Szolnok Megyei Néplap, 1986. augusztus (37. évfolyam, 180-204. szám)

1986-08-02 / 181. szám

1986. AUGUSZTUS 2. Irodalom» művészet 9 Lőrincz László: Az öregasszony és a katonafii Picasso: Anya gyermekével Az európai rajzművészet remekeiből látható kiállítás a Szépművé­szeti Múzeumban. A bemutató végigkíséri azt az utat, mely a látás történetének nagy forradalmán a 19. századon át vezet a kortárs művészetig. mózódnak meg itt, a huszadik szá­zadi lét hétköznapi kellékei kö­zött? Ebből a városból csak szűk fél éve tárcsázható Budapest, New York, Párizs, vagy akár a nyíregy­házi kórház baleseti sebészete. Azt lehetne gondolni, nevetségesen ke­vés ennyi idő ahhoz, hogy egy gya- logjáiróbb érintkezési hagyomá­nyok között élő vidék, távirathoz csak végső veszélyhelyzetben folya­modó, levelezni is csak nagyritkán levelező emberek számára helyette- síthetetlen életszükségletté váljék a technikai civilizáció e hasznos le­leménye, az egész Európán, a fél világon keresztülkígyózó telefon- vonal. Elmaradottságunk stációi­nak felismerésén iskolázódott ész­járásunk arra a feltételezésre haj- lanék inkább, hogy kommunikáci­ós robbanás első hírnökeit — há­rom új telefonfülkét, melyek közül többnyire csak egy van működőké­pes állapotban —, a napi élettér ki­tágításának e költséges fényűzését tartózkodó gyanakvással fogadja egy évszázadok óta változatlan, lassú ritmusban élő kisváros népe. Miért nem így történik? Honnan ez a hirtelen szenvedély, átszólni és áthallgatózni a másik városba, a másik országba, a másik konti­nensre? Ügy gondolom, görcsös, vad me­nekülés ez egy nyomasztóan ránk telepedett abszurd helyzetből, amelyben az egyén, a bárhol élő állampolgár, a szikár férfi, a ko­pottas néni ke vagy akárki más úgy érezheti, hogy valami nő ismeretlen hatalom kiszorította őt, ügyeit, szo­rongásait és várakozásait a zajló, működő, a voltaképpen létező vi­lágból. Miközben egy dél-afrikai tüntetés még teljes feloszlatása előtt képernyőre kerül, két-három országgal odébb játszott futball­meccsek eredményét a lefújás pil­lanatában bemondja a rádió, egy közel-keleti túszdráma főszereplői egyenes adásban ismertetik feltéte­leiket a lakásában ülő falusi em­berrel is, addig egy halálhír vagy egy egészséges hármasikrek szüle­téséről szóló értesítés egy egész nap alatt — hétvégén akári két-három nap alatt — tesz meg egy megyén belül negyven-ötven kilométert. Rendelkezhetsz napra, sőt percre kész értesülésekkel az űrkabinban idegen nyelvű jelentését szövegező tiszt közérzetét illetően, de ha azt olvasod betegeskedő, idős anyád le­velében: „Jól vagyok, fiam, ne ag­gódjatok”, a kezed remeg, a torkod száraz, és azt mondod magadban: „Ez volt tegnapelőtt. De mi van ma?!” Azt is megtudod. Holnap­után. Nézem a telefonfülkét, falán a piros készüléket, padlóján az össze- vérzett üvegcserepeket. És tudom, ha majd megírom, nem lesz túlraj­zolt, nem lesz túlajzott ez a kis tör­ténet. Nem lesz a dolog túllihegve. Itt valóban harc folyik, vérre me­nő ütközetek zajlanak az elmés masinák körül. Elkeseredett és ügyetlen rohamok a jelenidejű lé­tezésért, szeretők egy szaváért, egy még érvényes orvosi diagnózisért, másfél kiló idei dió kézhezvételé­nek nyugtázásáért, egy ügyben lét- fontosságú névért, egy vicc poénjá­ért, egy téglafajta napi áráért, me­lyeket valakik elfelejtettek, egy ne­vetésért, egy megbocsátó mon­datért ... Valamiért, ami éppen most hangzik el, éppen most törté­nik. Meg tudom érteni a bajonét- emelő szenvedélyeket. Ha ebben a küzdelemben tartósan alulmarad­nak az emberek, a létezés minden emberi tétje megsemmisül. Belépek a fülkébe, tárcsázok. Anyám száma foglaltat jelez. Auguste Rodin: Tanulmány Madame Séverin portréjához • SK V, / ' Pierre Auguste Renoir: Csónakázók — Nincsen most kotló, édes­anyám ! Otthon ebben az ágyban szokott aludni, és költés idején alatta ül­tek a kotlók. Reggelre sokszor te­le lett az ágy környéke apró, sár­ga pamacsokkal. Csak le kellett nyúlni, s fel lehetett szedni az ágyba. Amikor az apja meghalt, ketten maradtak. Igaz, hogy hívtáík a só­gorék, de az anyja maradt. Itt nőtt fel, itt maradt. Napestig varrta a lepedőket, szegte és nyomkodta a széleit. Ha azt a te- méntelen sok fehér lepedőt mind egymáshoz varrnák, egyszerre tél lenne mindenütt. Dolgozni ő is a fűrésztelepre került. Egyébként is csak két hely­re lehetett kerülni: a szövőgyár­ba vagy a fűrésztelepre. Harma­dikként legfennebb az utcára. Szép munka volt. Mert minden munka szép. Attól függ, hogy ki milyen szívvel csinálja. Aki a ge­rendát csak odaveti, annak a deszkáját félreviszi a gátér. Jó látni, hogyha nem marad ki a deszka széle. Mialatt evett, az anyja meg­nyugodott kissé. Elfoglalta magát azzal, hogy kiszolgálja a fiát. — Nem ettél volna még vala­mit, édes fiam? — rakosgatta el az edényeket. — Ugye, még ettél volna, édes fiam? — Pakolok valamit, fiam az út­ra; csak legalább sütni tudtam volna Ügy mondta, mint aki csak ma­gának mondja. Fordult, és hozta az ennivalót; fordult, és hozta a tisztaneműt. — Jó meleg alsókat csináltam, most idenakom az aljára. — Kötöttem nyáron vastag me­legítőt, s most ide teszem, nézd meg, a sarkába. — Apádnak itt van a bőrös mel­lénye, ugye, elviszed, édes fiam? — Hidegben telenként mindig 6 is hordta. Vigyázz, fiam, hogy meg ne hűlj a fronton. — Ott biztosan tél lesz, szegény apád is télen ment el, ugye, visz- szajössz hozzám, édes fiam? öt óra volt Másodszor öt, mió­ta megvirradt. S hatóra tájt már ment a vonata. Az öregasszony katonafia még megnézte egyszer az otthoni tájat. A kertben már kókadtak a dáliák, s a krizanté­mokat letakarták papírral, hogy halottak napjáig őrizzék meg ma­gukat. Mert novemberben négyfé­le koszorút csinálnak belőlük, most még csak ennyit, s a roko­noknak csokrokat visznek. Az anyja kikísérte a kapuig, csó­kolta, fogtai, megölelte... — Ugye visszajössz — sírta —, édes fiam? kapu jó nagyokat csi- kordult, ahogy betet­te, a pékkel szembe­fordult: be volt még csukva az ajtaja. S 1942-ben az öregasz- szony egyetlen fia, akit egyébként Jánosnak hívtak, elindult a front­ra. És özvegy Andriska Szilvesz- terné nem kelt fel többet az ágy­ból. Rapai Ágnes: A varázsló éneke Ezüst csillagban éltem én Bámészkodtam kortalan Kiürült városok egén Elrejtőztem felhő-habban Felragyogtam vak maradtam Ezüst csillagban éltem én Nyárfa lombján laktam én Ringatóztam hangtalan Merülő tájak hüs szelén Megmártóztam száz alakbar. Gazdagodtam elapadtam Nyárfa lombján laktam én Parázsból tüzzé szálltam ér. Éledeztem láthatatlan Moccanó szárnyak éjjelén Megremegtem égre csaptam Fellángoltam olthatatlan Parázsból tüzzé szálltam én összeállította: Rékasy Ildikó gye, visszajössz hoz­zám, édes fiam?... Ugye, visszajössz? — mondotta az anyja. Tiszta volt az agyon­mosott kötényecske, mellyel a szemeit törölgette, és tiszta volt az egész kicsike ház. — Ugye, visszajössz végül — sírdogálta az öregedő anyja, és hordta kifelé a kamrából azt, ami még volt. Vékonyka szalonnát hozott a tá­nyérra, s azt mondta : iyen az idén — inkább csak afféle moslékos disznó volt, hiányzik belőle a ku­korica. Hiába, nincsen most ku­korica. De szépek és húsosak a hagymák... —• Ugye, szereted a hagymát édes fiam? — A kenyér is, az is a múlt hét­ről való, de jó kenyér azért. Hideg kenyér, de jó kenyér. Mert amióta elvitték a péket, nem sütnek csak hetenként egyszi^r. Most éppen sütni kéne. — Ugye, szereted a sarkát, édes fiam? — Ezelőtt naponta felhozták < túrót, jöttek és hozták a falusiak most örül, hogyha rátalál valahol az ember. Régi és csipős egy ki­csit, de fordulok, s rásütöm a pu­liszkára, ugye, rásüssem, édes fiam? — Hogy süllyedne el egyszer, aki kitalálta... a háborút, ki aztat ki­találta. .. ugye, hazajössz onnan, édes fiam? — Egyél már, drága egyetlen fiam. A katonalegény elkezdett enni. Lassan és gondolkodva evett, mint aki elteszi magának az ízeket, s el­teszi az egész otthoni házat. Ügy evett éppen, mint ahogy belépett a kapun, olyan szemlélődően és olyan megindultsággal. Húszéve: volt. És ebben a korban az ember még kétféle dologból tevődik össze Abból, amit már megért, a fiatalok mindig szép dolgokat érnek meg, és abból, amit még szeretne, hogy megérjen. Va­jon még mit tartogat az idő? Most szépen kimegy a frontra, azt mondják, menjen ki a frontra.. . — Ugye visszajössz onnan, édes fiam? Amikor belépett volt a kapun először azt vette észre, hogy csi­korog az ajtaja. Két évvel ezelőtt kente meg utoljára. Léces kerítés volt s egyszerű léces kapu. Gye­rekkorában ezen a kerítésen ke­resztül nézte a világot. A két kezé­vel megfogta a léceket, s kidugt az orrát a lyukon. Szemben a pék­nél sültek a kenyerek. Először csak az illatukat fedezte fel, amikor ép­pen verték a kenyerek héját, mert arrafelé az inasok a lábuk közé fogják, és leverik pirosra, ropo­gósra szépen. Aztán, amikor akko­rára növekedett, egy napon meg­látta magát a kemencét. Ez a kemence volt a legelső do­log, amire életében visszaemléke­zik. Ettől kezdve úgy tartotta szá­mon, hogy biztosan sok minden megtörtént vele, de az élete tulaj­donképpen onnan kezdődik, hogy meglátta a kemencét. Ezért a leg­jobban a kenyeret ismeri. — Ugye, nem száradt még meg nagyon, édes fiam? Amikor elhozták a péktől, az anyja először keresztet húzott az aljára, aztán megszegte a forra- dásos végénél. Meleg volt, szinte gőzölgött a kenyér. Utána belecsa­varta egy kendőbe, csíkos, piros csíkos kendőbe, hogy tartsa meg magát az újig. Most éppen olyai időben érkezett haza, amikor a kendőnek elfért már a csücské­ben is a kenyér. A kapunak csikorgása után azt vette észre elsőnek, hogy ősz van. Már láthatta volna az úton, és érezhette volna a készülő levegő­ből, de igazából az ilyesmit is csak otthon lehet észrevenni. A dáliák hervadtak voltak, s a krizantémo­kat letakarták papírral, hogy ha­lottak napjáig őrizzék magukat Amikor leszedik őket, mindenkor négy koszorút csinálnak — a ne­gyediket csak azóta, mióta meg­halt az apja —, a rokonoknak pe­dig csokrokat kötnek. A halottak közül nem ismerte, csak az apját és Ácika nénit, a többiek még az­előtt haltak meg, hogy meglátta a kemencét. Amikor elvesztette az apját tíz­éves volt. Körülbelül akkora, mint az ünnepi karácsonyfának való s megemberesedett fenyőfák tövé­ben. Éppen tél volt. Telente erdől- ni jártak, vágták és pucolták r rönköket a fűrésztelep számára Ekkor történt. Az egyik fa hama­rább dőlt ki, semmint hogy számí­tották. Fagyos és síkos volt az ol­dal, s az apja nem tudott elugra- ni. Szép volt és engedelmes a fa csak nyomta nagyon a hó az ágait. Hosszú, kinyúló karjaira úgy rára­kodott a hó, hogy messziről az ágak nem is látszódtak. Ilyenkor olyan a fenyves, mintha a föld jó’ tele lenne rakva süvegcukorral. Azóta igazából akkor látja hogy tél van, amikor ránéz a feny­vesre. A túró, hogyha jól rásütik a pu­liszkára, az embernek megcsípi a szemét. Amíg ette, többször is megtörölte. — Ugye csíp egy kicsit, édes fiam? — Ügy jó, ha érett a túró, ilyen­kor nyúlik is szépen — felelte, s ette a puliszkát. Ezt is csak otthon lehet csinál­ni. Az ember forgatja a villát, s a túró nyúlós szálait reácsavarja, mint a cérnát. Amikor már olyan, mint egy tele lett orsó, akkor kapja be. — Jó ez, édesanyám! Ahogy az evést befejezte, körül­nézett. Ügy nézett, mintha még akarna valamit, pedig csak. látni akart. A sarokban ott volt • az el­öregedett varrógép, amelyen az anyja reggeltől estig a lepedőket szokta szegni a gyárnak. Mellette ott volt egy halom lepedő készen, hogy elvigyék. A lepedők után, felső felével a saroknak állítva, az ágy következett. Amikor az ágyra nézett, elmosolyodott.

Next

/
  • Elrendezés
  • Igazítás
  • Forgatás
Oldalképek
Tartalom