Szolnok Megyei Néplap, 1986. július (37. évfolyam, 153-179. szám)
1986-07-05 / 157. szám
4 SZOLNOK MEGYEI NÉPLAP 1986. JÚLIUS 5. lArcképváziatl Tüzoltóhivatás vonzásában Nagy, összetartó nemzetség a tűzoltóké. Az önkéntes tűzoltók legutóbbi megyei versenye is túlnőtt egy egyszerű sportrendezvényen. Sokkal inkább seregszemlének tűnt, a szó régi értelmében a „seregeik szemléje” volt. Ott találkoztam először Faragó Tiborral,, akit a tűzoltónemzetségen belül különös megbecsülés, tisztelet övez. Voltak ott ugyan nála fiatalabb, de magasabb beosztású tűzoltók is, ám ők is az elöljárónak dukáló figyelmességben részesítették. Ügy látszik, van az életben egy nem jelzett rendfokozati hierarchia is. Tekintélyének láthatatlan csillagait elismerő szavakból, a találkozás örömét tükröző tekintetekből, a társaságát keresők szeretetének megnyilvánulásaiból próbáltam össze- számlálgatni. Végül is any- nyit állapíthattam meg, hogy a megye tűzoltótársadalmának egyik nagy egyéniségét tisztelhetjük Faragó Tiborban. Utóbb aztán lakóhelyén, Jászárokszálláson kerestem fel. Találkozásunk két meglepetést is tartogatott. Farmernadrágban és dzsekiben volt. Nemcsak azért volt ez szokatlan, mert amikor először láttam, egyenruhát viselt, s valahogy így rögzült bennem a kép, ez a viselet — hiszen már 63 éves — mintegy a korát is meghazudtolta. A másik egy szobor. A tűzoltószertár homlokzatán áll Flórián, a tűzoltók védőszentjének szobra. A római vértben és palástban ábrázolt ifjú vonásai élénken emlékeztetnek beszélgetőpartneremére, akinek kemény, férfias arcélét az idő sem lágyította meg, az álla körül mélyülő barázda csak markánsabbá tette. Szemében azonban a dolgok mögé tekintő tapasztalt ember megértő, szelíd jósága fénylik. A szoborról, a hasonlóságról kérdeztem először. — Jászárokszálláson — kezdte a választ — mindig is nagy hagyományai voltak az önkéntes tűzoltómozgalomnak. A település lakói támogatták, különös becsben tartották a tűzoltókat. A szobor is közadakozásból készült, annyit tudunk róla, hogy a harmincas évek végén egy helybeli kőfaragó mester készítette. Hogy hasonlít-e? Nem tudom, de ha igen, akkor valószínű, hogy a nagyapám vonásait őrzi. — Milyen értelemben? A nagyszülő mivel szolgálhatott erre? — Atyai nagyapám, Faragó Sándor hozta létre 1890-ben a jászárokszállási önkéntes tűzoltóságot. Amikor születtem, már nem élt, de sokat meséltek róla. Ami azt illeti, meglehetősen erős egyéniség volt, cudar egy kemény akaratú lehetett. Hirtelen haragú, makacs volt. A szűkebb családban hihetetlen, fegyelmet tartott. Amolyan kuruckinézésű, jásztípusú emberként él az emlékezetben. A múltidéző beszélgetés közben előkerültek a tárgyi bizonyítékok is. Az egyesület alapítójáról készült festmény igazolja az elmondottakat. A fennmaradt alapító okirat megsárgult lapjain látható gyöngybetűs írása valóban rendszerető emberre vall. A tűzoltókról írja: „Kötelezve van minden tag az alap- és szolgálati szabályok értelmében hozott határozatokat megtartani és általában az egylet becsületét és érdemeit minden kitelhető módon előmozdítani”. — Azt hiszem, ezt a szellemet az unoka is örökölte, s talán a családi hagyomány is beleszólt a pályaválasztásba. — Valami családi beütés lehetett ebben. Már gyerekkoromban kapcsolatba kerültem a tűzoltással. Sokszor tébláboltam a szertár környékén. Emlékszem, hogy aratas idején egy-egy pár lovat tartottak itt ügyeletben. A gazdák állították ki az előfogatokat. No, nem akármilyen virslilovakat, hanem híres jászlovakat. Tetszett nekem mindez; ha tehettem, a lajtoskocsi körül sündörögtem. A régi nagy tüzekre még ma is jól emlékszem. A sors kiszámíthatatlan játéka talán, de a nagyszülők családi háza is a tűzben enyészett el. — Az ifjúkori élmények után végül is mikor lépett a pályára, hogyan alakult a sorsa? — 1948-ban lettem állami tűzoltó. A tiszthelyettesi iskola elvégzése után budapesti parancsnokságon dolgoztam. A családom itt élt, s hetente csak egyszer tudtam hazajönni. Ezért aztán 1955-ben leszereltem. A volt földműves szövetkezetben helyezkedtem el. Elvégeztem a mérlegképes könyvelői tanfolyamot, de a szívem csak visszahúzott. Aztán 1957-ben kineveztek a helyi önkéntes tűzoltóegyesület parancsnokává. Idestova harminc éve dolgozom itt. — Tudja-e, hogy tűzoltóberkekben szinte már legendákat mesélnek az ön parancsnoki tevékenységéről? Beszélik, hogy volt itt egyszer egy fogadás is. — Egy, s mást hall az ember, de tény, hogy az ötven- tagú egyesület szép sikerekkel dicsekedhet. Eddig 11 országos versenyből 9 első helyezést értünk el. Nem zetközi versenyeken is képviseltük a magyar tűzoltókat, és nem is dicstelenül. Ami pedig a fogadást illeti. Való igaz, néhány éve az országos parancsnokság vezetői látogattak el a Jászságba. A körúton annyi dicséretet hallottak rólunk, hogy egy fogadást ajánlottak fel. Tudná kell ehhez» hogy a riasztási idő 20 perc. Nos, a vendégek nem hitték el, hogy 5 perc alatt összeáll a csapat. A lényeg: elrendelték a riadót, s mi három perc múlva felsorakoztunk az udvaron. — Ilyen előzmények után érthető, hogy Jászárokszálláson igen népszerűek az önkéntes tűzoltók. — Sokan jelentkeznek hozzánk. Általában egy évig csak ismerkedünk, egymással, aztán ha a közösség úgy ítéli meg, hogy erősödünk a jelentkezővel, felvesszük sorainkba. Emellett a település is részt vállal a tűzoltók támogatásában, 2800 pártolótagunk van. Ilyenkor, Pé- ter-Pál tájékán még most is megrendezzük a hagyományos és közkedvelt tűzoltóbált. — A sikerekben nyilván közrejátszik, hogy ilyen elismert parancsnok irányítja az egyesületet. Mi lehet az ön népszerűségének a titka? — Azt hiszem, olyan vagyok, mintegy jó katonaló, ha meghallja a trombitát, tudja mit kell tennie. Életemben legalább 600 tűzoltásban vettem részt, ott voltam az árvízmentéseknél is. Mert valami mozgat engem, hogy segítsek a bajbajutottakon. Épp ez az, ami széppé és követendővé teszi ezt a hivatást, oda megyünk, ahoi lehet és kell segíteni, ahonnan más talán elszalad. A szemérmes válaszhoz annyit tehetnénk még, hogy Faragó Tibor azok közé tartozik, akik olyanok, mint a mégnes. Sugárzó tekintélyükkel maguk köré vonzzák az embereket. — Valyon folytatódik-e a családi hagyomány? — kérdeztem végül.. — Hogy folytatódik-e — kérdezett vissza némi mosollyal. —■ A lányom még- csak most készül a házasságra. Gyereket is terveznek, de mikor lesz abból tűzoltó? Szőke György Tomajmonoslori csendélet {Fotó; Tarpai Zoltán) Régiek, nyolcvanasok, maiak Kevés az utas csak öten-hatan várakozunk a „karcagi” vonatra. Ennyit, meg annyit késik, elnézést, halljuk. Megjegyzések: még hogy az idő pénz? — az angolnak, de nem nekünk! Válasz: nyugi, ráérünk, állami emberek vagyunk! Berobog egy újabb „utasjelölt” dr. K. J. ny. rendőr alezredes. Régi ismerős. Megfigyeltem, az „ősszolnokiak” szinte mind ismerik egymást. Bizony már elég kevesen vagyunk. — Már azt hittem, lekésem! — kapkodja a levegőt. szaladhatott. Mögötte egy nyolcvan körüli férfi „vágtázik”. — Csakhogy elértem még, mert ha nem,.. . Folytatná mondókáját, de egy lapáttenyerű, nagyhajú ifjú közbe szól. — Akár hazamehet, tata, a köszvényét áztatni, amikorra ez a marhaszállító megjön... A „tata” a síneket lesi. A rendőrtiszt szinte magának mondja: ez van! Ő is ismeri az öregurat, nagytekintélyű főmérnök volt. Volt, de már per tata, ahogy akár a miniszter is az lesz nálunk, ha nyugdíjba megy. . . Végre megjön a vonat. A híd alatt járunk, amikor a rendőrtiszt megkérdezi: — Emlékszik a sorompóra? Naphosszat le volt eresztve.. . Gyerekkorunkban mindig errefelé tátottuk a szánkat, hátha leesik valami: szószerint is, meg átvitt értelemben is. Hogy könyörögtünk télvíz idején a fűtöknek, mozdonyvezetőknek: dobjanak le egy-egy lapát szenet, mert megfagyunk. Persze, hideg ide vagy oda, el kellett néha adnunk még azt a félzsáknyi szenet is, amit összeszedtünk, hogy kenyeret vegyünk az árán. „Vezér úr, dobjon le egy lapát szenet”! Tasi, Móra, Pap, Bozsó, Farkas... Még mindig emlékszem rájuk, ök voltak a „vezérek”, a mozdony- vezetők. De sokunkat neg- mentettek a megfagyástól! Élnek-e, haltak-e? Néhány hónappal a közös utazás után megkeresett dr. K. J. — Tudja kivel találkoztam: Farkas Károly bácsival, azzal a mozdonyvezetővel, akiről a múltkor beszéltem. Ügy jó ötven év után. Farkas Károly már túl van a nyolcvanadikön, de szellemi ereje teljében mondja: valahol van egy vérrö- göm, az majd eldönti. leszek-e kilencven... — Lesz hát vezér úr! — biztatja a rendőrtiszt. — De most már elmondhatja, miért dobálta le nekünk azt a sok szenet. Azonnali elbo- csájtás járt érte... — Tudtam én ezt akkor is. . . Hát azért, mert én is szedegető gyerek voltam. Apám korán meghalt, öten maradtunk anyámmal. Nyaranta a piac környékén, az utcákon az eldobált barackmagot szedtem össze, 20 fillér volt egy kiló, 18 meg egy kenyér. Ebből éltünk. Télen pieg: segítettem a kofáknak hordani az árut. Szóval maga szenet szedett, én meg barackmagot. — Sok szegény didergő, éhező gyereken segített, vezér úr! — mondja a rendőrtiszt. — Tudja mit kaptam érte? Ügy értem az élettől. 1946-ban B-listáztak a vasúttól. Még most se tudom miért, soha. de soha nem politizál tam. — Nem ás került vissza többé a vasúthoz? — Nem! Negyven éven keresztül próbálkoztam, hogy rehabilitáljanak, de csak küldözgettek egyik helyről a másikra, se itt, se ott, sehol, soha senki nem volt illetékes az ügyemben. Voltak ahol úgy lestek rám, mint a csodapókra: mit akarok, az „ügy” elévült... Mi évült el? Az emberi jószándék? Hogy ha tévedünk, utána tíz, húsz, vagy amennyi évvel legaláhb annyit mondjunk: ne haragudjon. .. megkövetjük. .. Dinosúrna Audi fékez mellettem a szerkesztőségi szobám ablaka alatt. Látom, müncheni rendszámú kocsi, a vezetője érdeklődéssel nézi, mit is csinálok tulajdonképpen. A felhajtott motorháztető alatt egy nejlonzsákot borítok a transzformátorra, az elosztófejre, szóval az elektromos részekre. .. Nagy esőre van kilátás. .. — Keresem Lengyel utca... — törve beszélve magyar. Ügy tűnik, nála ez a sikk. Pedig milyen szépen mondhatta annak idején: „Ég a nap melegtől a kopár szik sarja... ” Szégyenszemre nem tudtam hol a Lengyel utca... A „müncheni” elment. Másnap aztán a Damjanich uszoda 40 fokos vízéből látom a tanácsháza falán: Lengyel L. út. Lengyel Lajosról utcát neveztek el? Nem, nem! A Lengyel Légió emlékét hivatott őrizni az utcanévtábla. De így? Aztán újra csak „nézek”: Orosz Gy. utca, Ady E. utca, Tisza A. utca, Mátyás kir. utca, Szana A. utca. A tábla- és a betűméretekkel van a baj. Nem „fért ki” a táblára Orosz György. Ady Endre, Tisza Antal, Mátyás király, Szana Antal neve. Szóval a méretezéssel van baj! Aprócska hiba, nem pontosak a táblák. Következményeiben azonban többről van szó. Nem csupán azért nevezzük el utcáinkat, tereinket a magyar és egyetemes történelem, az irodalom, a tudomány, a művészetek kiemelkedő személyiségeiről, hogy tájékozódni tudjunk, de azért is, hogy az egymást követő generációk folytonosan emlékezzenek jelességeink munkásságára, érdemeire. A gyakorlat sajnos megcáfolja ezt az igazságot. A magyar függetlenségi mozgalom mártírja, Bajcsy-Zsi- iinszky Endre ebben a formában még annyi kegyeletet sem kapott tőlünk, hogy legalább a keresztnevének kezdőbetűjét kiírják a falra. Nem, az ő nevét így tünteti fel az utcanévtábla: Bajcsy- Zs.(!) Már-már alig hiszem, hogy csak a táblák méretei okozzák e visszásságot. A gondolattal is lehet valami baj... Pedig mekkora jellemformáló erő az ősök iránti tisztelet! Öcsödön 1970-ben határozta el néhány lelkes patrióta, Pantó Antal, Da- róczi István, Domokos Lajos, hogy összegyűjtik a falu múltjára vonatkozó tárgyi emlékeket. A közösség egy emberként támogatta szándékukat. 1 Az 1974-ben tartott tanácsülés már felkéri a nagyközségi tanács elnökét, hogy vizsgálja meg a falumúzeum létesítésének lehetőségét. A Helytörténeti Gyűjtemény — a község egykori dmaházáhan van elhelyezve i— ma már több ezer darabból áll. Kincsek vannak itt, a faluközösség kincsei. Pantó Antal, József Attila osztálytársa vigyázza, óvja az ük- és dédapák mindennapos tárgyait meg a helytörténeti unikumokat. A gyűjtemény hamarosan költözik: abba az újjáépített iskolába, amelynek ősében József Attila tanulta a betűvetést öcsödi évei alatt. Az öcsödiek már kérdezgetik Pantó Antalt, az egykori villanyszerelőt, meg egymást: milyen lesz a falumúzeum, ugye szép lesz... ? Ügy tűnik — jó előre — hogy számukra ez a legszebb „múzeum”. „Attila” portréja előtt egy gyertyaszál — még a gyűjtemény mai helyén. Jelkép. — Ügy kell majd világítani ennek a falumúzeumnak, jelenbe, jövőbe, ahogy ennek az ember fényének! — mutat a költő portréjára Pantó Antal. Boldog „nyolcvanas”, aki így bízik. Nagyon erős generáció... ” Ha ..északon” IéiqH, „fenn” a Mátra tövében, Jászárokszálláson, amikor csak tehetem meglátogatom Petró László költőt. A hajdani kubikos, a talyágakérék énekese néha-néha még ma is ír. Kötelezi a múltja is, meg a jelene is, mondja. Az Üj magyar írók antológiájában Darvas Józseffel együtt jelent meg, önálló kötete — Lelkem virágai a címe — a kubikosmozgalom olvasott könyve volt. Kubikos költő, mondták róla, s ebben benne volt a dicséret is, meg a lekezelés is. Szóval, ha tehetem, mindig elolvasom a költő új verseit. Mostanában is többször kerestem» de csak a harmadszori próbálkozásra •találtam otthon, az Acsádi út fái alatt. — Hogy van? — A csoda se tudja. Ragyogóan sikerült a szemműtétem, nyoma sincs a szürkehályognak, akár Sólyom- szemnek szólíthat! De... de •amikor órák hosszan vártam a mentőt mínusz 10 fokos hidegben, hogy hazahozzon a kórházból, megfáztam. Ügy is mondhatom, „felfáztam”. Üjabfo műtét, három jókora vágással... Ezt is megúsztam, rendbe jöttem... Aztán volt még egy operációm, a fejemen. Egy „vagyonba” kerültem. Ügy értem, az államnak. Tőlem ezért egy fillért se kértek. De azért az útért, amelyet a házam előtt csináltak, amelyet én már nem használok, amelyen csak a fényes autók gördülnek, behajtottak tőlem több mint 4 ezer forintot. Az 1700 forintos akkori nyugdíjamból. De... Most már hatodik éve úgy gondoskodnak rólam, hogy egy rossz szavam se lehet. Hozzák az ebédet, mosnak, vasalnak rám... Igen, az egészségügyi-szociális szolgálat.. Kedves, lelkiismeretes asszonykák... De télvíz idején, tavasszal a megmagasított gátról, amelyen az „utam” van, ráfolyik a víz a kertemre, a kapubejáróra. Néhány dömper föld, homok mindent megoldana, dehát ki gondol erre... A múltkoriban meghívtak valami találkozó elnökségébe, visszaüzentem: a belvíz fogságában vagyok. Kérdezte, hogy s mint. Hát így! S nyolcvankét évesen. Ja, irodalmi, művészeti társaságot alapítunk... Velem együtt néhány magamfajta, naeg nem magamfajta... Tiszai Lajos
