Szolnok Megyei Néplap, 1986. június (37. évfolyam, 128-152. szám)
1986-06-07 / 133. szám
1986. JONIUS 7. Irodalom» művészet 9 Törő István: Tavaszi hangok Surran a madár, éneke habzik szivemen, nyesedék, s venyige füstje száll, pattog rüggyel telt garád, s mandulasziromba bújva hálálkodik a méh - kiemelkedtünk a hideg poklából, szemünk pillája alá áldott napsugarat gyűrünk, kiszellőztetett puha ágyban égig lobban szerelmünk - lelkünk oly üde, tenyerünkön szerszámok nyelétől hólyagok duzxttdoznak, hét határba is elhallik hangunk, s messze elhúzó szelek cipelik a távolba törő friss asszonyt nevetést. asztalára kirakva csavarok üvegek fogók lebukik a nap s kései árnyék lepi az ablakot a polcon barna fóliák akár középkori aranycsináló műhelyében s a fény az éjszakai megleng a falon kakukkosórák láncai közt matat míg az ajtórésen kósza lidérc a szél sikogat Szepesi Attila: 0 utca gubbaszt az órásmester tenyérnyi ablaka mögött homlokára az alkonyi nap egy sugarat tűzött egér neszez a sarokban papucsok közt kaparász piszmog az öreg hunyorog és dalt dudorász Suhai Pál: Belátható ]ó, hogy van éjszaka. Belátható ilyenkor a kozmikus mező. Egy csillagász szemével nézek föl az égre: tudom, hogy nincs szépség, csak forma van, erő, anyag. S csodálkozó gyermekszemeimből a végtelen űrbe a csillagok visszahallanak. Grimm-tme Hűtlenebb tyűknek mólost világi lamf már rá S' sőt még valószí- ■“zeknek a molat- -=ik és szeriken- nadrágos, gyü- <n satírozott tezett va°e?ra. stb. — amikor vem, miért, alkálbe ei- (Jedeneg dr. Hon ,• /A --------, , , 'gesodáLatofőből tanulás* 0 '^■S's’dig csak ^ hóláncj^es peti jj a színes kislányain szerelmes. Istvánnénak hívják, iratokkal tudja bizonyítani, hogy valamikor ő volt az a hatéves kislány, de én ezen csak kétkedve mosolygok.') Egy másik könyvnek a szerzője valamilyen Samu volt A könyv egyetemi hallgatóiknak készült és mindazt tartalmazta- amit a bőrgyógyászatnál 1880 körül tudták. Gondosan végigolvastam ezt is, bár enyhe undorral forgattam, mert a lapjait helyenként rozsdaszán ű foltok pettyezték. Hogy miért olvastam el ilyen könyveket? Mert az eredeti rendeltetésűiktől füíggettenüd, a megfogalmazott világot jelentették nekem. Mert minden létező érdékelt. Szintén az orvostudomány köréből való volt egy szexuálpaitholó- giaá, vagy pszichoanalitikai vallomás-gyűjtemény. Abból aztán cifra dolgokat tanultam tíz-tizenkétéves karomban. Ha erre gondolok, akkor aztán valóban sajnálom a mai fiatalokat. Az ő szegényes ismereteikkel. Mit tudnak ők, például..? De nem is részletezem... Aztán emlékszem még a Kotorékebek tenyésztésére. (Kotorék- versenyt nyert ebek fényképével.) Ebből is összeszedtem egy halom felesleges ismeretet. Akinek kedve van elbeszélgetni a kotorókebek- röl, annak szívesen állok rendelkezésére bár nem vagyok ebtenyésztő, de még kuiyabarát sem. A tudásom kizárólag elméleti, és mint ilyen is csak kotoró köbeikre korlátozódik. viszont biztos vagyok abban, hogy ebben a műfajban kevés író versenyezhet velem. És hagy egy ilyen értékes elmélkedést ne zárjunk le tanulság nélkül, elmondom, hogy a múltkoriban együtt iszogattam a Batthyányi-téri áruház mellett egy zöld- ségkereskedővel, aki azt állította magáról, hogy fiatal karában elvetődött valahogy Veres Péterhez. — Olvasni szoktál-e? — kérdezte tőlem Veres Péter. — Minek az nekem — mondtam. — Azt ajánlom neked, fiam, hogy ha a budira mész, és kezedbe veszed a papírt azt is olvasd el, mielőtt elhasználnád! Érces hangom idézte ezt a zöld- ségkerestoedő. mint egy maszek próféta. Többen felfigyeltek ránk, és ezért megismételte: — Méz azt a papírt is olvasd el! Mondta, vagy nem mondita ezt Veres Péter, én nem tudhatom, de az biztost hogy igaza van. ezső Dezső az ötvenéves találkozót szervezte fáradhatatlan ügybuzgalommal, mint hajdan a negyvenévest, harmincévest. Ez a Dezső Dezső messze vidéken a legjobb szervezőnek bizonyult, váltig csodálkozott mindenki, hogy mégsem lett belőle legalább miniszter. A régi gárdából persze nem jelent meg mindenki, hiszen milyen az élet, ide-oda sodorja az embert. Kengyel János például külföldön tartózkodott, a vállalat képviseletében. Beder Béla a kórházból küldött jókedvű üzenetet, „csak két hétre feküdtem be, gyerekek, minden jó lesz, mulassatok ügyesen”, de mindenki tudta, hogy 6 már nem lesz ott a hatvanéves találkozón. Ezenkívül még néhányan objektív okokra hivatkozva elmaradtak — Bányász Karcsinak fia született! —, de azért a társaság délelőtt tíz órakor nagyrészt hiánytalanul megjelent a Continental vendéglő kistermében. Dezső Dezső rövid köszöntő beszédet mondott, néhányan azonnal konyakot rendeltek, zömmel azonban hűségesek maradtak az ezelőtt tíz évvel is forgalomban levő Hűsítő nevű hűsítőhöz, úgyhogy a józan mérlegelés hangján értékelték a közelmúlt eseményeit. — Most azonban térjünk a tárgyra — közölte Dezső Dezső. — A helyzet az, hogy nemhiába hívtalak össze ilyen korán, mert, mint most tíz éve, ezúttal is fontos feladat hárul ránk. A fontos feladat ezelőtt tíz évvel az volt, hogy virágot vettek a hölgyeknek. Kálát. Boldizsár Bandi, a jó nevű patikus már fel is ugrott, s jelentette: tizenkét csokor kardvirágot rendelt mindannyiuk nevében, este tízkor külön taxival hozzák. A társaság megtapsolta. — Kedves barátaim — emelte fel a hangját Dezső Dezső, — amint bizonyára mindannyian tudjátok, Pálpál Pál hajdani drága osztálytársunkat az a megtiszteltetés érte... Szavait hatalmas taps szakította félbe. Hisz mindenki tudta, miféle megtiszteltetés érte Pálpált, annak idején mindannyian gratuláltak neki, ha személyesen nem is, mert hiszen egy ilyen funkció nem engedhet teret mindenki gratulációjának, azzal rengeteg munka jár meg nagy felelősség. Dezső Dezső engedékenyen félredűtötte fejét, ez nála a megbocsátás jele volt, ugyanakkor elhárító mozdulatot tett kezével, mintha a nagy taps őneki szólt volna. — Arra gondoltam, hogy mivel Pálpál Pál barátunk nem... — Itt ismét félbeszakitották. Egyszerre többen is közbekiáltottak. — Válasszunk egy küldöttséget! — Köszöntsük fel a lakásán! — Adjunk neki éjjelizenét! Dezső Dezső energikusan leintette a hangoskodókat, s olyan kérdést dobott a lelkesedő méhkasba, amely egyszeriben töprengésre késztette a nagy tapasztalattal rendelkező kollégákat. — Milyen ajándékra gondoltatok? Merőn, filozófusi pózban nézett maga elé mindenki, csupán a folyton akadékoskodó, kolerikus iTói Tamás morgott valami olyasmit, hogy minek oda ajándék meg fenefranc. De az ő fenefrancai nem számítottak. — Vegyünk könyvet! — ragyogott fel az irattáros Károly Árpi. — Ugyan, több könyve van annak, mint... — Vigyünk oda is virágot! — javasolta Boldizsár Bandi, a jónevű patikus. Automatice lehurrogták. Volt még pár esetlen próbálkozás, egy rend ruhát, texasi kalapot, dísztárgyat, festményt, ilyesmiket javasoltak: de a Pálpál Pál egyéniségéhez, ebben egyöntetűen megegyeztek, egyik sem illett. Ide valami egészen frappáns dolog kell, jelképes, egyedülálló, ami maradéktalan örömet okoz, s ugyanakkor az ajándékozók szellemi frissességére, ötletességére, egyáltalán: belevalóságára világít rá. Hogy aztán ezzel a nagyon-na- gyon pozitív fénnyel mi a csudát Böiőni Domokos: Színarany akar kezdeni az ötvenéves találkozó nemes társasága, azt újfent csak a fenefrancos Tói Tamás találgatta, de hát ugye, neki nem jár. Már dél is elmúlt, S ők még mindig ezen töprengtek. ,A pincér odajött összeszámolni a hűsítőket, ez adta Dezső Dezsőnek a briliáns ötletet. Örömében tíz lej borravalót adott az ámuló sihedernek,. — Aranyhegyű, különleges tollat veszünk ajándékba! , Taps. Egyöntetű kézfelemelés. Megszavazva. — Emlékeztek, még maturandus korában is örökké tintás volt mindene. Soha egy jó tolla nem volt! Sőt, élénken emlékszem, hogy hetedikes korában bodzafából készített primitív töltőtollat magának, még dugattyúja is volt, akarom mondani: pumpája! És ő maga főzött, szintén bodzabogyóból, szép lila színű tintát... — Dezső Dezső egészen elérzékenyült az emlékek súlya alatt. — Mostan színes tintákról álmodom — szólt közbe az akadékoskodó Tói Tamás, persze a megszokott értetlenség fogadta szavait. Megválasztották a küldöttséget. Dezső Dezső vezeti majd, benne lesz Boldizsár Bandi, Károly Árpi és — bárhogy is tiltakozott — Tói Tamás. Azonnal szétfutottak a szélrózsa minden irányába. Egymagában Dezső Dezső maradt a vendéglő telefonja mellett: ahogy ráakadnak a megfelelő tolira, telefonálnak, s mindenki odamegy, megnézni a portékát. Délután hatkor Gödri Bálint, a Zöldség- és Gyümölcsforgalmazó Vállalat szakembere jelentkezett a megyeszékhelyről: talált egy megfelelő méretű, aranyhegyű, aranyozott, tiszta új tollat. Dezső Dezső azonnal rászólt, vegye meg s hozza, pénz nem számít, csak minél hamarabb. A többiek ugyanis csupa szokványos irótollat jeleztek a szaküzletekből. Hét óra tájban megjött Gödri Bálint a tollal. Csodálatos volt. Harminckilenc és fél centi hosszú, s nagyon vastag. S a hegye — hát az valóságos nyolcadik világcsoda. Színarany! Bár Tói Tamás megmondta, hogy ilyen nem létezik. De ki hisz Tói Tamásnak. Sok-sok rétegű, finom csomagolásban vitték nagy boldogon Pálpál Pálnak az ajándékot. Hiába terítettek annak rendje és módja szerint a Continentalban, senki ételhez, italhoz nem nyúlt, amíg a küldöttség, igaz, meglehetősen hamar, vissza nem érkezett. Dezső Dezső pohárköszöntőt mondott Pálpál Pálra, röviden ismertette a látogatás kimenetelét, tolmácsolta Pálpál Pál köszönetét és üdvözletét az egybegyűlteknek, ugyanakkor kimentette őt mint „nagyon elfoglalt embert, hiszen tudjuk, mivel jár”, amiért nem jelenhetett meg a találkozón, és mindannyiuk nevében még egyszer kifejezte büszkeségét, örömét, boldogságát, hogy „közülünk” ilyen kimagasló egyéniség emelkedett olyan vezető pozícióbei, amely minden törekvő, harcos, becsületes embernek dicsőségére válik. ,Ilyen hangulatos, felszabadult és vidám egyik ezelőtti találkozó sem volt. A hölgyeknek tízkor taxival hozták a kardvirágot, külön kis zenekar régi szép slágereket muzsikált, Dezső Dezső s a küldöttség többi tagja külön-külön is elmesélte a látogatás részleteit. Hogy ragyogott a Pálpál Pál arca, mikor a tollat meglátta, hogyan morzsolt el egy könnycseppet a szeme sarkában, hogy a régi jó cimborák nem felejtették el, szó szerint idézték szavait: ezentúl mindig ezt a tollat fogja használni, mennyire kedves, frappáns, találó, szimbolikus ez a kedves ajándék, kifejezi mindannyiuk határtalan ragaszkodását és bizalmát J.. Csak a kolerikus és ünneprontó Tói Tamás okvetetlenkedett, mondván, hogy az egészből egy szó sem Igaz, mert Pálpál Pál nagyon fáradt volt, éppen akkor érkezett meg a fővárosból egy konferenciáról, előbb nem is értette, mire megy ki a dolog, mert a meghívót még nem volt ideje elolvasni, aztán fölengedett, de mikor az ajándékot kibontotta, elkomorult, mindazonáltal igyekezett kedves maradni, mégis határozottan megmondta, hogy nem szereti az efféle ajándé- kosdit, hogy nem tekinti magát feljebbvalónak, s szép volt egykori társaitól ez a gesztus, de neki van már egy régi rossz tolla, csaknem húsz éve azt használja, úgy megszokták egymást, mint a feleségével, arról nem is mondana le a világ minden aranyhegyű tolláért sem; és különben is, mostanában nagyon keveset ír; bár írónak készült, most már le kell mondania erről a vágyáról, a tollát sajnos inkább csak arra használja, hogy aláírjon vele... lyesmiket morgott Tői Tamás, persze alig fi-* gyeit rá valaki, egyik hölgy férje, aki mégis eljött, pedig íratlan törvény volt, hogy a hölgyek férjük nélkül, a férfiak feleségük nélkül vesznek részt a találkozón, ez a férj, mert senki sem foglalkozott vele, egy darabig hallgatta Tói Tamást, aztán elunta, mert nem értette az egészet, szerencsére a társaság már azt énekelte, hogy Éljen sokáig... meg azt, hogy Ez a pohár rendre jár:.. bekapcsolódott a dalolásba, hiszen a dolog lényegén most már semmi sem változtat, mulatni kell, öregesen, csendesen, vagy: legényesen, virtusosan; ahogy a vénülés engedi. Még mindig azok voltak a legvidámabbak, akik a jól bevált Hűsítő nevű hűsítővel tüzelték kedélyüket. Egyedül Tói Tamás ivott” pezsgőt. De ki követi — ötvenévesen is — Tói Tamást. irodalmi oQdal- párunik képeit a „100 + 1 éves a magyar pdalkát” címmel, a Műcsarnokban rendezett nagyszabású kiállítás anyagából válogattuk. Összeállította: Rékasy Ildikó Csak úgy...,mint otthon.
