Szolnok Megyei Néplap, 1986. szeptember (37. évfolyam, 205-230. szám)
1986-09-13 / 216. szám
1986. SZEPTEMBER 13. Irodalom» művészet 9 Simor András: A fáról A fa ágat bont, ágán Levelet, virágot hajt. Mostoha körülmények között gyökerei megfeszülnek, ilyenkor föld alatti élete érdekesebb, mint a föld feletti, nedveket, ásványokat szí a szinte-semmiből. Ez érdekli a fát. De nem érdekli, nem is gondol rá, mi lesz vele, miután kivágták. Mezey Katalin; Anyám mindig tud valami újat Anyám mindig tud valami újat, valami titkosat a várható időről, mert szót értenek vele a növények. Most azt mondja, bosszú, meleg ősz lesZ. mert a fasorban másodszor* is virágzik néhány fiatal vadgesztenye. Ha én is eltöltők a földön nyolcvan évet, vajon szóba állnak-e velem is, legalább az idő titkosírását ismerő, tél ellenében virágzó növények? gyázóját, az utazási iroda tarka reklámait, az üres telek palánkke- rítésére ragasztott plakátokat, a baromfi bolt üvegtáblája mögött a sárga bőrű tyúkokat, libákat. Néhanap, látom, idegesebb. Felfelugrik a párkány szélére, majd kiesik az ablakon, úgy ugat mindenkit; válogatás nélkül az arra menőket. Mintha az emberek nyakába akarná vetni magát a torkuknak akarna ugrani dühödten. Miért? Mi ingerelheti? Mitől veszti el türelmét? Mi juthat eszébe ilyenkor? Mi bánthatja? Meglehet, nincs is vérengző kedvében, csak éppen fel akarja hívni magára a figyelmet? Talán egyszeriben csak megunja az odabenti, áporodott levegőt, a szabadba vágyik, de csak az ablakrámáig juthat el, így aztán tombol mérgében? Kiabál összevissza, meggondolatlanul vagdalkozik, szapul öreget; fiatalt. Acsarog. Hiszen bátran teheti; védi joga. a maga terrénumán kiabál. Lenne csak az utcán! Vicsorogna csak ott — megjárhatná! Persze, kérdés, lenne-e akkor is ennyi bátorsága?! S nem behúzott füllel-farokkal isz- kolna-e, százak és százak lába között egérutat keresve, ha rári- pakodnának? Ha olyankor járok arra, amikor így csahol, toporzékol, s felnézek rá, tekintetében valami titkolt gyűlöletet látok. Bevallom, ilyenkor tartok tőle, bár semmi okom rá, dühe csak hangoskodás. Nem támad, nincs mersze. Vagy volna, de úgy véli, minek? A gazdáját sohasem látom. Az ablak mögött mintha senki más nem lakna, csak ez a zsemleszín foltos eb. Függöny sem lebben, nem tudhatom, kicsoda tárja ki és zárja- be az ablakszárnyakat. Magányos ez a kutya, de önállósága ellenére is van a helyzetében valami rabsorsszerű. Láttam nemegyszer: elnémul, beleremeg, ha pórázon sétáltatott kutyát lát odakinn. Lesi minden mozdulatukat, léptüket, vakkantásukat ezeknek az utcán kószálóknak — de szíjra fűzőiteket. A boltok elé kikötötteknek. Az autók hátsó üléseire parancsoltaknak. A dédelge- tetteknek, de mégis féken tartottaknak. Vajon mit gondolhat róluk? Ha eltűnnek, megnyugszik ismét. Évekkel ezelőtt még gyakorta nyüszített ilyenkor; most, hogy öregszik, már a háborgását is elhagyja lassan. Am még mindig figyel; alighanem még mindig érdekli mindaz, ami körülötte történik. Szeretheti ezt az utcát. Ehhez kötődnek emlékei. A csendes esők, a verőfényes napok; a teherautók moraja, a magnósboltbóí kihallatszó zene, a különös rikoltásokkal teli nyári éjszakák. A benzingőz, a siető emberalakok, a rendőrautó szirénája, katonák sapkái, gyerekzsivaj. Ez a kép, ez a perspektíva vésődött belé: amit az ablakból láthat. Az ablakot is szereti, ahonnan hősleg, s lám, bántatlanul ugathat mindenkire, mindenkire. Ezt szokta meg. Ez az élete. Ismerem. Egy utcában lakunk. I. zon az őszön Számosi tánczenészként működött. D. városkában: a Melody együttes dobosa volt. A másik három tag: Béni, a zongorista, kövér, álmos fiú, duzzadt ujjai érthetetlen fürgeséggel futkároztak a billentyűkön; Laca, a pisztonos, mindig vigyorgott, kivéve amikor teli pofával fújta a hangszerét; Sanyi, a szaxofonos, mokány arcú, bajszos fickó, talán a karikás ostor jobban illett volna a kezébe, mint a B-tenor szax. (Régebben bőgősük is volt, Pusoma Feri, aki szabad idejében tolvaj kodott, amíg „be nem varrták”. — ö mondta így a beszélőn, mikor a zenekar meglátogatta a d.-i börtönben.) mindennap kijelentette, hogy nem2. Számosi jól tudta, hogy „ideiglenesen” tartozkódik D.-ben, s ez meg is látszott a viselkedésén. Voltaképpen semmi mást nem csinállt, mint zenélt, szabad idejében sétált, fröccsözött, olvasott. Koszos albérletiben lakott, s a szobaadó asszonynak sokára elmegy D.-ből. Néha Pestre utazott, rozzant barátnőjéhez, Ételhez, s a kérdésre, hogy miért vállalta a d.-i „munkát”, nem tudott válaszolni. Hiszen a fővárosban iá játszhatott volna, a bárzongoristák szívesen dolgoztak vele, mert jól énekelt, pontosan kísért és sokat ivott. — Meddig akarod csinálni ezt a cigányéletet? — kérdezte tőle Etel, de Szamosi nem szólt semmit, mert tudta, hogy Etel is cigány. A Melody fő jövedelmét a falusi bálok és lakodalmak adták; fejenként négy-ötszáz forintot kaptak egy játékért, nem beszélve arról, ami „összejött” (egy-egy részeg vendég száz forintot is felajánlott a nótáért). Igen, a Melody csárdásokat és magyar nótákat is játszott, hiszen enélkül aligha szerepelhetett volna a zárszámadó mulatságokon. Számosi komoran püfölte a dobot a csűrdöngölő ütemére, s mindig újra az jutott az eszébe, hogy mi a túrót keres ő itt, a kishalmi kultúrházban, a báli zsivajban, ahelyett, hogy Pesten „baseválna”, s a különböző impresszáriók ajánlatai között válogatna ... Aztán ' berúgott, és mindent elfelejtett. Még azt is, hogy ő tulajdonképpen nem zenész akar lenni, hanem író; nem érdekli a cigányos zenészduma (roda, csurák, baseva, csűrni!, herfli, kanyhaló, etcetera), nem érdeklik a lokálok lotyói, akik végső soron a hangszerrel akarnak lefeküdni, nem vele; nem érdekli a konyak, amelyet részeg buzi küld a presszó sarkából; nem érdekli a hajnali „magánjáték”, amikor a táncos vendégek már eltakarodtak, s a Melody jazzt játszik, saját örömére... Ez az egész zenészkedés csak rövid szakasza az útnak, amelyet Számosi be fog járni, s amelynek kitérőiből egyszer majd regényeket ír. (Legalábbis így tervezte, amikor „másnap” felébredt.) 3. Azon a vasárnapon ismét Kishalamra indult a Melody Borzá- kék lakodalmába. „Ideje volna egyszer már vendégként végigvedelni egy ilyen dínom-dánomot — gondolta Számosi a vonaton. Körülötte zötyögtek a többiek, Béni aludt, Laca a sík tájat nézegette, Sanyi újságot olvasott. Borzákék öreg, fésűsen álló házban laktak, a holtág töltése mellett. Az asztalok az udvaron állottak, a fehér térítőkön borosüvegek, poharak, tányérok, felszelt kenyér. Borzák gazda jött a zenészek elé. — Jó napot, fiúk! — süvöltötte, véreres szemei arról tanúskodtak, hogy már javában ünnepli az örömapaságot. — Kezdhetik is a muzsikálást, mindjárt itt a menet! Sanyi a hatalmas diófa alatt szemelte ki a Melody helyét. Számosi felszerelte a dobot, Laca és Sanyi egymást kergető futamokkal „melegítették be” a görbe szaxofont és a karakán pisztont, Béni is nyakába akasztotta a tangóharmonikát (amely a zongorát helyettesítette a lakodalmi játékok idején). Borzák gazda bort, poharakat állított a fa tövébe, s mire az első nyelet lecsúszott a Melody gégéjén, már meg is érkezett a lakodalmi sereglet. Elől a menyasszony, vőlegény, aztán a felpántlikázott vőfély, a síró Bor- zákné, a feszes tanácselnök, ünneplő rokonok, vendégek. Letelepedtek az asztalok mellé, a vőfély rigmust mondott az elkövetkező zabálásról, megkezdődött a vacsora. A Borzák gyerekek hordták a konyhából a tyúkleveses tálakat, megvillantak a kanalak, csendültek a poharak, s a Melody halk operettrészleteket into- nált a csámcsogás aláfestésére. A második fogás birkapaprikás volt, a harmadik disznósült; aztán következtek a sütemények és az újabb üveg piros borok. — Jöjjenek, megmutatom a helyüket — lépett oda hozzájuk Borzák az első szünetben. (... Éjfél után már nem indul vonat D.-be, csak reggel hét harminckor; a Melody kikötötte, hogy Borzákék alvóhelyet biztosítsanak számukra, hiszen már többször előfordult, hogy két óra körül véget ért a lakodalom, s a zenekar reggelig didergett a váróteremben.) Borzák a ház végébe vezette őket. Sötétre festett, kétszámyas ajtó előtt állt meg. — Itt lakik az anyám is — mondta. — De nem fogja zavarni magukat. Benyitott. Szűk, előtérszerű helyiségbe léptek. Syér fényű égő világított a mennyezeten. Spar- hert, kopott asztal, mellette egyetlen szék, odébb támlás ágy, szélén fekete öregasszony üldögél. Aszott keze az ölében, kendős arca a belépők felé fordul. — Ezek itt a zenészek, mama! — mondta hangosan Borzák. — A szobában fognak aludni! Az öregasszony arca mozdulatlan, közönyös.. — Jöjjenek — mondta Borzák, benyitott a szobába. Két heverő állott a helyiségben, körülöttük rozoga nádszékek, féloldalas szekrény, befőttekkel teli asztal, poros ládák, kosarak, falnak támasztott kerékpár. Magasan álló kicsiny ablak nyílt az udvarra, azon szűrődött be a vendégek zajongása. — Inkább csak kontrának használjuk, dehát... Egy éjszakára megfelel maguknak — mondta Borzák. Éjfél körül már a Melody is részeg volt,1 Béni tele pofával énekelt, Sanyi pisztonozni tanult La- cától, Laca szaxofonozni Sanyitól, Számosi tam-tam dobján borosüveg állott, szólt a csárdás, pörgött a menyasszonytánc, gyűlt a szakajtóba a pénz, Borzák szólót táncolt a zenekar előtt, Számosi aggódva figyelte, mert félt, hogy a gazda a dobok közé esik... Szünet, helyükre vonultak a táncoBólya Péter; Mennyasszonytánc lók. Számosi felállt, hátraindult, a budi felé. A kamraajtó előtt, zsámolyon ülve kuporgott a félhomályban Borzák anyaja. Ügyet sem vetett Számosira, a lámpák alatt mulatozó vendégeket figyelte. — Mért nem jön oda, mami? — kérdezte Számosi. Az öregasszony nem szólt, nem mozdult, mereven nézett a lámpafény felé. 4. Reggel Számosi ébredt elsőnek. Ki akart menni az udvarra, de a szobaajtó ... zárva volt. Számosi kilesett az ajtóüvegen. Az öregasszony az ágy szélén ült, felöltözve, kendősen. Halkan du- dorászott. — Mami! — kocogtatta meg az üveget Számosi — Mami, engedjen ki! Az asszony felemelte a fejét, aztán feltápászkodott, az ajtóhoz jött. Számosira kiáltott: — Muzsikáljanak! Számosi elhűlten bámulta az üvegen át az asszony ráncos, fogatlan arcát, zavaros szemeit.. — Muzsikáljanak! — rikácsolta a vénasszony. — Addig nem jönnek ki, amíg nem muzsikálnak! Már a többiek is Számosi körül álltak. — Ez megőrült! — mondta Sanyi. — Az is volt — fújtatott Laca. — Muzsikáljanak! — kiabált az öregasszony — Vagy ott rohadnak meg! Béni tétován a harmonikához ment, felvette. — Hülye vagy? — nézett rá dühösen Számosi. — öregem, ha nem játszunk neki, délig itt ülhetünk —mondta Béni. Laca is a pisztonért nyúlt. Sanyi tanácstalanul pillogott Számosára. — Muzsikáljanak! — hallatszott odakintről. Számosi belerúgott az ajtóba. — Nyisd ki, te vén boszorkány, mert szétrúgom! — Muzsikáljanak! Számosi felnézett az ablakra. Szűk volt, még egy gyerek se fért volna át rajta. — Muzsikáljanak! Sanyi nyakába akasztotta a szaxofont. — Csárdás, bé-dur — mondta halkan Béni. __ Felharsant a zene a szobában. Számosi kábultan állt az ajtónál, látta, hogy az öregasszony táncolni kezd, jobbra-balra lépeget, körbefordul, karját a feje fölé emeli, kezét forgatja, derekát ingatja ... Szeme csillog, fogatlan szája kinyílik, nyál csorog az ál- lára. Borzák gazda rontott be az udvarról, ingben, fekete klottnad- rágban. — Mi az isten van itt? — ordította, az ajtóhoz ugrott, kinyitotta. Csend lett a szobában. — A néni akarta — mondta halkan Béni. Borzák meredten nézte az anyját. — Szép menyasszony voltam... —I zihálta az öregasszony. —Mindenki megforgatott... kétezer pengőt táncoltam össze... lhallgatott, leült, halkan szuszogva nézett maga elé. A Melody felöltözött,, felpakolták a hangszereket, kivonultak az udvarra. Borzák gazda becsapta mögöttük a zöld ajtót. — Ne haragudjanak, fiúk — mondta. — Bolond már ez a vénasszony. Kiléptek a kapun, elindultak a töltésen, az állomás felé. Legelői Béni, vállán a harmonika, aztán Sanyi és Laca, kezükben a hangszerek fekete tokja, s végül Számosi, a dobos, aki most már biztosan tudta, hogy másnap elutazik. ''txr Dienes Eszter: Meghalni készül Huszárik Zoltán emlékének A hold most meghalni készül. Letérdel Krúdy hegyein s a nyári kertek arcára gondol. Sötét van, és a sziveken jólszabott kabát. Összeállította; Rékaiy Ildikó
