz, korához képest még jól bírja magát. Fél ötkor, ötkor ilyenkor már kel, kilöki a nagyajtót, mélyet szív a hajnali levegőből, köszönti a reggelt. Azután visszahúzódik a dunna mögé, kicsit lustálkodik, majd az öltözködéshez fog. Reggeli után leül a székre, nézi a kertet, szót vált a családdal, vagy rádiót hallgat. Valaha a könyvek szerelmese volt: a polcokon ott sorakoznak a magyar klasszikusok: Jókai. Petőfi, Arany, Vörösmarty, Kölcsey, Madách, de ma már csak nagyítóval bírja silabi- zálni a sorokat. Arra a kérdésre, hogy mi a hosszú élet titka, így felelt: keveset rágódtam a bajon, közeli község szociális otthonába. — Igen, itt halt meg a jó ura — készségeskedett a felvilágosítással az otthon vezetője — el is temettük, a kerítéstől a második sírhant a megboldogulté. Kisétáltunk a helyszínre, megkeres tűk a gondosan ápolt sírhelyet. Nem volt nehéz megtalálni, hiszen a vadonatúj drótkerítéstől a második volt az övé. A fejfáról nem tudtuk leolvasni az elimázolódott betűket, dehát semmi kétség: a temető határától befelé a második. — Hát ez az — könnyezett az asszony —, látja ebbe az üvegbe rakom másnaponként a friss virágot, és mégis, éjszaka szegény csak nem marad bókén... Az ötlet kipattanásának eredete lassan húsz év távlatából szinte kinyomozhatatlan. Talán a gépkocsivezetőé volt a zseniális gondolat, hogy keressük meg a község plébánosát és tőle nyerjünk bizonyságot arra, hogy méltó helyre kerül az özvegy kegyeletének másnaponként nyíló virága. A vaskos matriíkulában meglepetésre bukkantunk: az egyházi adminisztráció szerint tizennégy sírnak kellett, volna sorjázni egymás mellett. A helyszínen viszont a fülltet tem magam ami történt, csak dógoztam, és észre se vettem, hogy elment mellettem az élet, fejtegeti. Azért még ma is tész, vesz a szobában: kiviszi a mosdóvizet, elpakol. Az asztalon újsághalom, egy csomó Népszabadság között jó néhány Református Élet. Katonásan, sorba rakva, látszólag jól megférnek egymás társaságában. Amikor megtudja, hogy az írás a Néplapba kerülj, szabadkozik: az nekem nem jár, kedves. De ha küldene egyet, azt nagyon megköszönném. Sőt meg is fizetném, nem kérem ingyen, hozza nekem a postás a nyugdíjat: havi 3 ezer 200 jár. Most veszem észre: fotográfia is lesz? Jaj, meg se fűsűlködtem, vigyáz- zonak mán, hogy kattinta- nak! Köszönöm a beszélgetést, oszt mondom a címet: Kisúj, Mikes ucca három . .. D. Szabó {Miklós kerítésig csak tizenkét hantot számoltunk. Hát persze, az új kerítés! A megsüllyedt földihalmok közül a szélső kettőt elhordta a téesz erőgépeinek lánctalpa, aimikor tettiát a kerítést felhúzták, semmi nem jelezte a szélső két sír egykori domborulatát, így a határt szaibó emberek érthető lelki nyugalommal ásták le az oszlopokat. A temetkezési vállalat a kerítésen belülre helyezte a búzamezőről a két halott földi maradványát. Az özvegy megbékélt elhunyt férjével, engem azonban sokáig nem hagyott nyugodni a dolog, pszichológus logikusnak tűnő magyarázata tett pontot a dolog végére Elmondta, hogy szó sincs transzcendens üzenetről, a szálak ezúttal is Freudhoz vezetnek: az élet megrázó pillanataiban az ember olyan aprólékosan képezi le a látványt, hogy az később „visszaüt”. A temetés sokkoló szertartása alatt a gyászoló asszony emlékébe szinte beleégtek a legaprólékosabb mozzanatok is. A horizonton lévő nyárfa, a búsikomor ecetfa került a tudatalatti fotókópiájára. Később e tájékozódási pontok nem stimmeltek: az álomképek „montírozó asztalán” zaklató jelzésekké váltak az eltérések. Hát, talán ezzel magyarázható a történet... Nem kellene rovatot nyitni a rossz álmoknak is? Palágyi Béla Rossz álmok rovata
