Szolnok Megyei Néplap, 1986. július (37. évfolyam, 153-179. szám)
1986-07-26 / 175. szám
1986. JÚLIUS 26. Irodalom» művészet 9 Pardi Anna: rr Oserdei visszhang A majmok csekély sorsa izgat. De legalább nem átlőtt a karjuk. Nem isznak estétől reggelig. S ha ketrecbe zárják őket, az még nem misszió. Es ha gyűlölik egymás nyafogását, abból nem lesz vitairat újsághasábokon. Vidám traumájuk támadna a pszichológusoktól. Szőrzetük metruma bozótba írt verssor. S az erdők nem kamatlábra engedik előre csapatuk, és ha folyó tükrébe néznek, nem az olajárfolyamtól riadt az arcuk, szerelmükben nem a gázvezetékekkel kapnak a petevezetékek lángra, s a hajnal nem úgy szűköl a láthatáron, mint egy felderített, ellenséges állat. Különben is: megfojtani egymást, vagy magukat nem fejlődött ki náluk az erre alkalmas, szorító kéz. Kiss Benedek; Nap-hal-nap Melege volt a Napnak, leszállt a tóba fürödni. Álcázta magát halnak, kezdett pikkelyesedni. Szikrázott rajta a pikkely, ahogy a hullámok hátán lubickolt önfeledetten, kövéren, pontyöreg-sárgán. Föl-alá bukott a vízben, szórta magáról a halpénzt, belevakulva néztem, mígnem az égre szállt ismét. Szárítókötél-sugáron jelleg-törülköző lengett, kékbe terítette, ráhevert a Nap és napozni kezdett, én meg borzongtam lent a zöldben, mert aznap nem láttuk többet. Bába Mihály: idám és jó kedvű volt, amikor kilépett a gyárból. Akkor lássalak benneteket, amikor a hátam közepét, gondolta. És igaza is lett. Néhány villamosmegálló- nyival tovább már kapott is egy szerelői állást, és az aranyos mester órabérben rögtön a dupláját ígérte annak, amit addig kapott. Megfogtam az isten lábát, gondolta: egy-két év alatt összedobom a dohányt a lakásra, és kinyalhatják a... az üres tányéromat, nevetett vidáman. Hétfőn reggel három címet adott át a mester. — Járd körbe őket. így osztd be a munkádat — magyarázta. — És amikor végzel, gyere vissza. Ha borravalót kapsz, azt külön teszed, érted? Na, sok szerencsét. Az első héten nem is volt semmi baj. Jó ember a mester — magyarázta Fazekasnak, művész kollégájának. — Nem ellenőriz, és fizet, mint a köles. Dupláját keresem annak, amit a gyárban. Köteles Feri elemében volt. Gátlástalanul beszélt, és boldog-boldogtalannak fizetett, hogy ekkora szerencséje van. Csak azt felejtette el, amit elég halkan mondott a mestere: — Jegyezd meg, fiam, én csak a ledolgozott órákért fizetek. Bért is, adót is, biztosítást is. Hét végén már szűkösen volt pénz a zsebében, pedig izgalmas randevúra készülődött. Ügyfele éppen kiküldetésbe készülődött, és a felesége huncutkásan randevút beszélt meg vele. — Mester úr, estére komoly randevúm van, szóval úgy érzem hogy leesik valami, ezért szeretnék. .. — Néhány százast? Hm... — mosolygott a majszter. — Maga aranyos ember, hogy félszóból is ért. — Én értek, fiam, félszóból is, ha engem egy teljes szóból megértenek. Köteles Feri nem értette a mestere humorát. Átnedvesedett ingben rohant a randevúra. Ági, a fiatal asszonyka már ott volt. De bem egyedül. Sovány, lóképű, szakállas alak ült mellette. A Barátunk — mutatta be Ági a fickót, aki halkan mormogott valamit. Aztán rendelt, majd újra rendelt és fizetett. És várt. Várta, hogy a fickó lekopjon. Széles tenyerét izgatottan surrantotta Ági combjára. A lóképű rácsapott. — Hé, a menyasszonyom combjáról elviszed a patád, érted, vagy beverem a pofád! — Hogyhogy a menyasszonyod? — döbbent meg Köteles. — Csak addig, amíg a hülye férje nem jön rá, hogy neki már csak annyi a szerepe, hogy letejelMeglepetés jen, érted, hapsikám. Most pedig fizetsz egy rundót, és lelépsz, érted, ha nem akarod, hogy összeverjem a pofádat. Rendelt, fizetett és lelépett. Rohadt dög, gondolta, a férjével el tartatja magát, miközben kur- válkodik. A napok napok után teltek, a hónapok is. Köteles iszonyatosan csalódottnak érezte magát. Hétről hétre kevesebb volt a borítékjában. Mi a fene ez? Nem ebben állapodtunk meg! — morfondírozott aztán elszánta magát, és bement a mesterhez. Nem akart ő panaszkodni, csak egyszerűen meg akarta mondani, hogy számításai nem válnak be, és odébbáll. így is kezdődött. De a mester sokáig nem felelt egyetlen kérdésére sem. Még csak nem is mosolygott. Ráncos arcáról a mosoly árnyéka is elröppent. Gondterhelt volt. — Nézze, fiam, maga a legnagyobb csalódás nekem. A képe, a pofája tisztességes, ezért ígértem magának tisztességes bért. De azt megmondtam, hogy én csak a ledolgozott órákért fizetek. Éji nem gyár vagyok. — Hogyhogy nem gyár? — Ügy, hogy ott, ha dolgozik, ha nem, fizetnek. Telik az államkasszából. De nálam nem úgy van — dobta magasba mutatóujját. — Én megmondtam, hogy csak a ledolgozott órákért fizetek, persze tisztességesen, de a le nem dol- gozottakért egy fityinget se, érti. fiam? — Hogy merészel, maga rohadt. . — Maszek, mondja csak ki — állt fel az öreg mester. — Nézze, én nem hívtam magát, maga jött ide munkát keresni. Adtam is, tisztességes bért is ígértem, de előre közöltem, hogy csak a ledolgozott órákért. — Ledolgoztam — üvöltött Köteles ingerülten. A mester hunyorogva rápillantott, várt néhány pillanatot. — Le. Azt ki is fizettem. De — dobta magasba az ujját — Hegedűsékhez nyolc óra helyett tíz előtt érkezett, fél kettőkor már eljött; de a műhelyben csak négykor jelent meg. Nem kérdezem hol volt, mert tudom, hogy nem mondja meg az igazat. Vagy fusizott, vagy lógott. Egyre megy. Én a lógásért nem fizetek. — Akkor nekem a tanácsnál volt dolgom. — Hol? — A Bertalan Lajos utcában. — Ott nincs is tanács! Hogy hol, kinél, kivel találkozott a Bertalan Lajos utcában, az a maga dolga, érti, de engem ne nézzen állambácsinak, se hülyének, hogy a sikeres vagy sikertelen randevújai- ért magas órabért is fizessek. Köteles elbambult. Fogalma sem volt arról, hogy a Bertalan Lajos utcában van-e tanács vagy sem, de az biztos, hogy a humoros dagi haverja hozott oda két nőt, délelőtt. Istentelenül unatkoztak mind a ketten. De ezért miért neki kell fizetni? Az úristenit ennek a rohadt világnak! Halántéka lüktetett. Arca kivörösödött, mint a pulyka feje, taraja. Hangja is olyan rikácsoló lett, mint a kap- pan pulykáé. — Maga, maga, becsapott engem, rohadt burzsuj! Érti? Azt ígérte, hogy tisztességes bért fizet, és most kiderül, hogy mindenért levon egy olyan összeget, hogy lassan nekem kell valamit tennem a borítékomba, hogy legyen benne néhány tizes. — Elég, fiatalember! — csapott a szerszámosasztalra a mester. — Itt az üres borítékja, itt a munkakönyvé, és menjen a fenébe! Ha azt hitte, hogy nálam is lóghat úgy és annyit, amennyit a gyárban, akkor tévedett. Ha nem tetszik magának, jelentsen fel. És akkor én is feljelentem, hogy amikor Feketéékhez kiküldtem, maga egy óra alatt végzett, de három órát számolt el, holott két óráig a szomszédban szöszmötölt, azt sem tudom, hogy mit csinált, mennyit kapott, vagy csak a szeretőjével töltött időt fizettette ki velem. Ha úgy gondolja, akkor pereljen, és majd behívatjuk azt az Ági asszonyt is, meg a szomszédnőjét. Ha maga nyeri meg a pert, és nekem kifizeti a két órára járó illetékemet, mert én fizetek adót, biztosítást magáért, akkor én is kifizetem magát. Tessék a munkakönyvé, és hordja el magát. Keressen egy gyárat, ahol mindent elnéznek magának, ahol hülyére lóghatja magát. Mert nálam nem lehet! — Ezt megkeserüli! — dobta magasba az öklét Köteles. — Mit mondtál, te szemét? — ugrott oda a mester, és vasmarkával megfogta rajta a bugyóreszt. — Fenyegetsz? Te? Te? Moslék! Engem, aki negyven esztendeje dolgozom tisztességgel, akinek eddig semmiféle hatósággal nem volt dolga, és még te mersz engem fenyegetni, te szemét, aki miattad elvesztettem néhány régi ügyfelemet? ázta, kegyetlenül rázta Kötelest. — Engedjen el, mert nem felelek magamért — sipította a fiú. — Persze, hogy nem felelsz! Te semmiért sem felelsz, te rohadék — üvöltötte a mester. — Ki innen! És csak a küszöbön kívül engedlek el. Mehetsz feljelenteni az úristenhez, érted! — lökte ki az ajtón. Köteles Feri a falhoz tántoro- dott. Kábultan állt néhány pillanatig. Iszonyatos csalódás érte. Iszonyatos meglepetés. Kezében összegyűrve szorongatta a munkakönyvét. Apró ember, félig régi hasonmásom baktat hallgatagon mellettem. Nap süt, incselkedő szél emelgeti a nők szoknyáját. Éles a fény, túl éles még a téli derengéshez szokott szemeknek, csak hu- nyorgunk gyanakvón, mint a tél utolsó utóvédéi. Próbáló idő a tavasz eleje a magamfajta vasárnapi apukának is. Egy ötéves férfi feltétlen bizalma már egymagában is vallatólámpa, s ráadásul itt a tavasz sok-sok új asszonyi nappal. Hunyoroghatok, de előbb-utóbb vallani kell. — Apu, vegyél nekem valamit! — Mit, kisfiam? Csokit? — Nem, nem azt. — Kólát? — Á, nem. Nem kólát. Ilyen ez a valami. Csak az biztos, hogy kell. Persze, amíg kellően fiatal az ember, addig köny- nyebb a valamiket kitalálni. Ismerlek, fiú. Négykerekű petrol - kanca kell neked. — Autót veszünk. Felcsillan a szeme. — Azt! Skodát. Piros Skodát! Fordulunk a bazár felé, az vasárnap is nyitva van. Ott áll a sarkon az üvegbódé és valamikkel telisteli csillog-villog, mint egy kirettyintett leányzó. Jó neked, kisöreg. Itt van a világ, benne a mesebeli pavilonok, és persze jóságos nénik ülnek az ablakoknál. Lám, most is kiperdül hozzánk a néni, akár a múltkor, és gügyög hozzád. Te ezt nem szereted, félrehúzódsz, még nem tudod, hogy a néninek mást jelent a valami. Ahogy lehajol hozzád, bizony ezen a pozitúrán is látni, hogy nemcsak a lelke érett meg az anyaságra. Dúsa Lajos: Vasárnap délelőtt Pedig a valami még ennél is bonyolultabb. Nem fér el egy bódéban, de még egy áruházban sem, egyre nagyobb lesz, és egyre távolibb. Eleinte csak várjuk- ,várjuk, aztán keressük mindenfelé. Közben a jóságos és gügyögésre hajlamos nénikről kiderül egy és más, a világról is, rólunk is. Node a valamiről. . . — Apu, vegyél te is egy igazi Skodát! Beleülünk, és elmegyünk Pestre. — Nem veszek, kisfiam. Az autc nekem nem valami. — Tessék? Mindig tessékezik, ha nem érti hogy milyen új ravaszságot eszeltek ki neki. — Az autó nem valami. Az autt csak autó. Most nem szól egy szót sen valószínű, hogy csalódott bennem Kicsit töpreng, aztán csak megkérdezi. — Te is valamit akarsz venni? — Igen, valamit. Igaz, én nem venni akarom, csak csinálni, de ez most még nem számít. Az a fontos, hogy én vagyok Valami Apu. és te vagy Valami Peti. Ez tetszett. Ahogy az arca föl- dérül, azon látszik. Melegen süti a hátunkat a nap, jövetben le kell venni a kabátunkat. Egy lépcsőházból csupa fodros mama lép ki csupa fodros kislányával. Egyforma, vakítóan fehér báránybőr mellénykéjük van, kellemes illatot libbent felőlük a szél, ahogy átmennek előttünk a járdán. A fizetésem talán elég lenne a nő kozmetikumaira, elegáns krokodilbőr cipőjére és táskájára. Habár a táskára már nem biztos. Node ez mit sem von le a fodrosok varázsából. Teljes maradna férfiúi csodálatunk, ha nem hallgatnánk végig a ház előtt a kocsiba beszálló kislány nyafogását. — Tejszínhabot is akarok, csokit is akarok, kólát is akarok. . . Anyuuu! Azt a nagy hajasbabát is akarom! A fiú még visszafordul a fodrosok felé, aztán egy nagycsoportos óvodás férfi öntudatával ítélkezik — De buta! Mit lehet erre mondani? Két komoly férfi ballag tovább a vasárnap délelőtti napsütésben. Összeállította: Rékasy Ildikó GERD JAHNKE: FAK — EMBEREK V R RAKÓCZY GIZELLA RAJZA
