Szolnok Megyei Néplap, 1986. augusztus (37. évfolyam, 180-204. szám)
1986-08-09 / 187. szám
Irodalom» művészet 1986. AUGUSZTUS 9. atesztendős forma koromban új család költözött a szomszédunkba. Valahonnan messziről jöttek, de nem tudtuk, honnan. Köröskörül a szomszédok úgy nevezték őket: az erdészék, s bár még senki sem beszélt az új lakókkal, mégis sok mindent tudtunk róluk. Először is azt, hogy az erdész nyugalmazott erdőmérnök és igen nagy vadász. Valóban, volt a bácsinak egy Olasz nevű vizslája, öreg jószág, nem ártott a légynek sem, tőle akár az orra előtt bukfencezhettek volna a nyulak, szegénynek már foga sem volt. Az asszonyról meg éppen sokat tudtak, nem is egészen értettem a szóbeszédet, aztán meg a néni is rég lehetett lány, talán még az án- tivilágban. Bizony, az erdészék közel lehettek a hetvenhez mind a ketten. Mert ketten voltak csak, ez hamar kiderült. A stráfszekér körül nagy volt a sürgés-forgás, négy ember emelgette a bútorokat, ládákat, s úgy kiabáltak, mintha negyvenen lettek volna. Különösen akkor lett nagy a zsinat, amikor a második stráfon megjött a zongora. Hosszú volt a zongora, de milyen hosszú. A néni ezt féltette a legjobban, váltig kérte a cipekedő embereket, hogy nagyon vigyázzanak rá, nehogy baja essék, megkarcolódjék, vagy, de erre rossz is gondolni, leejtsék. Nem tudom, mi késztetett a segítésre, a bácsi szikár alakja, hófehér haja, hegyes bajúsza, vagy a néni mosolygós arca, fiatalosan kedves szeme, de a szekérhez mentem, s kisebb darabokat, egy-egy bekeretezett képet, ezt-azt vittem fel a lakásba. Hamar megkedveltek, s amikor már minden tető alatt volt, de mintha árvíz hajtotta volna össze, a bácsi így szólt: — Ott a szék, ülj le te is, megszolgáltad. Jólesett a dicséret, és fél nadrággal leültem. A néni egy kosárból ennivalót szedett elő, az asztalt megtisztította a limlomoktól, és teríteni igyekezett. Invitáltak en- gem is, de hát én olyan műfűre voltam akkoriban, a világ minden kincséért sem fogadtam volna el az ételt Csak nagy unszolásra vettem el egy almát, azt majszolgattam, miközben Alfréd bácsi — mert így hívták, a nénit pedig Amáli néninek — faggatott: — Kinek vagy a fia, kisöcsém? — Itt lakunk szemben — böktem az ujjammal a szemközti házra. — Olvasni tudsz-e? — Hát hogyne tudnék — feleltem kicsit sértődötten. Ugyan minek néz engem a bácsi, kiolvastam én már minden könyvet otthon — igaz, sok nem volt —, még Sracza György Szabadságharcából is az ütközeteket. — És szereted a könyveket? — Igen — vallottam be. Alfréd bácsi rám kacsintott, és odavitt egy nagy ládához. Felnyitotta a fedelét, s hát tele volt könyvekkel. — Ennél még több is van, nagyszerű képeskönyvek, s ha jól viseled magad, mind kiolvashatod. Többé-kevésbé tisztában voltam a jó viselkedés követelményeivel, de mit meg nem tettem volna, hogy hozzájussak ehhez a birodalomhoz, amely a ládából integetett felém, mint Kolumbusznak Amerika ismeretlen partjai. A néni odajött hozzám, megsimogatta a fejemet. — Mi szeretjük ám a jó kisgyermekeket, nekünk sohasem volt gyermekünk, hát gyere hozzánk, amikor csak jólesik, te légy a mi itteni első barátunk. Akár nyomban is ottmaradtam volna, de a falatozás után jöttek az emberek elrendezni a lakást. Másnap már kora délelőtt ott voltam. De micsoda változás, minden a helyén, és ragyog a tisztaságtól. Na meg a könyvek, szép sorba állítva két nagy, üveges könyvszekrényben. A zongora úgy ragyog, hogy az ember hozzá nem mer érni. A nagy dívány előtt medvebőr a földön, fejé kitömve, szájában valóságos agyarak. És micsoda szag a lakásban! Micsoda világ nyílt itt ki nekem, valósággal lubickoltam az örömben. Nagyon szerettek az erdészék, és én is megszerettem őket. Szabad volt a zongorán az ujjaimat tornáztatni, és akármilyen fülsértő hangzavart vertem ki a billentyűkön, nem haragudtak érte. A bácsi csak fújta vastag bőrszivarjából a füstöt, a néni meg kacagott jókedvűen, gondtalanul, mint egy fiatal leány. Aztán megismertetett a hangjegyekkel, és amikor két kézzel kottából elpityegtem a Debrecenbe kéne menni-t, összecsókolt. De a legszebb az volt, amikor hason fekve a medvebőrön vagy a széles díványon, útnak indultam a képeskönyvek lapjain, s a világ eddig ismeretlen csodái nyitották ki előttem mesekapuikat. Hallottam a sivatagban kóborló oroszlán bömbölését, láttam India füves síkságain legelészve vonulni az elefántcsordákat, vidám négerek ropták a táncot táncdobok dübögése mellett, az oázisok mosolygó gyümölccsel megrakott fái alatt. Szabadon élő indiánok jártak rejtett ösvényeken a vad után, eszkimók bőrcsónakjai suhantak a fjordok alatt, arabok rajcsúrozták telivér paripáikat, Cook kapitány vitorlázott a tenger hullámainak hátán vagy Magelhaes ismeretlen vizek, zátonyok ezer veszélye között Az egész világ itt zsongott, élt, lélegzett körülöttem, s a csodálatos emberi erőfeszítés és tudás hozta el a levendula illatú szobába az élet millió csodáját. Mit tudtam arról, hogy korok váltakozásaiban társadalmak gyűltek össze fenekedő emberekből, s míg a termophilei hőst magasztalták, és gyönyörű épületeket emeltettek, rabszolgák vére tapadt minden kőhöz. Sejtelmem sem volt arról, hogy az indián vadászmezőkön gyilkos fegyverek terjesztették a civilizációt, míg kegyetlenül irtották ezt a szép és büszke népet, hogy az aranyláz bódulata lerombolta az azték kultúrát, s mialatt Róma gazdagsága az égig csillogott, vad zsoldosok marka alatt nyögött a Duna-táj. Mit tudhattam én, hogy az ember milyen szörnyűségekre képes, nekem a számum szele tikkasztotta torkom, jeges viharok borzongatták a gerincemet, néztem a jégtábláról fejest ugró bohó fókát, aranykezekkel épített gótikus tornyokat, bevehetetlen várak robosztus kőfalait, karcsú minareteket, gátakkal megfékezett vad folyókat, száguldó, gőzhajó-óriásokat, az első repülőgépek biztató szárnyalását, és hittem, minden ember jó, s hatalma véghetetlen. Ezt hozták el nekem Alfréd bácsi könyvei, s ezt a világot varázsos szépséggel vonta be a hangok bűbájos melódiája, amelyet Amália néni ujjal csaltak ki a hosszú, fényes zongorából. Szinte észrevétlenül suhant el ez a boldog idő. Otthonom lett az er- dészék lakása, vonakodásom elmúlt, sokszor haza sem mentem ebédelni, ilyenkor csak átüzentek a szüleimnek, hogy náluk ebédelek. Ennyi jóságot igyekeztem is valamivel megszolgálni, tűzgyújtót vágtam, vederben vizet hoztam a konyhába, elszaladtam ' a boltba élesztőért, szerecsendióért, mazsoláért. Egyik nap, amikor éppen Brehm bálnáit nézegettem, és a bácsit faggattam a cethalakról, bejött Amália néni. — Na, gyerekek, ma olyan ebédet főzök, hogy megnyaljátok mind a húsz ujjatokat. Mit főzök neked, te gyerek, tudom isten, ilyen finomat még nem ettél. — Hát az vajon mi lesz, szalonka vadlében — találgatta a bácsi — vagy bélszín bormártásban? — Egyik sem — nevetett a néni —, titok, nem árulom el. Amíg meg nem terítettek, és a tál nem volt az asztalon, be sem mehettünk az ebédlőbe. Csak amikor kijött Amália néni, és komiku- / san meghajolt: — Tálalva van, parancsoljanak kezet mosni és az asztalhoz ülni. A játékra mindig kapható bácsi feszesen felállt, karját nyújtotta, és szertartásosan bevonultunk. Pompás illat gőzölgött a tányérokról, s jóllehet engem nem nagyon érdekelt, hogy mivel töltöm meg a hasamat, most az előkészületek nekem is felcsigázták érdeklődésemet. A bácsi szalvétát kötött álla alá, beleszagolt a sűrű levesbe, és nagyokat cuppogott. — Ilyet nem is ettél, mióta kétágú vagy — mondta a néni —, láss hozzá te is, kisfiam. — Ragyogott az arca, és várta a dicséretet. Megfiújtam a levest, jó volt, ízlett — Finom — mondtam. — Felséges — hörpölt nagyokat a bácsi, a néni pedig mosolygott elégedetten. Meghitt hangulat telepedett közénk. Kanalamat újra belemerhettem a tányérba, egy gombóc is került bele, és bekaptam. De ahogy fogaim szétharapták a gombócot, valósággal megdermedtem. Májgombóc volt az egyetlen étel a világon, amelyet rettenetesen utáltam. Szerettem volna kiköpni, de nem mertem. A számban sem tudtam tartani, mért féltem, baj lesz. Szörnyű kínokkal teltek a másodpercek, s valahogy megéreztem az egész borzasztó helyzetet. Mennyire készült a néni erre az ebédre, hogy igyekezett a kedvemben járni. Nem szabad a néninek észre- vennie, hogy én nem szeretem, utálom a májgombócot. Pedig a torkomban az utálat furcsa bizsergései mozdultak. Valami megoldást kellett találni. Lehajoltam, és markomba köptem a gombócot, majd vászonkabátom zsebébe csúsztattam. Csak levest ettem, bár már ahhoz sem volt étvágyam, a gombócokat pedig apró fortélyokkal, mikor nem figyeltek rám, vagy a néni egy pillanatra kiment a konyhába, kiloptam a levesből, és a zsebembe rejtettem. S még ál- nokul dicsértem is. — Milyen finom ez a leves, néni drága! — Adok még, akarsz? Na, csak az kellett volna. — Nem, köszönöm, akármilyen jó, elég volt. Valahogy végétért a kínos ebéd. Nehéz volt felállni az asztaltól, hogy ne vegyék észre a májgombóctól közben átnedvesedett kabátomat Én is csak éppen odapislan- tottam a temérdek foltra aztán a karommal lóbáltam a zsebem felett — hátha sikerül... Jó lett volna eliszkolni innen, de nem lehetett, s ráadásul úgy határoztak, lemegyünk a kertbe. A nénivel mentem le, és folyton forgolódtam, nehogy szemébe tűnjön az irdatlan májgombóc-folt. De hiába forgolódtam, eljött a szörnyű pillanat. — Mi van a zsebedben, te gyerek, egészen átázott. — Semmi, néni kérem, összevizeztem. — Gyere csak ide, vesd le és szárítsuk meg. Mit szól édesanyád, ha ilyen maszatosan mész haza. — Megszárad ez így is — igyekeztem elütni a dolgot, de a zsebemet duzzasztó gombócok elárultak. — Mi a csodával tömted meg a zsebedet? Gyere ide, ha mondom. Nem volt mit tenni. Bűnbánó arccal megadtam magam. A néni benyúlt a zsebembe, és két ujja között kivett egy málló gombócot. Előbb csodálkozva nézett rá, aztán igen elszomorodott. — Te nem szereted a májgombócot? — Nem — vallottam be alig hallhatóan. — Haszontalan fiú — mondta a néni, szomorúság és szemrehányás volt a hangjában. — öreg lábaimmal mentem a mészárszékbe és választottam ki egy szép birkamájat, csak hogy örömet szerezzek neked. Émelyegni kezdett a gyomrom, a szédülés környékezett Még hozzá birkamáj! — Pucold ki a zsebedet! Mint tolvaj a bűnjeleket, raktam ki a fűre a ragadós gombócokat. — Mit csináljak, néni, ha nem szeretem a májgombócot? Nem is válaszolt. A bácsi jött le a vadszőlők árnyékában, és szivarjából békésen pöfékelt. — Hallottál már ilyet, Frédi? Ez a gyerek nem szereti a májgombócot. Egy falatot sem evett, mind berakta a zsebébe. Nézd! A bácsi nézett, de arcáról eltűnt a mosolygás. — Hallatlan... hogy valaki ne szeresse ezt a finomságot... — Én igazán nem tehetek róla, de nem szeretem a májgombócot. — Még azt akartam mondani, hogy én nagyon szeretem magukat, a lakást, könyveiket, kedvességüket, jóságukat, de csak zavartan topogtam. bácsi szigorúan nézett rám, a néni csalódottan. Még Olasz, a kutya is rám vakkantott, pedig szerette nedves orrát hozzám dörgölni. Rosszul éreztem magam. — Megyek haza — mondtam. Nem marasztaltak. Szaladtam a kapuhoz. Kedves hangjuk nem hívott vissza. Megiramodtam . hazafelé, szememből a szívemre folyt a könny, de mit tehettem volna egyebet, ha egyszer, nem szeretem a májgombócot Tamás Gáspár: I Májgombóc Kautzky Norbert Magasugró A méterárú-pillanat Fölszabbató, s a rettenet Begombolt arccal rádmered, Szemedbe néz, bogy védd magad. A bicskaéles léc felett. Ahogy zjsinóron gyöngy, sínen Kerék, pörög-gurtd tovább, Megjátszbatod az ostobát, Hogy nem érdekel semmi sem, Csak ez a mérhető világ. Még egy kísérlet bátra van. Ásít a csönd hűvös a láz■ Most születik a moccanás, A szökkenő, a gyors roham Az égbe föl, s a lécen át. Ég s föld között még megpihensz, S úgy fekszel ott a hátadon, Mint boldog részeg a pádon> Kinek sikerült most a hecc, S a fellegekben kóborol. Meliorisz Béla; Szél indul Nézem mahagóni-arcod a szemek mélybama kútját s szitakötő-zízzenéssel júniusvégi szél indul a begyek felől hogy játsszon velünk Ruhád alá kap és énekes melleid alatt gömbölyödik légbölkapott fiam Tarjáni Imre; Mit ér a mérhetetlen? Mit ér a mérhetetlen, hová hullok, ha hullok egyszeri Halkabban, mint a toll Zizeg, ki jár előttem, ki jön mögöttem, ha szólok, ki érti meg? És kánom örök rendszeréből miféle értelem üzeni? Szaraik Ji * # Bardécz Lajos; Szabadságvágy Hl A
