Szolnok Megyei Néplap, 1986. szeptember (37. évfolyam, 205-230. szám)
1986-09-13 / 216. szám
8 Irodalom, művészet 1986. SZEPTEMBER 13. Holdosi József; A boldogtalanoké a remény ^aMTiuaiMPTurmáivi nviifarnnagasaa—anas Horgas Béla: lr Az ősz ráérős szépsége ovális alma, méz és tűz, tölgyek könyökhajlatában él, kő a kövön vagy kádszám, az isten szabad ege alatt párolog és nyomorult lakóit a Föld megvendégeli ilyenkor. Vegyél, kínálja a májfoltos, vén kezet; hálát nem vár - tégelyeiben írj tükreiben jótékony káprázatok. Irodalmi oldalpárunk képeit Szenti Ernő grafikáiból válogattuk. Szakonyi Károly: Kutya az ablakban Be nem váltott ígéretekkel teli az életem: Tükrös Rózsinak, aki pár forintért adta el naponta testét rövid, öngyilkossággal záruló életében, szerelmes levéllel tartozom, Borosának, aki csak álmában, ehetett eleget, pedig azzal, hogy az egyetem után királyfiként visszatérve magammal viszem, és olyan asztalhoz ültetem, ahol mindig jóllakhat. A nagy családomnak: gyász-szí- vű anyámnak. nagynénéimnek, akik úgy éltek, hogy én már azzá lehessek, amire az agyam, szívem képessé tett, mit Ígértem? ök semmit sem kértek. így semmit sem kellett ígérnem. Egy nap mégis megkeresnek, a legfiatalabb közülük kórházba került: valami eddig ismeretlen szörnyűség ellenében várnak tőlem segítséget. A hematológiai osztály vezetőjével beszélek. — Leukémiás a nagynénje, csak hetekben, talán hónapokban lehet gondolkozni — szorítja meg a kezemet a professzor. Az érzelmeim rést keresnek ezen az egytértelműségen: — Hátha. . . mégis... valamit talán. .. hiszen csak harminckilenc éves, két gyereke van. — Ami tőlünk telik, mindent megteszünk. Az orvosok tudják, hogy mi a kötelességük. És én? Elvégeztem az egyetemet, gimnáziumban tanítok, családot alapítottam, lakásom van: egzisztenciám megalapozva. Ha voltak valaha elvárásaik velem szemben, azoknak maximálisan megfeleltem. Távol kerültem tőlük, ez is a világ rendjéhez tartozik. Most mégis lelkiismeretfurdalás tör rám. Gyakrabban kellett volna hazamenni, beszélgetni vele. a betegségeire oda nem figyelővel, jobban örülni a gyarapodásnak- Oda kellett volna figyelnem a mind gyakoribb magába fordulására, megállítani az önhajszolásban, időben figyelmeztetni. .. Törlesztenem kell. A közvetítő leszek az orvosok, nagynéném és a család között. Hazudni fogok neki, mikor a haja kihullik, mikor a láz eszméletvesztésig hatalmába keríti, és ő hinni fog nekem. A család is bízik bennem, én talán elérem, hogy néhány évvel meghosszabbodjon az élete... Könnyű dolgom lett volna, ha úgy megyek el az egyetemre, hogy „nem tagadlak meg benneteket, nem tagadom meg, hogy cigány vagyok.” Most bizonyíthatnám az együttszomorkodással, kétségbeeséssel, hogy tartottam a szavam. Egyik napról a másikra jelenlévők lesznek az életemben, kétszer mernek levest a tányéromba, házi csirkesülttel traktálnak, a fürdőkádban ők szappanozzák be a hátamat, megszabják, hogy mennyit aludjak, a barátaim elé állnak, hogy csak őket lássam, csak őket halljam, csak az ő szomorúságukat érezzem. — A legtöbb családiban van olyan, aki felvállalja az ügyesbajos dolgaikat a társadalmi életben, mert ő tanultabb, jobb beszédű, vagy talpraesettebb, mint a többiek. Magának jutott ez a szerep, ma ezt mondja a férjnek és a családtagoknak^ maga pedig tudja a következőket... Kell, hogy legyen elég ereje! Nehéz, a nagynéném az arcrezdülésemből próbál olvasni: — Azért, vagy szomorú, mert megmondták, hogy meghalok? — Ugye nem hal meg? — kérdezik anyámek. Nem tudom, nem tudom csak az biztos, hogy reggel hatkor csörög az óra, megmosakszom, reggelizem, kávét iszom, elszívok egy cigarettát, megnézem az alvó kisfiámat, elbúcsúzom a feleségemtől, a busz. mint mindig zsúfolt, a gimnáziumot is a helyén találom, az igazgató, a kollégák sem változtak. A szánakozó részvétükre valamit morgok, amit nem értenek, de én sem tudom, hogy mit akartam nekik mondani. Várom, hogy a tanítási órák mielőbb befejeződjenek, aztán irány a kórház, az orvosok, naponta érdeklődöm, noha ők is, én is tudom, hogy nagynénémben feltartóztathatatlanul halad előre a halál. A kórteremben már csak üldögélek mellette, kifogytam a hazugságokból. Próbálok érdekes dolgokat mesélni az iskolai életről, de ott ma sem történt olyan, amit tegnap nem mondhattam el neki. Zavarba jövök, megfogom a kezét. Érzem, hogy lüktet az ér. Fájdalom hasít belém.. . — Fáradt vagy, látom az arcodon — mondja. — Ma még nem is ebédeltél, csak futsz hozzám tanítás után. A fiókomban találsz szalámit, idehordanak nekem hat emberre valót. — Neked kellene inkább.. . — Majd ha hazamegyek, itt a kórházszag miatt nem tudok. Nem lehet vele ellenkezni. Legyűrök néhány falatot. A termoszból kávéval kínál, mint otthon szokta. — Nem kell félned, nem vagyok fertőző — folytatja. — A névnapodra már kigondoltam, hogy mit kapsz tőlem. Biztosan örülni fogsz neki. Megsimogatom az arcát. — Még mindig szép vagy — mondom. — Kopasz vagyok — hessent el. Nem bírom! — tántorgok ki a kórházból. Már egy hónapja tart ez így. Otthon vár a fiam, feleségem, vár az ebéd. a beszélgetés, a gyerekkel a játék, a készülés a másnapi órákra, esetenként el szoktam menni moziba, vagy a barátaimmal találkozom, most mindez nem érdekel, csak egyedül akarok maradni önmagámmal. — Pihennie kellene — mondja a professzor. — Menjen el két hétre üdülni. A nagynéniének, sajnos, már nincs sok hátra, a férje és a családatagok a többit már maga nélkül is el tudják intézni. Elfutni, elmenekülni, de mit mondok majd neki, mit anyámék- nak, miért döntöttem így? — önmagam miatt is itthon kell maradnom — válaszolom. Meg kell értenem, hogy miért nem ugyanaz az öröm számomra, mint eddig volt, miért nem ugyanazt jelenti számomra a tanítás, a barátok, a feleség, a fiam, mint korábban. Nagynéném agyvérzést kap, a lázas állapot rendszeressé válik, nem segít az infúzió, az injekció. Anyámék közül valamelyik állandóan mellette van, az otthonról hozott ebédből próbálnak néhány kanállal beleerőszakolni. Feleslegesek a szavak, csak arcizmaik összerándulása mutatja a fájdalmat. Ha azt kérték volna tőlük, hogy takarítsák ki az egész kórházat, megteszik, csak testvérük mellett maradhassanak, pedig az néhány nap múlva átkerült a megőrzőbe, a rák áttételessé vált. A legidősebb nagynéném engedéllyel mellette maradhat éjszakánként. A hónapokból hetek, a hetekből napok vannak vissza már csak az életéből. Most már nem kell hazudnom neki, eszméletét vesztve fekszik, a családtagoknak sem kell már közvetítő, napközben felváltva jönnek, egy percre sem mozdulnak el mellőle, ha lázas, jégkockákkal teli tömlőt raknak a mellére, kicserepesedett ajkát nedvesítik meg, futnak a nővérért, ha fájdalmában hangosan feljajdul... Jánosy István: AnimulaLelkecske Húznak egér-szín jellegek, hullnak zörgő, rőt levelek. Kóvályognak suta varjak. Zúzmarásan ősz a fű. Anyámat úgy láttam régen, mintha volna szép nővérem. Viharzott le sível a lejtőn.- Diadalmas ArtemiszMost meg látom zörgő testét, benne a görbedt leikecskét. Siklik le az idő-lejtőn. Vacog, menni készülőn. Menni fel a kék hegyekbe, a fenyő fás végtelenbe. Talán ott valaki várja: Aranybárány pásztora. — Menj haza — küldenek el —, vár a családod. Pihenj holnap tanítanod kell! — És ti? — Velünk ne törődj! Érzem: többről van itt szó, mint testvérszeretetről. Hogy érthetem meg valaha is őket? Otthon vár a munka, a másnapi tanításra készülés, Csokonai Reményhez című versének értelmezése. „Földiekkel játszó Égi tünemény... ” Éjszaka van, a nagynéném vir- raszt a haldokló testvére mellett, megmasszírozza a tehetetlen kezet, lábat... Miért teszi, mikor úgyis tudja, hogy felesleges, talán órák kérdése, és az meghal. A többiek sem alszanak otthon, gondolatban ott vannak vele a megőrzőben: „Jaj. nem figyelsz eléggé, most erősödik a légzése, ez a láz jele, borítsd be vizes ruhával!” Most is együtt, mint egész életükben. Az anyjuk és az apjuk nyomora nem kellett nekik. A társadalom lehetőséget ad mindenkinek: éljetek vele, mondja, ök megértik, dolgozni mennek. El kell kerülni a cigányutcából! Az becseiket tanulni küldik: a legkisebb kőműves lesz, aki felépíti a házaikat, a másikat az állatok érdeklik, mezőgazdasági szakmunkásképzőbe adják. „Majd nevelünk festőt, lakatost. bolti eladót, még tanárt is!” A boldogtalanoké a remény, Csokonai tudta. Közben elmaradtak a szép ruhák, a divat, az utazások... „Nem baj, majd a gyerekeink... ” Csak néha egy-egy összejövetelen szakadt fel bennük a fájdalom, amit sírva énekeltek ki magukból. (Felépültek a házak, a gyerekek nőnek, csak belül szorít valami, csak belül akar valami megszakadni. Jaj a boldogtalanoknak, csalfa és vak remény. Vajon Csokonai nem érezte-é, hogy kétségbeesett álláskeresése is, hogy Lillát megkapja, a rítus része, amit Elpisz birodalmában ró le. Nagynéném, amikor néhány percre magához tért, nem sákíto- zott, Keserű mosolyra húzódott a szája, majd kiszedte füléből az arany fülbevalóját. — Tegyétek el a lányomnak — mondta. Ezután kezdett el visszafelé járni az órája. Újból megszülte az első gyermekét: — Fiú, ugye megmondtam... Majd lánykorát élte. — Bálba megyek, nézzétek meg az új ruhámat, hogy tetszik... Később torz gyermekhangon vitázott valakivel, nem értettük hogy mit mond... Csokonai órája, Lilla elvesztése után, melyik irányban kezdte járni az útját, a felköhögött vértől átázott zsebkendők mit mutattak? Megjelenik a világban az abszolút reménytelenség, a halál. — Hallod, amit mondunk, drága testvérünk? Hörgő hang jön fel a torkán... ,.Nékem már a rét hímetlen, A mező kisült, A ziengő liget kietlen, A nap éjre dűlt” A költőt nem fogadja be a társadalom, az övéihez visszatérés képtelenségét a leégett családi ház mutatja. A sehova sem tartozás sorssá érlelődhet? mint nagyné- néimnél: a cigányokhoz már nem tartoznak, a társadalom pedig még nem tud mit kezdeni az elsőként indulók fájdalmával, sebeivel... Elhal a láb, a kéz, a különböző szervek, végül az agy is? A boldogtalanokba beköltözik a reménytelenség. Vagy mégsem? Csokonai versét végigbúgja Kos- sowits József Óh, szegény országunk. .. jakobinus dalának indulata. így lesz a zárás a mégis-mo- rálé, az annak ellenrére is dacáé: „Bájoló lágy trillák! Tarka képzetek! Kedv; Remények! Lillák! — Isten véletek!” A nagynéném megigazítja a lecsúszott takarót a húgán, közben beszél hozzá: — Holnap éjszakára is én jövök. Húsz év alatt megszoktam már az éjszakázást a gyárban. Szabadságot kértem két hétre, megértet'ék, hogy nem hagyhatlak egyedül... Holnap az óra végén valamiféle erkölcsi tanulsághoz kell majd eljutnunk a második D osztályban. Tudom, hogy az éltanuló Kovács majd elsőként mondja: — A reményt sosem szabad feladni ! Az osztály nevetni fog, nekem valamiféleképpen reagálnom kell rá. .. Egy kutya ül az ablakban, zsemleszín foltos, bozontos, kevert fajta. Kicsit elhízott, testes, nem éppen örökösen ablakba illő. Amint meglátom, hirtelenjében köszönni akarok neki. Régi ismerős. Jó időben, tavasztól őszig leginkább a félemeleti lakás ablakából figyeli az utcát. Néha éberen, néha lustán, de mindig érdeklődéssel. Lankadatlan kíváncsisággal. Ha valami különös esemény adódik, fel is tápászkodik, a párkányra áll, hogy jobban kilásson. Aztán ismét a deszkára hasal, mélázik, pihen. Télen is gyakran elmegyek az ablak alatt, de olyankor zárva vannak a táblák, így hát, hogy nem látom, nem is gondolok rá, megfeledkezem róla. Májusban aztán csodálkozom: — Jé, hát ez megint itt kuksol az utca fölött?! — Tegnap is, ahogy befordultam a sarkon, észrevettem, ö éppen csak felém vetett egy lomha pillantást: nem sokra tartja ismeretségünket, talán nem is nagyon emlékszik rám, vagy nem vagyok szemében több egy elmosódó foltnál. Még idejében lenyeltem a köszönést. Alighanem tolakodásnak vette volna, bár csaknem szomszédok vagyunk. Hány éve is már, hogy látom leskelődni ebből az ablakból? Nem is tudom. Nyár elejére megszokom, de ilyenkor, tél múltával váltig töprengek, hogyan telhetett ideje az ősz óta? A kályha tövében szundikált? Esténként bámulta a televíziót? Ki-kifutott az udvarra — vagy ki sem tette a lakásból a lábát? És most miféle tervek vidítják? Lesni fogja az utcát az első dérig? No hiszen! Félemeleti ablakból egy fél utcahossz perspektíva! Ez aztán az élvezet! És a bámuldozáson kívül mi dolga? Enni, inni, elvackalód- ni éjszakára a biztos sarokban? A gazdi közelében? A megszokott környezetben? Nem csodálnám, ha egyszer leugrana az ablakból, és világgá futna vagy csak megszökne kis időre. De nem. ö ott éli életét az ablak mögötti sötétben (mert innen, kintről nézve a szoba egy feneketlen odú), vagy kívül az ablakba. Ez a legpompásabb és mindössze egyetlen szórakozása. Nézi a szövetkezet raktára előtt veszteglő ponyvás teherautót, a járdán parkoló kocsikat, a járókelők forgatagát, a kormos ruhájú kéményseprőt, a sildes sapkás postást^ a parkolóórák felvi-
