Szolnok Megyei Néplap, 1986. július (37. évfolyam, 153-179. szám)
1986-07-26 / 175. szám
8 Irodalom» művészet 1986. JÚLIUS 26. Kende Sándor: Föltámadás Az utolsó öt napon egy döglött zuglói ló juttatta menedékhez. A ló a villamossínek közt feküdt : a becsapódás nekivágta a fölszedett utcakövekből foghíjasán ösz- szehordott barikádnak, s a kettéroppant kocsirúd fölhasította a szügyét. Zoltán egy kapualj védelmében várta ki a vagdalkozó dáridó csöndesedését, s miután öt perce nem történt semmi, odaro- harlt a lóhoz. Utána azonnal vissza a kapualjba. Dörömbölni kezdett. Nem válaszoltak. Pedig élt a ház: siető csosszanások hallatszottak oda- bentről. Négyszer, ötször belerúgott a megvasalt régi fába — erre azonban még az előbbi nesze- zés is elnémult. — Jöjjenek már, az istenit! — kiáltotta be, s eszeveszetten rángatta a kilincset. — Ennivaló! Megsiketültek?! A rosseb törje ki, nem hallják?! Ennivaló!... Retesz csikordult, valami csapódott, s egy levélnyi kockán rés nyílt végre. Zoltán nem láthatta, ki les ki onnan, s hogy van-e ott egyáltalán valaki, hanem benyomta az öklét, és tébolyultan ordítozott: — Nyissák ki!!!... Süketek?! Reszelös hang köhécselt: — Mit akar? Zoltán csillapulni próbált: — Nincs nálam fegyver, különben rég belőttem volna... Másvalaki morgott: — Engedje be, a fene egye meg! Még résnyire se nyílt a kapu, Zoltán sürgetően üvöltötte újra ugyanazt: — Ennivaló!... Siessenek már, nem hallják?! Baltát!!!.-.. Két öregember és egy asszony állt a táguló szárnyban. Az asz- szonynak zsák volt a dereka köré kötve, arca egészen lilává sötétült, annyira fázott — ő látta meg végre a döglött lovat. Még ketten jöttek elő, s a lovat egy perc alatt bevonszolták a kapu alá, és menten visszazárkóztak. A reteszt a két öreg kezelte. A fiatalabbak szerszámokért ro- Ihantaíc: bárd, fűrész, deszkalap került elő a pincéből, kevés edény és egy ponyva is. Zoltán ott maradt: jó hasznát vették a nehezebb húsok emelésénél. A következő napokban is megtűrték. Nem kérdeztek tőle semmit; látták, hogy elég piszkos, és némán teszi, amibe belefog: — elképzelhették tehát, hogy körülbelül ki lehet. Kezelte a tüzet a pincében, vizet hordott nekik, s 'virrasztott, őrködött helyettük a kapualjban... .. Ötödik nap vették észre, hogy — megtörtént. Hogy vége. Befejeződött. Oly csöndben történt itt, el se lehetett hinni mindjárt. Zoltán is úgy állt tovább, mintha szökne tőlük. Hideg volt, későn barátkozó, kegyetlenül fekete reggel. Nem akart búcsúzkodni, nem akart mondani semmit, nem sietett — és nem tudta, hová megy. A Thököly úti sorompónál elakadt. Két szovjet katonai teherautó állt keresztben, s aki arra ment, föl kellett másznia a ponyvatető alá. Mátyásföldre vitték őket. A repülőtérről kezdték elhordani a havat. A következő napokban több kocsi tégla érkezett, és másféle törmelék is: ezzel kellett a kifutó- páyán keletkezett bombatölcséreket és árkokat feltölteniük. z°ltán egy hétig dolgozott Má- tyásföldön. Kitaposott, régi bakancsát szalmával bélelte, így nem fagyott meg a lába. Csak a keze fázott egész nap kegyetlenül akár lapátott fogott, akár csákányt. Egy hét múlva ötösével sorakoztatták őket a parancsnokság folyosóján. Egy-egy sor mehetett be egyszerre. Zoltán a szokásos kérdésekre úgy válaszolt, mint más — de rögtön utána kijelentette, hogy ő nem volt katona. Két tolmács tartózkodott a parancsnok közelében, az egyik tábori ruhában, a másik télikabátban. A civil, mielőtt fordítani kezdett volna, rászólt: — Ne tagadja, semmi értelme! — Nem voltam! — ismételte ő csökönyösen. Ezután a két tolmács vitatkozott, oroszul is mondtak valamit, majd a katonaruhás közelebb lépett hozzá: — Tizenhat és negyvennyolc év között mindenki katona volt! Utolsó pillanatban civilruhát kaptak magukra, és azt hiszik, ezzel mindent rendbe hoztak! — De én nem az utolsó pillanatban! — makacskodott Zoltán. — Ne beszéljen annyit, azzal csak árt. Ismerjük mi ezt! Erre elővette Zoltán az iratait. Három papír volt nála mindössze Egy keresztlevél, egy másnévre kiállított lakásbejelentőlap és az a katonai alkalmatlansági bizonyítvány, melyet a kórházból történt szökése után egy fejsérült harckocsissal együtt szerzett egy óbudai bélyegzőkészítőtől. Ezt kitette az asztalra. A tiszt megnézte, és átadta a tolmácsoknak. Egyikük a lámpa felé tartotta majd radírt kotort elő a zsebéből és próbát tett vele az íráson. — Hamis! — jelentette ki, s ösz- szegyűrte a papírt azonnal. Zoltán nem nyúlt érte. Vége. gondolta. Elveszett. Veríték ütötte ki; megadta magát. — Igenis. .. — suttogta, s tenyerével végigmázolta az arcát. Aztán hirtelen villant: — Hamis!!! — kiáltott föl. — Igenis, hamis! Hát nem pont ez igazolja, hogy nem voltam katona?! A hangos szóra az őrnagy fölállt az asztal mögött — de Zoltán most már nem hagyta magát: — Mit gondol, miért hamisítottam?! Két-három mondat hangzott oroszul, félpercig se tartott, és intettek neki, hogy tűnjön el! De nagyon gyorsan! Semmiféle írást nem kapott, csak a kabátos utánaszólt még egyszer, hogy siessen .. .Ezúttal átért a sorompón. S eljutott a Városligetig. Nem érzett semmit, csak a keze fázott. Alit, és tűnődött. Mintha egyedül lett volna. Hogy hárman nógatják egymást a járdaszélen, félkarnyi távolságra tőle — észre se vette. Pedig becsületesen káromkodtak, s a tél-kopasztotta, szabad fák alatt dühös vagdalko- zással rántottak egyet-egyet a kiégett autóroncson. — Hé! — markolta meg az egyik a kabátja ujját. — Nem akarja meghallani az embert?! — Mi?... izé... Jónapot! — motyogta, és indult is. — Úriember — krákogott a másik káromkodó, reszelősen, mintha túl sok dohánylevelet nyelt volna reggel óta, pedig a kabátját dobta volna oda egy szálkás, régi szimfóniáért. — Mit vársz tőle?! Zoltán erre odafordult: — Mit akarnak? — Nem büdös! — rúgott a krá- kogós a roncsba. — Megfoghatná! — Minek? — Karácsonyfadísznek nem elég mutatós; annyi eszünk még van! A harmadik, aki eddig hallgatott, s nem is volt már fiatal, most elmosolyodott, és föllépett a járdára: — Autó lesz belőle! — jelentette ki. — Ebből??? —• Hát. És még a többi ilyen leprából. Zoltán nem mondott rá semmit Olyan természetes volt a hallgatása, hogy a többiek se szólaltak meg. Nekidőltek a roncsnak, mely a hármuk súlyától váratlanul ar- rább roppant egy félméterrel. Egyszerre öntötte el őket a nevetés, és Zoltánnak is ferdére szaladt a szája. Az öreg, böllen- kedő kedvvel, belekapott a harmo- nikásra gyúródott sárhányóba, aztán megpaskolta, mint az engedelmes ló nyakát: — Hét! Itt ne hagyj. Ráró!..-. A túlsó soron éppen ekkor szaladt egymásnak két leány, olyan széllel, mintha a Liget két széle felől egyfolytában röpültek volna. — Ilikém!... Nahát! — Jucikám! — Hát élsz?! — Te is!. .. Jaj, istenem! — Ilikém! — Jucikám! És sírtak, és kapkodták a levegőt, csúnya férfinadrágban az egyik, fekete kendő a fejükön, talán fiatalok, talán szépek. .. A karjuk egymásfelé kapaszkodó rándulása, a lövészárkokkal fölsebzett hajdani ágyások szélén, a csupasszá fagyott fák alatt szellőt kevert, és illatot idézett, s a mos- datlan férfiarcok, enyhülő ráncokkal, a látványon feledkeztek. S amikor a két lány rég nem látszott már: színtelen rongyokba háborús göncökbe bugyoláltan eltűntek — a férfiak mégis arra bámultak még mindig... Zoltán ujjai a vékony kesztyűjében a tenyerébe gyűrődtek, s nem tudta lenyelni a levegőt, ami ösz- szegyűlt a torkában. Majd egy hirtelen támadt, mérges indulat kiegyenesítette, és váratlanul fölkiáltott, mintha megijedt volna: — Az isten. . . És nem nyelte le a káromkodás végét. Föleszméltek. Zavartan köhé- cseltek, s megrántották a derekukat, mint nyáron a nadrágszíjat. — Igaz is... — nyögött az öregebb. — Kapaszkodjunk már bele, különben este lesz! — köpködött a krákogós. — Maga is megfoghatja! — intett Zoltánnak a legfiatalabb. — Egészen bátran. Na! — A mesével útközben is ráérünk!. .. Egy álló órába telt, míg kiértek a ronccsal az Erzsébet királyné út végére, a Rába szerviz elé. Elég idejük volt hát arra, hogy elmondják az erőtadó káromkodások és pÉjrás fújtatások között, amit el akartak mondani. Hogy a Ligetben százszámra heverő roncsokból csinálni lehetne valamit. Nyolc-tíz kilőtt vagy kiégett vacakból ösz- szehozni talán egyet. Egy akármilyent, ami mozdulni tud. Hiszen a szerviz központja még német kézen, a főnökség rég meglépett, az üzemben csak annyi szerszám maradt, amennyit a hóbuckák alá rejtettek, vagy hazacipeltek, s most a zsebükben csempésztek vissza egyenként; villanyáramra még sokáig nem számíthatnak, bérszámfejtésre meg különösképpen nem — de ha ők nem kezdik el, akkor ki fogjon bele?! .. .Este, a negyedik roncs be- vonszolása után hagyták abba. Az öreg azt mondta, hazamegy. — Hová? — kérdezte Zoltán. — Kispestre. — Innen?! A másik Angyalföldre indult. Zoltán nem akart menni sehová. Szeretett volna ottmaradni éjszakára, mindegy, valahol talán a régi csapműhelyben, az elég kicsi, és ablaka sincs. Pedig a krákogós hívta magával — ő véletlenül a közelben lakott, ott, Zuglón, a régi végállomás mögött. Reggel, és a következő reggeleken, egyre többen gyűltek össze. Kispestről, Józsefvárosból, .Kőbányáról, később Budáról is; a régiek, akik előkerültek, s a zuglóiak, gyalog, pincefehéren, éhesen, munkabért nem remélve, utasításra nem számítva, szervezetlenül, nem latolva, és nemigen vitatkozva. Villanyerő hiányában az energiatelep lendkerekét egyelőre a fiatalabbak hajtották, s a nyolctíz behordott roncsból valóban összeállt az első valamilyen autó. akkor, amikor a tolókocsi vagy a tricikli is megcsodált és irigyelt járműként döcögött a hurcolkodó fővárosban, a tápászkodó akarásban. .. Lakatos István: Szent György Büszke vaspaták fennkölten tapossák a bősz sárkányt, a gyalázatosat. Ezer év óta, ezer bronzba öntve, győz mindig a tiszta lovag. Tudna csak szobrot vagy verset faragni szegény sárkányok fajzata: büszke bronzkörmük alatt nyomorultan mindig egy szent vonaglana. Benke László: Félelem Félek hogy nehezen megszerzett kincseim a fekete lármában szanaszét gurulnak összeomlik emberségem háza s én is a gyilkolás válogatott módozatain töröm a fejem Túl sokan öltek ölettek és megölettek és túl sokan élünk a fölöslegesség tudatában Félek hogy elárulom gyöngeségemet nem találom meg a költeményt magamban sem s az embertelenség mindennapi repedésein nem jut el a fény szememből szemedbe jobb fülem felöl és bal fülem felől liheg a megtébolyult világ Azt kívánja hogy vele együtt jajveszékeljek azt kívánja hogy vele együtt vigyorogjak a konc felett Telkemre feni fogát az ördög és az angyal is Félek hogy elhibázom magam BARKA FERENC RAJZA DURKO GÁBOR RAJZA
