Szolnok Megyei Néplap, 1986. június (37. évfolyam, 128-152. szám)

1986-06-07 / 133. szám

1986. JONIUS 7. Irodalom» művészet 9 Törő István: Tavaszi hangok Surran a madár, éneke habzik szivemen, nyesedék, s venyige füstje száll, pattog rüggyel telt garád, s mandula­sziromba bújva hálálkodik a méh - kiemelkedtünk a hideg poklából, szemünk pillája alá áldott napsugarat gyűrünk, kiszellőztetett puha ágyban égig lobban szerelmünk - lelkünk oly üde, tenyerünkön szerszámok nyelétől hólyagok duzxttdoznak, hét határba is elhallik hangunk, s messze elhúzó szelek cipelik a távolba törő friss asszonyt nevetést. asztalára kirakva csavarok üvegek fogók lebukik a nap s kései árnyék lepi az ablakot a polcon barna fóliák akár középkori aranycsináló műhelyében s a fény az éjszakai megleng a falon kakukkos­órák láncai közt matat míg az ajtórésen kósza lidérc a szél sikogat Szepesi Attila: 0 utca gubbaszt az órásmester tenyérnyi ablaka mögött homlokára az alkonyi nap egy sugarat tűzött egér neszez a sarokban papucsok közt kaparász piszmog az öreg hunyorog és dalt dudorász Suhai Pál: Belátható ]ó, hogy van éjszaka. Belátható ilyenkor a kozmikus mező. Egy csillagász szemével nézek föl az égre: tudom, hogy nincs szépség, csak forma van, erő, anyag. S csodálkozó gyermek­szemeimből a végtelen űrbe a csillagok visszahallanak. Grimm-tme Hűtlenebb tyűknek mólost világi lamf már rá S' sőt még valószí- ■“zeknek a molat- -=ik és szeriken- nadrágos, gyü- <n satírozott tezett va­°e?ra. stb. — amikor vem, mi­ért, alkálbe ei- (Jedeneg dr. Hon ,• /A --------­, , , 'gesodáLato­főből tanul­ás* 0 '^■S's’dig csak ^ hólánc­j^es pe­ti jj a szí­nes kislány­ain szerelmes. Istvánnénak hívják, iratokkal tudja bizonyítani, hogy valamikor ő volt az a hatéves kislány, de én ezen csak kétkedve mosolygok.') Egy másik könyvnek a szerzője valamilyen Samu volt A könyv egyetemi hallgatóiknak készült és mindazt tartalmazta- amit a bőr­gyógyászatnál 1880 körül tudták. Gondosan végigolvastam ezt is, bár enyhe undorral forgattam, mert a lapjait helyenként rozsdaszán ű fol­tok pettyezték. Hogy miért olvastam el ilyen könyveket? Mert az eredeti ren­deltetésűiktől füíggettenüd, a megfo­galmazott világot jelentették ne­kem. Mert minden létező érdékelt. Szintén az orvostudomány köré­ből való volt egy szexuálpaitholó- giaá, vagy pszichoanalitikai vallo­más-gyűjtemény. Abból aztán cifra dolgokat tanultam tíz-tizenkétéves karomban. Ha erre gondolok, ak­kor aztán valóban sajnálom a mai fiatalokat. Az ő szegényes ismere­teikkel. Mit tudnak ők, például..? De nem is részletezem... Aztán emlékszem még a Koto­rékebek tenyésztésére. (Kotorék- versenyt nyert ebek fényképével.) Ebből is összeszedtem egy halom felesleges ismeretet. Akinek ked­ve van elbeszélgetni a kotorókebek- röl, annak szívesen állok rendel­kezésére bár nem vagyok ebte­nyésztő, de még kuiyabarát sem. A tudásom kizárólag elméleti, és mint ilyen is csak kotoró köbeikre korlá­tozódik. viszont biztos vagyok ab­ban, hogy ebben a műfajban kevés író versenyezhet velem. És hagy egy ilyen értékes elmél­kedést ne zárjunk le tanulság nél­kül, elmondom, hogy a múltkori­ban együtt iszogattam a Batthyá­nyi-téri áruház mellett egy zöld- ségkereskedővel, aki azt állította magáról, hogy fiatal karában el­vetődött valahogy Veres Péterhez. — Olvasni szoktál-e? — kérdezte tőlem Veres Péter. — Minek az nekem — mond­tam. — Azt ajánlom neked, fiam, hogy ha a budira mész, és kezedbe veszed a papírt azt is olvasd el, mielőtt elhasználnád! Érces hangom idézte ezt a zöld- ségkerestoedő. mint egy maszek próféta. Többen felfigyeltek ránk, és ezért megismételte: — Méz azt a papírt is olvasd el! Mondta, vagy nem mondita ezt Veres Péter, én nem tudhatom, de az biztost hogy igaza van. ezső Dezső az ötven­éves találkozót szer­vezte fáradhatatlan ügybuzgalommal, mint hajdan a negyvenévest, harmincévest. Ez a De­zső Dezső messze vidé­ken a legjobb szervezőnek bizo­nyult, váltig csodálkozott minden­ki, hogy mégsem lett belőle lega­lább miniszter. A régi gárdából persze nem je­lent meg mindenki, hiszen milyen az élet, ide-oda sodorja az embert. Kengyel János például külföldön tartózkodott, a vállalat képviseleté­ben. Beder Béla a kórházból kül­dött jókedvű üzenetet, „csak két hétre feküdtem be, gyerekek, min­den jó lesz, mulassatok ügyesen”, de mindenki tudta, hogy 6 már nem lesz ott a hatvanéves találko­zón. Ezenkívül még néhányan ob­jektív okokra hivatkozva elmarad­tak — Bányász Karcsinak fia szü­letett! —, de azért a társaság dél­előtt tíz órakor nagyrészt hiányta­lanul megjelent a Continental ven­déglő kistermében. Dezső Dezső rövid köszöntő be­szédet mondott, néhányan azonnal konyakot rendeltek, zömmel azon­ban hűségesek maradtak az ezelőtt tíz évvel is forgalomban levő Hűsí­tő nevű hűsítőhöz, úgyhogy a józan mérlegelés hangján értékelték a közelmúlt eseményeit. — Most azonban térjünk a tárgy­ra — közölte Dezső Dezső. — A helyzet az, hogy nemhiába hívtalak össze ilyen korán, mert, mint most tíz éve, ezúttal is fontos feladat há­rul ránk. A fontos feladat ezelőtt tíz évvel az volt, hogy virágot vettek a höl­gyeknek. Kálát. Boldizsár Bandi, a jó nevű patikus már fel is ugrott, s jelentette: tizenkét csokor kard­virágot rendelt mindannyiuk nevé­ben, este tízkor külön taxival hoz­zák. A társaság megtapsolta. — Kedves barátaim — emelte fel a hangját Dezső Dezső, — amint bizonyára mindannyian tudjátok, Pálpál Pál hajdani drága osztály­társunkat az a megtiszteltetés ér­te... Szavait hatalmas taps szakította félbe. Hisz mindenki tudta, miféle megtiszteltetés érte Pálpált, annak idején mindannyian gratuláltak ne­ki, ha személyesen nem is, mert hi­szen egy ilyen funkció nem enged­het teret mindenki gratulációjá­nak, azzal rengeteg munka jár meg nagy felelősség. Dezső Dezső enge­dékenyen félredűtötte fejét, ez ná­la a megbocsátás jele volt, ugyan­akkor elhárító mozdulatot tett ke­zével, mintha a nagy taps őneki szólt volna. — Arra gondoltam, hogy mivel Pálpál Pál barátunk nem... — Itt ismét félbeszakitották. Egyszerre többen is közbekiáltot­tak. — Válasszunk egy küldöttséget! — Köszöntsük fel a lakásán! — Adjunk neki éjjelizenét! Dezső Dezső energikusan leintet­te a hangoskodókat, s olyan kér­dést dobott a lelkesedő méhkasba, amely egyszeriben töprengésre késztette a nagy tapasztalattal rendelkező kollégákat. — Milyen ajándékra gondolta­tok? Merőn, filozófusi pózban nézett maga elé mindenki, csupán a foly­ton akadékoskodó, kolerikus iTói Tamás morgott valami olyasmit, hogy minek oda ajándék meg fe­nefranc. De az ő fenefrancai nem számítottak. — Vegyünk könyvet! — ragyo­gott fel az irattáros Károly Árpi. — Ugyan, több könyve van an­nak, mint... — Vigyünk oda is virágot! — ja­vasolta Boldizsár Bandi, a jónevű patikus. Automatice lehurrogták. Volt még pár esetlen próbálkozás, egy rend ruhát, texasi kalapot, dísztárgyat, festményt, ilyesmiket javasoltak: de a Pálpál Pál egyéni­ségéhez, ebben egyöntetűen meg­egyeztek, egyik sem illett. Ide va­lami egészen frappáns dolog kell, jelképes, egyedülálló, ami mara­déktalan örömet okoz, s ugyanak­kor az ajándékozók szellemi fris­sességére, ötletességére, egyáltalán: belevalóságára világít rá. Hogy aztán ezzel a nagyon-na- gyon pozitív fénnyel mi a csudát Böiőni Domokos: Szín­arany akar kezdeni az ötvenéves találko­zó nemes társasága, azt újfent csak a fenefrancos Tói Tamás találgat­ta, de hát ugye, neki nem jár. Már dél is elmúlt, S ők még min­dig ezen töprengtek. ,A pincér odajött összeszámolni a hűsítőket, ez adta Dezső Dezső­nek a briliáns ötletet. Örömében tíz lej borravalót adott az ámuló sihedernek,. — Aranyhegyű, különleges tollat veszünk ajándékba! , Taps. Egyöntetű kézfelemelés. Megszavazva. — Emlékeztek, még maturandus korában is örökké tintás volt min­dene. Soha egy jó tolla nem volt! Sőt, élénken emlékszem, hogy he­tedikes korában bodzafából készí­tett primitív töltőtollat magának, még dugattyúja is volt, akarom mondani: pumpája! És ő maga fő­zött, szintén bodzabogyóból, szép lila színű tintát... — Dezső Dezső egészen elérzékenyült az emlékek súlya alatt. — Mostan színes tintákról álmo­dom — szólt közbe az akadékosko­dó Tói Tamás, persze a megszokott értetlenség fogadta szavait. Megválasztották a küldöttséget. Dezső Dezső vezeti majd, benne lesz Boldizsár Bandi, Károly Árpi és — bárhogy is tiltakozott — Tói Tamás. Azonnal szétfutottak a szélrózsa minden irányába. Egymagában De­zső Dezső maradt a vendéglő tele­fonja mellett: ahogy ráakadnak a megfelelő tolira, telefonálnak, s mindenki odamegy, megnézni a portékát. Délután hatkor Gödri Bálint, a Zöldség- és Gyümölcsforgalmazó Vállalat szakembere jelentkezett a megyeszékhelyről: talált egy meg­felelő méretű, aranyhegyű, aranyo­zott, tiszta új tollat. Dezső Dezső azonnal rászólt, vegye meg s hozza, pénz nem számít, csak minél ha­marabb. A többiek ugyanis csupa szokványos irótollat jeleztek a szaküzletekből. Hét óra tájban megjött Gödri Bálint a tollal. Csodálatos volt. Harminckilenc és fél centi hosszú, s nagyon vastag. S a hegye — hát az valóságos nyolcadik világcsoda. Színarany! Bár Tói Tamás meg­mondta, hogy ilyen nem létezik. De ki hisz Tói Tamásnak. Sok-sok rétegű, finom csomago­lásban vitték nagy boldogon Pálpál Pálnak az ajándékot. Hiába terítet­tek annak rendje és módja szerint a Continentalban, senki ételhez, italhoz nem nyúlt, amíg a küldött­ség, igaz, meglehetősen hamar, vissza nem érkezett. Dezső Dezső pohárköszöntőt mon­dott Pálpál Pálra, röviden ismer­tette a látogatás kimenetelét, tol­mácsolta Pálpál Pál köszönetét és üdvözletét az egybegyűlteknek, ugyanakkor kimentette őt mint „nagyon elfoglalt embert, hiszen tudjuk, mivel jár”, amiért nem je­lenhetett meg a találkozón, és mindannyiuk nevében még egyszer kifejezte büszkeségét, örömét, bol­dogságát, hogy „közülünk” ilyen kimagasló egyéniség emelkedett olyan vezető pozícióbei, amely min­den törekvő, harcos, becsületes em­bernek dicsőségére válik. ,Ilyen hangulatos, felszabadult és vidám egyik ezelőtti találkozó sem volt. A hölgyeknek tízkor taxival hozták a kardvirágot, külön kis ze­nekar régi szép slágereket muzsi­kált, Dezső Dezső s a küldöttség többi tagja külön-külön is elmesél­te a látogatás részleteit. Hogy ra­gyogott a Pálpál Pál arca, mikor a tollat meglátta, hogyan morzsolt el egy könnycseppet a szeme sar­kában, hogy a régi jó cimborák nem felejtették el, szó szerint idéz­ték szavait: ezentúl mindig ezt a tollat fogja használni, mennyire kedves, frappáns, találó, szimboli­kus ez a kedves ajándék, kifejezi mindannyiuk határtalan ragaszko­dását és bizalmát J.. Csak a kolerikus és ünneprontó Tói Tamás okvetetlenkedett, mond­ván, hogy az egészből egy szó sem Igaz, mert Pálpál Pál nagyon fá­radt volt, éppen akkor érkezett meg a fővárosból egy konferenciá­ról, előbb nem is értette, mire megy ki a dolog, mert a meghívót még nem volt ideje elolvasni, az­tán fölengedett, de mikor az aján­dékot kibontotta, elkomorult, mind­azonáltal igyekezett kedves marad­ni, mégis határozottan megmondta, hogy nem szereti az efféle ajándé- kosdit, hogy nem tekinti magát feljebbvalónak, s szép volt egykori társaitól ez a gesztus, de neki van már egy régi rossz tolla, csaknem húsz éve azt használja, úgy meg­szokták egymást, mint a feleségé­vel, arról nem is mondana le a vi­lág minden aranyhegyű tolláért sem; és különben is, mostanában nagyon keveset ír; bár írónak ké­szült, most már le kell mondania erről a vágyáról, a tollát sajnos inkább csak arra használja, hogy aláírjon vele... lyesmiket morgott Tői Tamás, persze alig fi-* gyeit rá valaki, egyik hölgy férje, aki mégis eljött, pedig íratlan törvény volt, hogy a hölgyek férjük nélkül, a férfiak feleségük nélkül vesznek részt a találkozón, ez a férj, mert senki sem foglalkozott vele, egy da­rabig hallgatta Tói Tamást, aztán elunta, mert nem értette az egészet, szerencsére a társaság már azt éne­kelte, hogy Éljen sokáig... meg azt, hogy Ez a pohár rendre jár:.. bekapcsolódott a dalolásba, hiszen a dolog lényegén most már semmi sem változtat, mulatni kell, örege­sen, csendesen, vagy: legényesen, virtusosan; ahogy a vénülés enge­di. Még mindig azok voltak a legvi­dámabbak, akik a jól bevált Hűsítő nevű hűsítővel tüzelték kedélyü­ket. Egyedül Tói Tamás ivott” pezs­gőt. De ki követi — ötvenévesen is — Tói Tamást. irodalmi oQdal- párunik képeit a „100 + 1 éves a magyar pdalkát” címmel, a Mű­csarnokban ren­dezett nagysza­bású kiállítás anyagából válo­gattuk. Összeállította: Rékasy Ildikó Csak úgy...,mint otthon.

Next

/
Oldalképek
Tartalom