Szolnok Megyei Néplap, 1986. augusztus (37. évfolyam, 180-204. szám)
1986-08-09 / 187. szám
1986. AUGUSZTUS 9. Irodalom, művészet 9 ziráky Ede, akikor már két éve élt állandó szerződés nélkül. Alkalmi feladatokból, amolyan „szabadúszó” módjára tengett a színészi pályán. Kis szerepeket játszott a filmnél, a tv-ben, rádióban és egy brigádmiűsorral járta az országot. Közben több színháznál ajánlkozott sikertelenül. Utoljára a Nagy Színház igazgatójának írt, ezért hát nagyon kapóra jött a találkozás Perc Adorjánnal. A híres Perc Adorjánnal, a Nagy Színház vezető színészével, akivel jó néhány évvel ezelőtt osztálytársak voltak a főiskolán. Nemcsak osztálytársak, de barátok is. Sok emlék derengett át közös múltjuk egyre halványabbra kopó díszletei mögül. Egy presszóban találkoztak. Szi- rálky már fizetett, és éppen menni készült, amikor feltűnt az ajtóban Perc Adorján. Fehér teddibundát viselt, talán a februári latyak ellensúlyozására, és inkognitóját véd- ve a kandi rajongóktól — napszemüveget Ahogy észrevette Szirákyt, úgy robogott felé kitárt 'karral, mintha csak tegnap váltak volna el. Sőt úgy, mintha egy rangos 'külföldi filmfesztiválról hazaérkezett Szirákyt üdvözölne, aki elnyerte a legjobb színészi alakítás díját, és most elsőnek sietne hozzá gratulálni. — öregem — döngette a hátát —, de drága, ősz, öreg bölényt Te vén ordas, te csavargót így kellett összetalálkoznunk, ilyen véletlenül, ilyen esetlegesen?!... Hát már elfelejtetted, a sírig hű Perc Adorjánt?!... Soha egy telefon, soha egy bekukikantás a Nagy Színházba? Szégyellő magad! Sziráky csak dünnyögni tudott valamit a szózuhatagra, azt ás csak azért, hogy meghatottságát leplezze, mert ilyen találkozásra álmáiban sem számított. Ez a Perc Adorján megmaradt a régi, jó fiúnak. Semmi nagyképűség, semmi lekezelés, csak a megszokott harsányság. És mégis hányán fúrják! Na persze, az irigyai. Perc Adorján ekkor már letelepedett Sziráky mellé. Kigombolta a bundáját, meglazította a sálját, és a napszemüveget letette az üres kávés csésze mellé. — Csak egy pillanatra ülök le — nézte elérzékenyülve a másikat —, mert sajnos várnak a filmgyárban. De mit bánom én! Dűljön össze az egész rohadt kóceráj, ha én veled találkozhatom. Úristen, mikor is találkoztunk mi utoljára? — Nagyon régen — mondta Sziráky, és gyorsan két konyakot rendelt. Ingre dugta el ugyan az ötszáz forintot a levéltárcájába, a zálogcédulák mögé, de mit számít ilyenkor egy ing! A rajta lévő inget is eladná azért, hogy tisztességesen megvendégelje ezt a kedves régi barátot. — Csak a kedvedért — emelte a poharat Perc Adorján, amikor eléjük tették a konyakot —, mert sajnos vezetek. Dehát bánom is én most, ha elkapnak a zsaruk, ha nekimegyek egy hirdetőoszlopnak, ha a világ összedűl... Semmit se bánok! ... Az a fontos, hogy látlak végre, te hűtlen bitang, te... Most pedig beszélj magadról! És Sziráky beszélt. Boldog önie- ledtséggel, szinte gyónva mondott el mindent Perc Adorjánnak, azzal a régi főiskolás őszinteséggel, ahogy valamikor a Bástya étteremben két pohár sör és egy feltét nélküli babfőzelék mellett tárgyalták meg pillanatnyi helyzetüket. TermészeteTóth-Máthé Miklós; sen kitért arra is, hogy írt a Nagy Színház igazgatójának. — Ha esetleg — nyögte —, szólnál néhány szót az érdekemben... hiszen ismersz... tisztában vagy a képességeimmel... Perc Adorján szigorúan leintette. — Elég! Ne többet! Ezt kérned is felesleges! Neked már régen Pesten lenne a helyed. Olyan tehetséggel, amilyen neked adatott, megdöbbentő, hogy ilyen szemét módon gazdálkodtak. De te vagy a hibás, már régen szólhattál volna! ... Űristen, belezöldülök, hogy te szerződés nélkül, amíg körülöttem, az a temérdek marhahólyag... ! De sajnos, öregem, az élet más, mint az iskola. Itt el is kell tudni adni az árut, és te sosem voltál vi- géc. Erről természetesen nem tehetsz, nem azért mondom, csak nagyon elkeserítő ... Várj, hadd térjek magamhoz! — Még egy konyakot? ... kockáztatta meg Sziráky, mire Perc elkeseredve legyintett. — Nem bánom. Annyira megdöbbentett az állapotod, hogy most egyszerűen muszáj inni. Igen, muszáj! Ezt másképpen nem lehet elviselni. Szegény öregem, hát ez... ez valami rettenetes ... De most már vége! A hónod alá nyúlok, és a megérdemelt helyre teszlek. Vedd úgy, hogy már a zsebedben a szerződés! Szirákyval aznap fel lehetett volna súroltatni az egész várost, és összesepertetni az eldobált borítékos sorsjegyeket. Áldotta a percet, melyben összetalálkozott Perc Adorjánnal. Szégyellt*, hogy sokszor karrieristának tartotta, és hajlott azok véleményére, akik nagy patkánynak jellemezték. Most legalább saját maga győződhetett meg minden rágalom valótlanságáról. És perc Adorján csakugyan szavának állt. Már másnap beszélt az igazgatóval. — Dirikém, kezdte —, tudod, hogy nem szeretek személyes problémákkal előhozakodni, de most kénytelen vagyok. Múltkor ugyanis ^elkapott egy Sziráky nevű kollégám, és azóta nincs nyugtom ettől a fickótól. Állandóan rágja a fülem, hogy beszéljek az érdekében. — Ki az a Sziráky? — Színész. Amolyan jámbor mesterember a pályám. És most azt vette a fejébe, hogy ide szerződik ... Állítólag írt< is neked... Sziráky!... Várj csak... igen, igen Ede... Szirájcy Ede ... —« Ja, most már tudom — bólintott az igazgató —, rémlik, hogy írt egy ilyen nevű színész. — Gondolhatod — ráncolta a homlokát Perc —, nekem milyen kellemetlen. Valamikor évfolyam- társak voltunk a főiskolán, és persze ez elég jogcím, sajnos, hogy belecsimpaszkodjanak az emberbe... De mit tehetek? ... Miképpen magyarázzam meg egy fellegekben járó szerencsétlen kis flótásnak, hogy a Nagy Színház végül is nem szeretetotthon, de nem lehet csak úgy bekéredzkedni ?!... Még azt találná hinni, hogy féltékeny vagyok ... ! — Mit akarsz ebből kihozni? — nézett rá az igazgató. — Idevenni úgysem tudnám, hiszen arra a két helyre, ami az átszerződtetések miatt felszabadul, sejtheted, hogy nem ő jön száimításba... — Idevenni? Ugyan! — tiltakozott megrökönyödve Perc Adorjáin. — Eszembe se jutott, hogy erre kérjelek... De szeretném, ha valahogy finoman ... emberségesen ... igen, ez a jó szó... emberségesen utasítanád el... Esetleg írd meg neki, hogy tisztában vagy a képességeivel, és nagyon sajnálod, amiért státusnehézségek miatt... stb ... stb ... mert kérlek, mégis csak az osztálytársam volt! És alapjában véve nagyon rendes gyerek, akit csak sajnálni tudok, hogy ennyire nincs tisztában a realitásokkal. Az igazgató megígérte, hogy emberségesen utasítja el, és Perc Adorján megnyugodva harsoghatott a telefonba, amikor megálla- podásuk szerint, néhány nap múlva felhívta Sziráky: — Megnyomtam a dolgot, öregem! A fickó lelkére csomóztam, hogy nekünk úgy kell egy Sziráky, akár a levegővétel. Kifejtettem a buggyantagyúnak, hogy ordító gazság tehetséges embereket kallódni hagyni akkor, amikor egy csomó kontár, mint a szú rágja, percegteti a színfalakat! Szóval én mindent elkövettem, öregem, most már csak azon a bazaltfejűn múlik... De agyoncsapom, ha nem szerződtetnek! Esküszöm, hogy agyoncsapom! — Kösz, öregem — hebegte Sziráky a könnyeivel küszködve —, és én még azt hittem... Nagyon köszönöm, és nem is tudom, mivel mivel hálálhatom meg ezt a... rült vagy! — dörrent Perc Adorján. — Gazember lennék, ha nem tennék meg érted mindent! De most már ne haragudj, rohannom kell a rádióba! És fel a fejjel! Jövőre már ott leszel te is nálunk. Szó van róla, hogy újra kihozziik a Bánkot. Megpróbálom elintézni, hogy te légy Petur! Nem, nem, inkább Tiborc. Sokkal hálá- sabb szerep! Sziráky sokáig bámulta a visszaakasztott telefon- kagylót, és úgy támolygott ki a fülkéből, hogy még a vissaapottyan- tott pénzt sem tette zsebre. Ennyi jóság teljesen levette a lábáról. És szívében újra hit és remény ébTamási Orosz János: Haza akarok menni Kádár F. Tibor: Kalotaszegi menyasszony OnzeáUltotM: Békaay Ildikó irakkal Egy óra körül tört rá az álmosság. De nem fekhetett le; még el kellett olvasnia a könyvet. Nem volt rossz könyv; jó sem; egy más világban íródott egy más világ számára. Gondolta; letusol. Előtte még beosont a gyerekekhez: a takarója persze mindkettőnek a földön volt. Nézte őket egy kis ideig; megint megfogadta, hogy holnaptól nem lesz türelmetlen, nem lesz... Szóval megfogadta azt, amit az ember mindig megfogad egy alvó kisgyereket nézve. Majd betakargatta őket. Haza akarok menni. A mondat megütötte. Gyomrát összerántotta a fájdalom; de ugyanakkor egész testében is érzékelte az idegek gyors reakcióját. Mintha valamennyi idegszála érzékeny vevőkészülékként egyszerre fordult volna a hang felé; nem is a kiejtett szavak jelentésére figyelve először, csak azok rezgésére. A panasz, a fájdalom hullámhosszán érkeztek a jelek. Haza akarok menni. Anna sóhajtott fel, kétségkívül álmában. Talán a takaró érintésére; talán csak véletlenül pont ebben a pillanatban. Talán álmában szólt valakihez; talán álmából kiáltott ki valakikhez: menekülve li- dércek, boszorkányok elől. Vagy talán nem is a képzelet szörnyei fenyegetik? Hiszen mindössze három és fél esztendős; s alig három hete jár óvodába. Haza akarok menni. A mondat hullámverése nem csitult benne. Ott zúgott, ott dörömbölt a fülében; csattanva, robaj lás-szerűen 'érkezett szívébe, agyába. S az érzelmek hatalmas lavináját indította el. Az óvoda. Úgy tűnt pedig, hogy Anna boldogan vetette bele magát új életformájába. Imádta a gyerekeket, imádta a társaságot; már a játszótéren is folyton a gyerekközösséget kereste. Ügy tűnt; megváltás neki az óvoda. Egyetlen pillanatig sem tétovázott soha; még a legelső reggelen sem kellett nyugtatni, vigasztalni. Alig várta, hogy mehessen. Vissza sem pillantott a folyosóról; s azóta sem mondta, egyetlen egyszer sem, hogy nem akar óvodába menni. Haza akarok menni. Talán-csak most szól, álmában; mert koravénen, annyi tiltás megtapasztalása után már tudja: élni kötelesség!? Hogy mindent meg kell szokni; az életet is. Hogy hiába is mondaná ébren ugyanezt; csak türelmes, vagy türelmetlen meggyőzést, rábeszélést kapna; esetleg néhány jutalom ígéretének illúzióját. Jutalmat a szófogadásért, jutalmat a lemondásért, jutalmat a beletörődésért. Haza akarok menni. De honnan szól valójában ez az üzenet? Nem kibúvó-e rögtön az óvodára gondolni? Hazája lett-e három és fél év alatt e néhány tucat négyzetméter annak, akit úgy vártak ide!? Tilalomfák, korlátok, a szabad tér szűkítése; s a feltételek kölcsönhatásának kialakulása. Mindmegannyi átértékelődése a fogalmaknak. Sok-sok leépülésből épül fel a jellem. És te...!? Koppant, ütött a gondolat. Persze. Hiszen lehet; már régen önmagára gondol. A gyermek létére saját létét tükrözteti; s a különbség csupán az érzelmi tartományok leszűküléséből adódik. Már alig van lehetőség a végletedre; egy kiborulásnak itt már rituáléja van: idegösszeroppanás, gyógyszerek, rácsos ágy. Esetleg csak alkohol, csontmerevségig. , Haza akarok menni. Gondolatban végigszaladt tekintete a néhány .tucat négyzetméteren. Hazája lett-e e lakás, e pár esztendő alatt? Nem a falakat, s nem a bútorokat faggatta. Nem a falakon feszülő tapétát, ami után oly hosszú ideig talpaltak együtt; s amelyen még a felragasztás friss mámorának napjaiban megjelentek a gyermeki kéz hieroglifái; a zsírkréta és a filctoll erővonalai. És nem a bútorokat faggatta; nem a bőrgarnitúrát, s nem a csillárokat, amelyek oly hosszú hónapokig szinte egyetlen beszédtémát szolgáltattak; felhívtad-e őket; nem kellene-e többet adni; mikor érkeznek már meg. Haza akarok menni. Futottak, nyargaltak gondolatai, vissza-visszaverődve a falakról, a bútorokról. Nem őket faggatta; a választ máshol kereste, máshonnan várta. De gondolatainak rezgése minduntalan tárgyakba ütközött; s a tárgyak lassan elnyelték, beszippantották azokat. Még érzékelte valahol, az árnyékon túl, azt a kapcsolatot, amely megadhatta volna a választ; amely talán meg is adta, de jeleit elnyelték ugyanazok a tárgyak. S lehet; már az is csupán kérdéseket sugárzott. Haza akarok menni. Az órára pillantott. Négy perce áll a sötét szobában. S e négy percbe egy teljes élet látomása belefért. No lám — mosplyódott el —, ilyesmit nem csak a halál közel- gése válthat ki. Vagy...!? — rázkódott meg újra, egész testében, elkomorodva. Hol és mikor kezdődik a halál!? Haza akarok menni. S 00 o
