Szolnok Megyei Néplap, 1986. június (37. évfolyam, 128-152. szám)

1986-06-21 / 145. szám

1986. JÚNIUS 21. SZOLNOK MEGYEI NÉPLAP Visszanézni jé Lappangó veszélyek A nemzetközI környezetvédelmi fotópályázatról A szó valódi értelmében vett rendhagyó fotókiál­lítás szemlélői lehettünk Szolnokon — legalábbis abban a tekintetben, hogy a IV. Nemzetközi Környezetvé­delmi Fotópályázat anyagából válogatott tárlat, ame­lyet a Megyei Művelődési és Ifjúsági Központban nyi­tottak meg, szakított mindenfajta sematizmussal és közhelyszerűséggel. Húsz ország háromszáznegyvenkilenc fotósa más­fél ezernél több fényképet és diát küldött el a pályá­zatra. Gyakran visszatérő ven­dége Törökszentmiklósnak, nevelővárosának — a „föl­földobott kő” — Farkas Kálmán kollégánk, a Ke- let-Magyarország munka­társa, a vidéki újságírás egyik doyenje. Legutóbb egy rendhagyó újságíró­olvasó találkozón vett részt „Miklóson”. — Hogyan is kezdődött, Kálmán? — teszem fel az első kérdést, hiszen meg­győződésem: az olvasó szá­mára ezúttal mesterkéltnek tűnne a sajtóinterjúkban megszokott magázó, „önöző” megszólítás. — Miklóson, a város szé­len az úgynevezett Csisznyi- kóban, a legszegényebb fel­végen kezdődött. A legna­gyobb csoda, a születésem volt életemben talán a leg­egyszerűbb. Szigorúak a té­nyek: a városzéli vályogfa­lú, nádtetős házacskából in­dultam világot látni, amely­nek ablakai inkább a föld­re tekintettek, mintsem az égre. Küzdelmes volt az élet- utam, hiszen a felszabadulás előtti gyerekéveimben szem­be kellett néznem a valóság­gal, a megkülönböztetéssel, amely engem, mint cigány gyereket oly sokszor meg­alázónként ért. És ha va­laki — minit én — a mik- lósi Csisznyikóból futotta be ezt a szerény pályát, akkor az valóban rendhagyó. — Nos, ha a cigányértel­miség arányát nézzük társa­dalmunkban, akkor valóban rendhagyó. De maradjunk az életutadnál. — Egyik beszédében Ká­dár elvtárs mondta, hogy senki nem született marxis­tának, mindenki síró cse­csemőként jött a világra és mindenkinek volt valakije, aki elindította és végig se­gítette az úton. Nos, nekem az első, aki születésemtől egyengette, óvta az utam: a szülőanyám volt. Megemlít­hetem sógoromat, Lázók Ti­bort is, aki korán rányitot­ta elmém arra, hogy hol van a helyem. Rikkancs voltam polgári iskolásként. És talán abban is szeren­csém volt, hogy olyan há­zaknál is megfordultam na­ponta, ahol szociáldemokra­ták, kommunisták laktak. Így kerültem kapcsolatba már serdülő fiúként Papp István, Pató István, Kara- kas Lajos, Kulcsár József és más elvtársakkal. Így bizonyára megérted, hogy akkor talán nem is észleltem annyira a nehéz­ségeket. Nagyon fontos dol­gok ezek, hiszen a hátrá­nyos helyzetűek segítése ma is tapintat kérdése is. A ré­szükről én soha nem ta­pasztaltam megkülönbözte­tést. Látták, hogy lelkiisme­retesen végzem a munká­mat, így természetes volt, hogy cigányfiúként és párt­tagként is el- és befogad­tak. Együtt dolgoztam velük a községházán. És karrier — noha feltűnő is volt, hogy a kommunista cigányfiú adóügyi tisztviselő, később közigazgatási segédjegyzö lett, s a SZÍT ifjúsági szer­vezet városi szervező titká­ra. Igyekeztem, tanultam. Nyitott könyv volt az éle­tem, mely a pártszervezet, a községháza és a Csisznyi- kó között zajlott. Kultúrcso- portot szerveztünk, jártuk a falvakat, szemináriumot ve­zettem, vitatkoztam. — Mindezt úgy is érthe­tem: győztél az előítéletek­kel szemben — ha voltak ilyenek... De végül is az értékekhez jutottunk el: a társadalom azokat tiszteli, akik — mint te is — meg­jelelnek az alapvető elvá­rásoknak — tudom, tudom, „kín-szó” ez utóbbi a javá­ból, de nincs jobb —amely az értékek összességét je­lenti. — Csak azt erősíthetem meg— s ez talán törvény- szerűség —, hogy egyedül nem lehet áttörni a látha­tatlan falakat és az előíté­lettel szemben felvenni a küzdelmet eredményesen. Ezt életutam is bizonyítja. Ha engem Törökszentmikló- son nem segítettek volna, „megrekedek”, elkallódok. Vallom: a családom mellett az iskola volt a másik nagy nevelő erő. Most is nosztal­giám van, ha az igazán szi­gorú, tanulóival szemben magas követelményeket állí­tó polgári iskola tanári ka­rára gondolok. Lovas Nagy Ilonától tanultam a magyar nyelvet és irodalmat. Szo- kolai György matematikusa magatartásával is nevelt. Sajtos Kálmántól hallot­tam az első tudományos elő­adást a társadalmi formák fejlődéséről. De említhet­ném Csergő, Benedek tanár urakat is. Tudatosult ben­Beszélgetés Farkas Kálmán újságíróval, a Kelet-Magyarország munkatársával nem, hogy én honnan jöt­tem, tehát bizonyítanom kel­lett. Ez az állandó bizonyítás azóta is bennem él. S ha azok az emberek, akik for­máltak-neveltek-tanítottak nincsenek — s persze ha hiányzik belőlem az akarat, a szorgalom —, akkor most e beszélgetés ténye is kér­déses lenne. Ahhoz, hogy az emberek törvénytisztelők legyenek és tudatosan hin­ni tudjanak egy eszmében: folyamatos nevelésre van szükségük. Azoknak van igazuk, akik a cigányság felemelését kitartó, de nem gyámkodó, a segítséget nem felhánytorgató, folyamatos neveléssel gondolják megol­dani. Ez persze az érem egyik oldala: a másik: ré­szükről a szorgalom, az akarat és a bizonyítás. Ál­landóan! — Törökszentmiklósról mer­re vitt életutad? — Hosszú lenne végigjárni még gondolatban is. Taní­tóképzőbe jártam Miskol­con, majd a Mezőgazdasági Akadémián Gödöllőn avat­tak fel tanársegédnek. Itt megnősültem. Egy traktoros brigádvezető lányt vettem feleségül, akinek az édesap­ja Kisvárdán volt gépállo­más-igazgató. A párt segít­ségével kerültem Szabolcs­ba, 1953 februárjában a Nyíregyházán megjelenő Ke- let-Magyarországhoz. Elvé­geztem közben a Politikai Főiskolát, filozófiából sze­reztem tanári diplomát, s évekig tanítottam az esti egyetemen. — A cinikus kérdést talán elnézed: a laphoz való ke­rülésed • ennyi év után jó vagy rossz lépésként érté­keled? — Emberként is, de elvi elkötelezettségemből faka­dóan is igen jónak. Életem az újságírás. Öröm számom­ra, hogy szerény tehetségem­hez mérten segíthetem a társadalmi haladást, az em­berek teljes felszabadulá­sát. Nagyszerű kollégákkal dolgozom együtt, s az en­gem érdeklő párt- és társa­dalompolitikai kérdésekkel foglalkozhatom. 1953 óta sem „mozdultam” e szer­kesztőségtől, csupán arra a rövid időre, amikor ideigle­nesen szívinfarktussal le­százalékoltak. De szeretettel vártak vissza, s úgy érzem, bizalom övez. Gondolom ez egyértelmű válasz a kérdé­sedre. 1— T — A tematikai kötöttség el­lenére egyetlen fotó sincs, amelyik ne szuverén módon ötvözné magába a különbö­ző fotóművészeti kísérletek eszközeit, formai megoldása­it. S az oly megkapó — nemritkán megdöbbentő — dokumentáris hitelesség is inkább a kiállított alko­tások tartalmi-funkcionális jellemzőiből származik, s nem agitativitásból vagy fél­reértelmezett didaktikusság- ból. Ám még így is elkerülhe­tetlen szembesülésre készte­tik a nézőt. Szembesülésre a terméketlenné váló szántó­föld, az olajjal szennyezett folyó- és tengervíz, a szmog­gal átitatott városrészek ké­peivel. És ezen igazából alig­ha csodálkozhatunk, hiszen az utóbbi évtizedben a civi­lizáció áldásai mintha meg­fogyatkoztak volna pusztító­romboló hatásához képest. Közvetlen környezetünkből is számos példát hozhatnánk a természetbe való drasztikus beavatkozásra. A szaporodó szeméthegyek, a környezet- szennyezés hol leplezett, hol nyílt formái egyre el­viselhetetlenebbé teszik éle­tünket. S akár végzetszerű­nek is tarthatnánk mind­ezt, ha egyszersmind nem tudatosulna bennünk (éppen a kiállított képek láttán is), milyen következményekkel jár ez a lappangó veszély. Mert mindennapi kenye­rünk, vizünk, egészségünk és jövőnk forog kockán. A veszély felismerése és tudatosulása persze minden­kiben másként és másként történik. Van, akit a már- már lándzsaként előremere­dő fagallyak emlékeztetnek elmulasztott felelősségére, s lehetnek olyanok is, akiket a jövő szürrealista víziója döbbent meg. Ám bármeny­nyire eltérőek is az így ki­váltott élmények, hatásuk alól egykönnyen nem sza­badulhatunk. Még azok a montázstechnikával készült fotók is megerősítik ezt, amelyeken a természeti és művi elemek nem igazán nagy műgonddal kerültek egymás mellé. A véletlen- szerűség ebben az esetben sem csökkenti az érzelmi hatást, legfeljebb az értelmi felismeréseknek ad nagyobb teret. Ezzel keltve fel egy­úttal a köznapi ismereteken alapuló gondolattársításokat. Az „új tájképekkel”, me­lyeken élő fák helyett vil­lanyoszlopokat látunk, a „megfojtott város” látványá­val vagy éppen azzal a szo­morú tekintetű kisfiú képé­vel, aki — a lakótelepi si­vatagból menekülvén — pu­lóvere alatt rejtette el féltve őrzött madarát. Az esztétikai élményen túl ezek a fotók olyan hiányokra utalnak, melyekkel nap mint nap ta­lálkozhatunk. Akár korunk szimbólumaiként is felfog­hatjuk őket, mert nemcsak a pusztuló tájat idézik fel, ha­nem a benne élő emberek magányosságát is. S ez a felismerés az adott tartalmi körre utaló jellegzetes motí­vumokkal, a modern tech­nika néhány „vívmányának” képbe építésével, a mon­tázstechnika asszociációs él­ményeket keltő alkalmazá­sával még inkább bizonyos­sággá válik. Az aprólékosan kidolgozott, de pusztán a néhány motívumra egysze­rűsített, puritán kompozíci­ók is erre utalnak. Az alkotáslélektan terüle­teire vezető kalandozás vol­na fotóról fotóra haladva nyomon követni, hogy a más-más országbeli alkotók a környezet pusztulásának mely jelenségeit ragadták meg. Ám akármilyen ered­ményt hozna is egy ilyen kalandozás; egy bizonyos: a témabeli azonosság inkább meghatározó, mint a külön­bözőség. A kompozíciók többsége az egyéni értelme­zéseknek úgy ad széles te­ret, hogy Európa bármely részén élő személy ugyanazt a veszélyt látná a levegő­szennyezésben, mint akár a túlzott vegyszerezésben. S a képek ugyanilyen fontos jellegzetessége, hogy a „ma­gunk védelmének” szüksé­gességét is kiváltják a né­zőből. A konkrétan megje­lenő vizuális jeleknek és a téma által felidézett össz- képzeteknek ez az egymásra vetülése mindig a felismerés és változtatás elodázhatat- lanságára utal. Mert ha el is kell fogadnunk a megmásít­hatatlan tényeket (a savas esőtől pusztuló erdőt, a ki- lúgozódott szántóföldeket, a szemetes, betontörmelékkel tarkított tereket), a további pusztításba nem nyugodha­tunk bele. Ahogyan képze­teink, emlékképeink vagy köznapi tapasztalataink illé­kony, kavargó világát fogal­maink áttetsző konstrukciói szorítják rendbe, úgy irá­nyíthatja tetteinket, cséLek- véseinket a belátás, a jövő­ért érzett felelősség. A nagy­részükben fekete-fehér fotók tárgyi utalásai félreérthe­tetlenül erre kényszerítenek. S bármennyire paradox­ként hat, minden megmen­tett bokor, fa vagy madár túlélési esélyeinket növeli. Bizonyosan nem véletlenül idézi a fotópályázat repre­zentatív katalógusának elő­szórója Kepes György festő­művész szavait. „Könnyelmű sietségünkben elrontottuk a tájakat, és olyan városok­kal vettük körül magunkat, amelyekre aligha lehetünk büszkék. Ez így nem mehet tovább! Sajnos, az emberek többségének eltompultak az érzékei. Hogy felrázzuk őket, olyan műveket kell létrehoz­ni, amik áthidalhatják azt a senki földjét, amely a lé­tező világ és egy másik vi­lág közt terül el Hogy mi­lyen ez a másik világ? Ami­lyen lehet, és amilyennek lennie kellene. Olyan ké­pekre van szükség, amelye­ket a mélységes szeretettől fakadó jóleső türelem segít létrehozni.” A fotópályázaton résztve­vő alkotók sem csupán tár­sadalmi érzékenységükről adtak tanúbizonyságot, ha­nem arról a „mélységes sze- retetről” is, amellyel a ter­mészethez, s ezzel végső so­ron saját világunkhoz, és benne az emberhez köze­ledtek. Kerékgyártó István Határidő: szeptember 5. A közművelődés korszerűsítéséért Pályázat a megyei szakmai napokra Ez év novemberében ren­dezi meg ismét a megyei ta­nács művelődési osztálya, a magyar népművelők, illetve könyvtárosok egyesületének megyei szervezete, a Verse­ghy Könyvtár, valamint a Me­gyei Művelődési és Ifjúsági Központ a megyei közműve­lődési napokat Szolnokon. Ehhez kapcsolódóan a ren­dező szervek pályázatot hir­dettek a közművelődés min­den területén dolgozók és a pedagógusok számára. A pá­lyázat olyan dolgozatok elké­szítésére ösztönöz, melyek el­sősorban a közművelődési te­vékenység megújítására, kor­szerűsítésére tesznek javas­latot _ természetesen tudo­m ányos igénnyel, hisz az el­bírálásnál előnyben részesül­nek azok a munkák, melyek­ben kifejezésre jut az elmé­let és gyakorlat egysége mel­lett a szakirodalom Ismerete is. A pályázat jeligés. Az ajánlott témakörökből — if­júság és szabad idő: életmód és kultúra; a művészeti ne­velés tapasztalatai; a könyv és az olvasás; a közművelő­dés demokratizmusa — kap­csolata a közoktatással, ha­tókörének bővítési lehetősé­gei, története —, a korsze­rű technikai eszközök al­kalmazásának lehetőségei a közművelődésben — és egyéb témákból készült dolgozatok­ból (terjedelme mindegyik­nek maximum 22 gépiéit ol­dal lehet) 2 példányt kell be­küldeni szeptember 5-ig a Megyei Művelődési és Ifjú­sági Központ címére (5001 Szolnok Pf. 198). (Külön bo­ríték tartalmazza a szerző nevét, foglalkozását, munka­helyét, lakcímét). Nyomtatásban már meg­jelent. vaav korábban más célra készült dolgozatok nem vehetnek részt a pályázaton, melynek díiait (I. díj fi ezer forint. II. díj 4 ezer forint. III. díj 3 ezer forint) a köz- művelődési napokon adják át a nyerteseknek. Székesfehérváron alig 15 évvel ezelőtt még működő gyógyszertár volt a Fekete Sas. A házat és a berendezést 1975-ben restaurálták és azóta egyik legszebb hazai műem­lék. A fehérvári jezsuiták 1745-ben vásárolták meg a pa­tika alapjait az egyik gyógyszerész özvegyétől. A jelenlegi patikával szemben lévő rendházukban alakították ki gyógy­szertárukat. A jezsuiták fafaragó műhelyében, a kor kiváló mestere, Baumgartner Bernát irányításával 1758-ban ké­szülnek el az impozáns belső bútorzattal, a különböző la­boratóriumi eszközökkel, többek között a cilinderformá­jú esztergált fatégelyekkel és a tinktúra-préssel. A jezsuita rend feloszlatása után a pálosok eladták a berendezést így került mai helyére, amelyet Valter Ferenc rendezettbe. A patikát és berendezéseit több mint kétszáz év alatt min­dig alakították. Jelenleg egy szép, minden ízében csodála­tos patikabelső tárul a látogatók elé. Tárpái Zoltán Az officina egy részlete, a XVIII. század közepétől szárma­zó patikaedényekfcel

Next

/
  • Elrendezés
  • Igazítás
  • Forgatás
Oldalképek
Tartalom