Szolnok Megyei Néplap, 1986. augusztus (37. évfolyam, 180-204. szám)
1986-08-30 / 204. szám
4 SZOLNOK MEGYEI NÉPLAP 1986. AUGUSZTUS 30. i Arcképvázlat I Egy pálya vonzásában Virágok és vallomások Kedves, fehénköpenyes fiatal nő állt fel a gyerekek közül, az óvodaudvari asztaltól, s 'bólintott: ő Paulo- vics Mária, akit keresek. Szakszervezeti kérdésekről, s a pedagógusfiiatalok gondjairól faggattam egy parányi irodában, miközben jegyzeteltem, ahogy egy újságírónak illik. Kerek, határozott, „kialakult” mondatok követték egymást, ott helyben (újra) átrostált gondolatok, amelyek közt 'kevés volt a vállrándítással kisért, bizonytalan töredék. Miközben rutinszerűen tettem a dolgomat — egy szakszervezeti témájú riporthoz gyűjtöttem anyagot —, egyre nyilvánvalóbb élességgel sorjázott elő egy gondolatsor, amely a beszélgetés során egyre több adalékkal egészült ki. Hol van már az a nőideál, amit egykor nagyapáink teremthettek talán, s még atyáink is hordoztak évtizedeken át? A kép a szelíd otthonülőről, aki engedelmesen kötöget urára várva, s feltálalja neki a vacsorát, ha hazaér — lassan elhomályosul. Felváltja egy új, egy másfajta, amiről ki tudná kategorikusan megállapítani, hogy az jó-e vagy sem. Az emancipáció sokat emlegetett és sokat vitatott folyamatban formálódott ki a „közéleti nő”, aki már merőben új módon él és gondolkozik, újak az igényei magával s a környezetével szemben egyaránt. Meg kell vallanom, hogy egy kissé mindig idegenkedtem, talán ösztönösen tartottam is a nyüzsgő, közéleti, „elnökségekben üldögélő” nőktől. A kemény céltudatosságot, a már-már férfias határozottságot kifejezetten idegennek tartottam lényüktől, alig összeegyeztethető- nek a már leírt, hagyományos képpel. Talán ezért is kezdett érdekelni,, hogy miként válik egy csinos, huszonkilenc éves nő, kisebb- nagyobb kitérők után .káderré”, aki dolgozik a KISZ-ben és a szakszervezetben, s munkaköre mellett gyermekvédelmi és ifjúsági felelősi feladatokat is ellát. Paulovics Mária némi büszkeséggel, az elsők közt említette, hogy „verseghys” diák volt, ami szerinte eleve meghatározó erejű — a szülői ház hasonló hatása mellett. „Harmadikos gimnazista koromig szilárd volt az elhatározásom: pedagógus leszek. Ez olyan természetesen jött nálam ... Aztán, amikor láttam, hogy mennyit kínlódnak, s ugyanakkor mennyire nincs megbecsülve a munkájuk, inkább 'közgazdaságtudományi egyetemre jelentkeztem. Egy évet elvégeztem, de aztán összejött egy csomó dolog az életemben, s abbahagytam. Tíz éve már annak, hogy képesítés nélküli óvónő lettem. Azóta mindig gyerekekkel vagyok körülvéve, és rá kellett jönnöm, hogy ez az én igazi közegem, itt érzem Igazán jól magam.” A saját gyereke már tízéves. ö maga a kissé statisztikai ízű, „gyermekét egyedül nevelő” kategóriába tartozik már évek óta. Az újságíró — s talán az olvasó is — e ponton gyanakodni kezd, s csak nehezen ákarja elhinni, hogy nem 'afféle pótcselekvéses, hézag- 'kitöl-tő közéletiséggel van dolga. Kételkedik, „odakérdez”, s aztán beletörődve elfogadja azt, amit hall. Egy ideig még keresi ugyan a vélt gyenge pontokat, aztán belenyugszik, hogy lényegeset nem talál ilyet. „Nem bírnék másként,, valami állóvízben élni. Ügy szeretem, ha mindig történik körülöttem valami. Elvégeztem az óvónőképzőt, nyelveket tanulok. Ez az egyik része az én nyüzsgésemnek. A másik a mozgalmi munka, a KISZ, és most a szakszervezet. Sajnos, nem divat ma ezekben a szervezetekben sokat dolgozni, 'mert annyi minden más dolguk van az embereknek. Én azonban kaptam is sokat cserébe a munkámért! Természetesen nem pénzt, nem anyagiakat. Amíg hiszek benne, addig csinálom szívesen. Addig a vele járó pofonok is inkább ösztönöznek, mint visszavetnének.” A pedagógus szakszervezet kongresszusán küldöttként, főként korosztálya képviseletében vett részt, s lett volna mondandója is. A pedagógus pálya presztízséről, a szellemi érdekvédelemről s a fiatalokra való fokozott „ráfigyelésről” készült szólni, de idő híján, sok 'küldött-társához hasonlóan, rá sem került sor. Mit akart még elmondaná? Azt, hogy bár emelkedik az óvónői pálya társadalmi megbecsülése, koránt sincs még a helyén. Elvétve ugyan, de még mindig találkozni a pedagógusok és az óvónők közötti megkülönböztetéssel. Aztán azt is, hogy az oktatási rendszerünk reformja során fokozatosan nőtt az óvodai előkészítés súlya, így az itt végzett — jó vagy rossz — munka jelentősége is. És persze, arról is beszélt volna, hogy a szülők egyre inkább az óvodára hagyják gyerekük nevelését, ami jó és rossz ds egyszerre. Jó azért, mert így valóban felkészíthetik a gyereket az iskolára, viszont rossz, mivel a szülőt az óvoda nem pótolhatja. Itt. a beszélgetésnek ezen a — befejezéshez közelítő — pontján, talán nem volt sportszerűtlen dolog saját családmodelljéről, családhoz kapcsolódó elképzeléseiről is kérdezni. Szavai nyomán a magán- és közéletnek valamiféle optimálisnak tűnő ötvözete bontakozott ki. Olyan családi atmoszféra, amelyben elsődleges a gyerek és a társ, de mögöttük szorosan következhet a „nyüzsgés”, a nagyobb közösség. Utolsó kérdésem — szándékomon kívül — meglehetősen provokatívra sikerült. A lényege az volt, hogy nem nehezítik a kapcsolatteremtést ilyen határozott és kemény elvek? Nem lenne könnyebb „gyenge nőként” boldogulnia? A választ mindössze pillanatnyi tűnődés előzte meg: „Dehát én ilyen vagyok, nem tudok másként élni, másként gondolkodni! A férfiak általában talán tényleg gyengédséget s törékenységet várnak egy nőtől... de én nem vagyok az.” Ezerszálnyi nyári őszirózsa virít a vödrökben, szerény kis csokrokba kötve. Augusztus vége van, Kocsis Józsefné szandai kertjéből ilyentájt már ez érkezik a vásárcsarnok melletti első asztalsor első helyére. Az idős, napszítta arcú asszony szinte szeretettel simít végig a borzos, tarka virágfejeken. — Drágám, éppen számoltuk a fiaimmal, pontosan most, ezekben a napokban negyven éve, hogy először kiálltam kertem virágjaival a szolnoki nagypiacra. Én aztán tudom, mennyire szerették, s szeretik ma is a szolnokiak a virágot. Pedig az én kertemben csak ezek a szerények teremnek, én tavasztól őszig nem árulok mást, drága üvegházi virágokat, csak ami nagy szeretettel, de kevés ráfordítással terem. Sokan kérik a tarka csokrokat. Nem adja drágán, fogy is, pedig tele az asztal. — Az asztal egy évre ezer forint, mármint a bérleti díja. Aztán jön naponta a helypénzszedő, s egy vödör virág után négy forintot fizetek. — Hogy hálás dolog-e a kertészkedés, virágárusítás? Nézze, én egyébbel, mint az életemmel nem példázhatom. A férjem — nyugodjon békében szegény — vasutas volt, s amire egy pénzből nem tellett volna, hozta a virág. Három szép fiút neveltünk, s taníttattuk mind a hármat. És olyan jó gyerekek, nem is bántam meg soha, hogy nekik éltem a virágaimmal. * Talán a legnagyobb virágüzletet a városban — a vasútállomási toronyház alján — a Rákóczifalvi Rákóczi Tsz működteti. Koszorút köt Nagy Ildikó üzletvezető. Szemmel láthatóan szúrós, fájós mesterség ez, figyel is nagyon a munkájára. — Amikor most, Hona napkor a városban mindenütt 30, meg 35 forint volt a gerbera szála, nálunk 15, most .is annyi, láthatja. Ennek ellenére nem mondhatjuk, hogy a legnagyobb forgalmú a mi üzletünk. Egy- egy virágokban igényesebb hónapban — ilyen a március, a nőnap miatt — négy- százezer forintért árulunk, aztán csendesebb, nagy névnapok nélküli hónapokban mindössze százezer körül. A téesznek különben ezen az üzleten kívül van elárusító- helye a vasútállomáson és a MAV-kórházzal szemben is. Csendes, bár az utóbbi években gépkocsiforgalmában zajos kis utca a város- . központban a Jókai. Fekete Jánosné 9 éve nyitott benne boltot. Kardvirágok, szegfűk, rózsák várják, hogy csokorba kössék őket. — Én talán soha nem lettem volna virágboltos, ha mint kistermelő, kertész számíthattam volna nyugdíjra, így aztán nemcsak termelem, árulom is a virágot. Nem bántam meg, bár a virág a termelőnek s az eladónak egyaránt kényes áru. Állandóan figyelni kell a keresletet, tájékozottnak lenni árakban, színigényben, fajtában. Ami ma gyönyörű, friss, illatban, színben pompázó — holnapután összeesik, fonnyadt, száraz lesz. Temesvári Lajos, a KI- OSZ megyei titkára készséggel mondja, hogy Szolnok megyében 71 virágkereskedő dolgozik, Szolnokon, a megyeszékhelyen 19 magán- kereskedőnek van boltja vagy bódéja, pavilonja, amelyben virágot árul. És vannak a szolnoki vásárcsarnok mellett úgynevezett fix-telephelyes virágkereskedők. öten-hatan, a piaci forgalom eev jelenetős részét bonyolítják. Fix-telephelyes virágkereskedő Szabó Ferencné. A férjével várják naponta, a vásárlókat. Remek szegfűk, kardvirágok, rózsák, gerbe- rák találhatók a mostani választékukban. — Harminc éve lesz lassan, hogy virággal foglalkozom. Állandó asztalom itt 1973 óta vagy 74 óta van. Aki csak azt látja, pénztárcáján tapasztalja, hogy a szép virág drága mulatság, tudja meg: helypénzátalányt fizetek a vásárcsarnoknak, három hónapra valamivel többet, mint hatezer forintot. Ezentúl napi használati díjat is, asztalonként 10 forintot kérnek. Nem kevés, de mégis azt mondom, a csarnok vezetője jóindulattal viseltetik a virágkereskedők iránt. Most úgy reméljük, hamarosan nyélbeütik azt a régi tervet — nekünk vágyunkat —, hogy csinos kis, világítható, fűthető pavilonsort építenek. Nem sajnáljuk, ha fizetni kell érte, de ugye elhiszi, hogy téli fagyban, őszi esőben szabad ég alatt minden bajt összeszedhet az ember. Van ugyan már a fejünk fölött egy ponyva, valamiféle tartószerkezeten, dehát az ellentmond minden városképi, környezeti igénynek. Ezt, csak ezt szeretnénk, bár van más bajunk is. A kereskedő sokat fizet a társadalombiztosításért. Ha hiszi, ha nem, a férjem kisegítő családként dolgozik nálam, s utána, meg, magamért csak a társadalombiztosítás havonta hatezer forint körüli. Most sírjam magának, hogy a budaörsi Flórián, a nagybani virágpiacon olyan drága a virág, hogy sokszor már azon gondolkozunk, egyáltalán érdemes-e elhozni? Hol van a szállítás, a benzinköltség, a törődés sok forintja, s mi a mi hasznunk? Nem adhatom a nagybanin harmincért megvásárolt gerberát hatvan forintért, mert nem viszik el, meg is értem. Rengeteg a kiadás, a költség. Mentünk mi már Erzsébet-nap előtt húsz szál rózsáért is egész Pestig. A temetőnél, a templomkertben lassan húsz éve nyitott virágboltot a Temetkezési Vállalat. A bokros, csupazöld kertben olyan szerényen bújik meg az üzlet, hogy szinte véletlenül tértem be. Zomboriné Győrffy Ilona csupa művirág, koszorú, sírdísz között tölti napjait. Nem boltos igazán, a vállalat központjában dolgozik tizenkét társával. Koszorúkötés a munkája. A szabadságon lévő üzletvezetőt helyettesíti itt. Szemmel láthatóan jól érzi magát a csendes, csudameleg nyárvégi délelőttön a bolt hűvösében. Szép a forgalmunk, nagyon sokan jönnek vágott virágért, élő koszorúért is, de van forgalma a művirágnak is. Igyekszünk minden igényt kielégíteni, s ez a mi vállalatunknak nagyon fontos, hiszen a végtisztességre készülődőknek is segítünk. Kis teherautó áll meg a bolt előtt, Bán Jánosné, a koszorúüzem raktárosa érkezik. Meghallgatja Zomboriné kéréseit, milyen virágra van szüksége, s milyen szín iránt van éppen most kereslet. — A vállalatnak jó jövedelmet hoz a virágbolt, de a koszorúkötés is — mondja. — A megyei vállalatnak ugyanis Karcagon, Jászberényben, Kunhegyesen és Tiszafüreden van koszorúkötő részlege a központi szolnokin kívül. Így a mi üzemünk látja el a többit, a kistelepüléseket, a környező városokat is. Rákóczifalva, Törökszentmiklós, Jászalsó- szentgyörgy, Tószeg, Kőtelek, Nagykörű mindennapos vevőnk. Temetés sincs virág nélkül. * * * A bölcsőtől a koposóig, mondhatnám így is, nem lehetünk meg virág nélkül. Új élet érkezésekor virágot illik vinni az édesanyának. Csokor nélkül aligha lehet változó világunkban menyasszonyt látni, s igen, a távozónak is a virág az élők utolsó üzenete, szeretetének végső kifejezése. Meg azután is! Szinte virágkultusz jellemző a szolnoki temetőre Hét végeken hivalkodó kardvirágok, gőgös rózsák, illatos szegfűk, szerény borzos nyári őszirózsák, pompás gerberák váltják egymást a sírokon. Halottak napján meg szinte eszméletlen mennyiségű, értékű virágot hordanak ki a szolnokiak is — máshol is így van — a temetőbe. Jól ellátott-e a megyeszékhely virágból, vagy sem? Nehéz lenne a kérdésre egy szóval, mondattal válaszolni. Bolt, eladó van elég. A legtöbb üzlete a Közterületfenntartó Intézménynek van. Három nagy belvárosi boltja mellett ők látják el a Centrum Áruház virágárusító helyét, s rövidesen ők nyitnak a Széchenyi lakótelepen is szép virágüzletet. Utánuk a Rákóczi Tsz három boltja következik, s a 19 kiskereskedő, aki a város különböző pontjain várja a vevőket. Lehet, vannak olyan városrészek, ahol nem egyszerű virágot venni, bár ez sem igazán így van. A nagy kórháznál például egy kicsi, de jóforgalmú virágüzlet segít a látogatók virágos gondjain. A temetőnél, a temetkezésiek üzletével majdnem szemben kis magánkereskedés is áll, s a templom bejáratánál rendszerint legalább tíz környékbeli asz- szony kínálja virágait, nyakunkon a Mária-nap — előtt azonban balgaság lenne elhallgatni, hogy drága, egyre drágább a virág is. Nagyobb névnapokon adhatunk 35—40 forintot egy szál gerberáért, 20—25-öt is a szegfűért. Persze a vevő csak az árcédulát látja, s pénzét számolja. Miért is gondolna arra, hogy a virágot az árusítók nagy része a budaörsi nagybani piacon veszi, hogy tetemes szállítási költsége van, hogy rendkívül nagy a kockázata, elkel-e a virág, vagy nem? Van-e valami kiút, várhatóé valami változás — kérdeztem a megyeszékhely minden más, ezernyi gondjával birkózó szervezet, a Közterületfenntartó Intézmény vezető munkatársait a Tiszaligetben. Pusztai Tamás igazgató, Rozsos Lajos és Sass Zoltán kertészmérnök készséggel adtak tájékoztatást. Kertészetük s boltjaik éves árbevétele 9 millió forint. Szép termékeik árában a legnagyobb teher az energiaköltség. Országos adat, hogy a termesztés ráfordításában negyven százalék az energiaköltség. Vegyem hozzá, hogy kertészetükben elavult a technológia, amortizálódott, régi, a takarékos gazdálkodást szinte gátló az üvegház-rendszer? Mondjam, hogy rendkívül élőmunka-igényes így a virágtermelés? Az eladás nyeresége aligha enyhíti a természetes vesztességességét. — Július 3-án megalakítottuk a Virágellátó Gazdasági Társaságot, — mondják. — Nyolc megyei gazdálkodó szervezet fogott össze, a gesztor a mi intézményünk. Arra szövetkeztünk, hogy egymásnak belső piacot teremtünk, szervezetten termelünk, szakosodunk, s szervezetten bonyolítjuk a vásárlásokat is. A törekvés megértésre, támogatásra talált a megyei tanácsnál is. Nem mondjuk mi, hogy már jövőre, de 1987-ben a társaság tevékenységének hatása már érezhető lesz a virágpiacon. S szűkszavúan — mert elvi megállapodás, nagyvonalú program van még csupán birtokukban — arról is beszélnek, hogyan lehetne az energiaköltséget tovább csökkenteni. Tárgyalások kezdődtek a közelmúltban a Tiszamenti Vegyiművek és a Közterületfenntaró Intézmény között. A Vegyiművek hulladékhőjére ráépülhetne egy korszerű kertészet. Ez még persze a távoli jövő lehetősége. Hogy a virágpiacon is gondolkozó, hatékony gazdálkodásra törekvő emberek dolgoznak — arra jó bizonyíték. Sóskúti Júlia 'L. Murányi László Zákány Gábor nyugalmazott ttszavárkonyi pedagógus és felesége régóta szenvedélyes méhészek. Képünkön anyát telepítenek az egyik kaptárba, amelyből a vegyszeres gyomirtás következtében kipusztult a család (Fotó: Mészáros) Hasznos szenvedély
