Szolnok Megyei Néplap, 1986. május (37. évfolyam, 102-127. szám)
1986-05-10 / 109. szám
1986. MÁJUS 10. Irodalom» művészet 9 Csorba Győző: Megint tavasz Megint tavasz. Nem tud meghatni többé: a hell, a kell - csábító mezbe bújva, a kell, a kell - a törvény masinája, azt hallom én kattogni újra s újra. Mandula-, kajszi-, meggyvirág s a fűben ibolya-foltocskák. Holnaputánra hervadás, majd gyümölcs (ha jól megy), aztán megint az ősz s a tél kálváriája. Szabály, ismétlődés, nagyon meguntam. S ki örvendeztem a törvénynek egykor, ma fázom tőle, s félek; azt szeretném, ha kizökkenne a rend a szokottból. Akkor még. . . akkor még talán.. . De lelkem (poros hasonlat) elfáradt madár már, s ha villám vág is mellette a fába, csak odanéz, bólint, s tovább se száll már. Pásztor Sándor: Dal szép vagy, szőke és szelíd pannón-f oly ócskán karcsú híd füvön a fény vagy, tavaszi víz fiatal fákon mandulaíz lombok zöld hűvösén átleső nap - friss széna illata szíved alatt Magányos hangszer Irodalmi oldalpárunk képeit Czirákl Lajos Munkácsy-dfjas festőművész szolnoki kiállításának anyagából válogattuk. — Betörtek az oroszok — üvöltötte valaki. — Szegedi — kiáltott az őrnagy —, derékszíját, fegyvert az asztalra. Köpenyt, sapkát, kesztyűt fel — pattogtak szavai. — Indul a törzshöz. Ez parancs. És engem keres. De nem akarom többet látni, még a fogolytáborban sem. Megértette? A parancsot végrehajtani! Villámgydrsan teljesítette az őrnagy kívánságát. Soha többé nem látta, öt elnyelte az a különös éjszaka. Egy szalmakazalban húzódott meg, aztán gyalog vágott neki az útnak, és hazament a falujába. Néha még eszébe jutott az őrnagy, hogy vajon mi is történt vele, de aztán végképp megfeledkezett róla. A külföldi vendégek kellemesen szórakoztak. A felesége is, akinek szünet nélkül udvaroltak. Szegedi csak boldogan mosolygott. Éjfél is elmúlt már, amikor felkerekedtek, hogy hazainduljanak. Mire a ruhatárhoz értek, kabátjaik már ott sorakoztak a pulton. Az őrnagy vigyázzban állt mellettük. — Régen dolgozik itt, őrnagy úr? — kérdezte Szegedi. — Örülök, hogy megismert. Kérem, én csak nyugdíjas kisegítő vagyok. Ünnepek idején, ha nagy a forgalom. Négy nyelven beszélek. Oroszul is. A fogságban tanultam meg — mondta halkan. — Szóval a nyelvtudásomat akceptálják. Parancsoljon — segítette Szegedire a kabátot. — Tudja, őrnagy úr — csippentett Szegedi —, azt az utolsó parancsát már nem teljesítettem. — Akkor megértette, Szegedi elvtárs! — Meg — bólintott. Húszast akart az őrnagy kezébe nyomni, de az hirtelen maga mögé rejtette tenyerét, határozottan nemet intett. Szegedi vidám társasága kisodródott az ajtón. — Miért nem vette el a húszast — rontott az őrnagynak a főruhatáros. — Ne rontsa nekem az üzletet. — Nem tehettem — komorodott el az őrnagy. — Hogyhogy nem tehette? — Nem tehettem — ismételte meg határozottabban, aztán feszesebbre húzta kissé görnyedő alakját, s hozzátette: — A csicskásom volt! Majdnem ugyanabban a pillanatban felesége faggatására, hogy honnan ismeri az az alak, Szegedi nevetve, jókedvűen azt mondta: — Hogyne ismerném, hiszen a csicskása voltam! Az asszony értetlen tekintetet vetett rá. sodálkozva figyelte a szőnyeg szeszélyes rajzai között megbúvó ezüst szálat. Néha mintha meg is mozdult volna, de ez csak a reggeli fény játéka volt. Tűnődve kavargátta teáját, de tekintete továbbra is a sejtelmes ragyogást kereste. Óvatosan lehajolt, gondosan két ujja közé fogta. Hajszál volt, súlytalan, hosz- szú ezüstös hajszál. Tenyerére tette, és így vizsgálta. Hajszál, állapította meg tárgyilagosan, s még ezt is, női hajszál. Kicsit távolabb tartotta, s hunyorítva nézte, mint váratlan és titokzatos leletet. Gondolatban végigjárta az elmúlt hetek, hónapok történetét, de nem emlékezett, hogy járt volna nála valaki. Pedig emlékeznie kellett volna, mert kimért rend szabályozta életét, melyben a kényszer megszokás lett, talán erény is. Elmosta az edényt, letörölte a bútorokat, hetenként porszívózott. Női hajszál, állapította meg, ahogy két ujja közé fogva a fény felé tartotta. És elmosolyodott, ó, ez csak Laura hajszála lehet. Egy éve múlt, hogy felesége meghalt. Még most is valószínűtlen volt, s bár megszokta az egyedüllétet, néha, amikor visszatért a boltból, bekiáltott az ajtón: Ki sem találnád, mit láttam az utcán! — s jókedvűen mesélte a jelentéktelen történetet, pedig tudta, hogy nem hallja senki. S most itt volt ez a hajszál, a valóság része, amit a szőnyeg rajzából emelt ki. „Lauráé” — mondta megilletődve, s arra gondolt, hogy ennyi időn át rejtetten élt a közelében egy titkos emlék, talán maga Laura, makacsul várva, hogy végre észreveszi. Tétova lel- kiismeretfurdalást érzett, de örömöt is, mert a hajszál csillogása évek erdejében mutatta előtte az utat, melynek végén Laura állt, a régi szép Laura, sötét hajkoronával, szerelmesen. Lórika, sóhajtotta, s kezével ernyőt formált, hogy a nyitott ablakon belengő őszi szél el ne sodorja a hajszálat, majd óvatosan az asztalra tette, a reggeli újságra, melynek fekete betűin sejtelmesen csillogott az emlék ezüstje. — Visszatértél — mondta később —, de tulajdonképpen mindig itt vagy velem, látod — s végigmutatott a szerény lakáson —, minden a helyén van, egy széket sem mozdítottam el azóta. De ez mégis más, ez az ezüst ragyogás te vagy, kedvesem, valami belőled, legigazabb valódból, rontha- tatlanul. Bonthatatlan ul? — kérdezte, s aggodalmasan végigsétált a lakáson. ősz volt, a fény meghitten csillogott a ház előtti nyárfák vibráló levelén, de a távolban komor felhők gyülekeztek, esővel, hóval, a fagyott föld kínjával. Már egy éve, gondolta megrettenve, mi maradhatott belőle ennyi idő után? Szépséges arca besüppedt, a föld lemarta róla a húst, haja csatakos gubanc, s hogy nézhet ki szép szaténruhája, amit alig hordott, mert mindig ünnepi alkalmakra tartogatta. Ez volt hát az ünnepi alkalom, mondta keserűen, a koporsó beomló deszkafalai között, egy verem sötétségében, jóvátehetetlenül. De amikor megpillantotta az újságpapíron hullámzó hajszálat, megnyugodott. Laura — mondta csendesen, s arra gondolt, milyen szép volt. Laura is, a múlt is. Nem volt szép. Az utolsó években alig volt szavuk egymáshoz, s azt is csak ekkor tudták meg, hoCT-' soha nem értek rá örülni. De mit is adhatott Laurának? Mindig elmaradt az előléptetés, nem kapott jutalmat, nem tudtak elmenni Szárszóra, pedig mennyit ábrándoztak arról, hogy két hétig végre igazán boldogok lesznek! Múltak az évszakok, az évek. Tél? estéken kedvetlenül ették a déli maradékot, néha moziba mentek, később csak a televíziót nézték, s arra gondoltak, majd holnap, holnapután, jövőre. „A szakszervezeti bizalmi biztosra mondta, hogy az idén kapunk beutalót Szárszóra.” De tavasszal kialudtak a reménység fényei, s közben Laura is megőszült. Hajában egyre több ezüst szál csillogott, de sokáig észre sem vették. Lassan minden hűtlen lett hozzájuk. Az emlék is. Amikor nyugdíjba ment, felköszöntötték, s kis szobrot adtak át neki „örök emléCsányi László: Hajszál kül”. Egyszer csak megtudták, hogy amit bronznak hittek, hitvány műanyag, gyatra tömegáru. „Pedig a szakszervezeti bizalmi...” — de Laura nem hagyta befejezni. Hangja éles volt, ellenséges. „Ez ígérte neked éveken át a szárszói beutalót!” Többet nem beszéltek róla. De most itt volt ez a csendes csoda, az ezüst hajszál, amit a szőnyeg tengeréből emelt ki szerencsés ujja, s elmerengve nézte, ahogyan kivált az újság betűinek sötét közönyéből, tapinthatóan, nem a múltat idézve, hanem a jelent, sok mindenért talán kárpótlásként is, mert ez mégis csak ő volt, Laura, a maga valóságában, kiszabadítva romlandósága jóvá- tehetetlenségéből. „Mennyire megőszült!” — töprengett bűnbánóan, de a régi Laurát látta, hatalmas hajkoronával, diadalmasan, s úgy érezte, örömét meg kell osztania mindenkivel. A közeli vendéglőből hozta az ebédet, ahol nyugdíjasoknak húsz forintért adnak egy adagot, csak haza kell vinni. Elég vacak, valaki a múltkor azt mondta megvetően: „Auschwitz-konyha”, de ha a leveshez is eszik kenyeret, vacsorára is marad valami. Ha nincsenek sokan, a szakácsnő, aki méri az ételt, néha meg is kérdezi, szereti-e a grenadirmarsot, s amikor bólint, még egy kanállal tesz az éthordójába. De rosszkor ment, sokan tolongtak a hátsó bejáratnál, ahol a nyugdíjasoknak kiadják az ebédet. A szakácsnő kedvetlen volt, nem nézett senkire, pedig úgy szerette volna elmondani neki, hogy üzent Laura. A házban jószerivel senkit sem ismert. Egy-két lakóval ugyan köszöntötték egymást, igaz, a múltkor kifizette Macsádiék villany- számláját, de amikor becsöngetett hozzájuk, a férfi csak bólintott, s a félig nyitott ajtón át adta ki a pénzt. Múltak a napok, hetek, hónapok. Senkinek nem mondhatta el titkát, az „Auschwitz-konyha” szakácsnőjének sem, aki mostanában mindig kedvetlen volt, életuntán nézett a kondérba; talán elzüllött a lánya, a férje pedig iszik. A hajszálat, ami napokig az újságpapíron hevert, végül dobozba tette, régi fényképek közé. „Ereklye” — gondolta elérzékenyülten, de egyre ritkábban vette elő, így is tudta, hogy vele van Laura. Elmúlt a tél, a tavasz is elmúlt már itt volt a nyár, sárgán izzó fényekkel. „Ha annak idején elmehettünk volna Szárszóra — gondolta —, talán most minden másként lenne.” Megpróbálta elképzelni Laurát a balatoni ragyogásban, de nem látott semmit, a múltbéli táj üres volt, lakatlan, nem volt egyetlen kapuja sem, amelyen Laura beléphetett volna. Valaki váratlanul megállt mellette, „hogy vagy Béla bátyám?” — kiáltotta jókedvűen, de nem ismerte meg, a hőségtől bepárásodott a szemüvege. Hajdani hivatalnoktársa volt de, arcát elmosta az idő, neve se jutott eszébe. — Igen, most már emlékezem — mondta bizonytalanul. — Egy időben talán te voltál a szakszervezeti bizalmi. — Az is voltam, Béla bátyám, de az nagyon régen volt. Tudod mit, igyunk egy pohár sört. Vendégem vagy. — Jövőre megyek nyugdíjba — mondta később, egy vendéglő teraszán. — Hej, de sok minden elmúlt! Tudod, Béla bátyám... Tétován nézett maga elé, s arra gondolt, talán most elmondhatná, milyen ritka ereklyét őriz otthon. Vannak dolgok, amiket csak meghatározott időpontban lehet elmondani; az emlék bizonyos évszakban becsukja szirmát. De mégis így szólt: — Mindig azt reméltük, hogy egyszer kapunk szakszervezeti beutalót Szárszóra. Szegény feleségem. .. Te voltál a szakszervezeti bizalmi. — Jaj, Béla bátyám, nem volt az olyan egyszerű! Szárszó, Szárszó! De ha egyszer mindenki oda akart menni. Az igazgató, a titkárnő, a főkönyvelő, soroljam? — Nem is magamért. De tudod, Laura... — És ma már azt is megmondhatom, nem álltái a legjobban. A káderlapod, hogy úgy mondjam... szóval kispolgárnak tartottak. A távolból csattanás hallatszott, talán most csukták be végleg Szárszó kapuit, kulcsát a tóba dobják, hogy soha senki ne találja meg. Legjobb lenne felállni, és itt hagyni mindent, elege van az egészből, de azért ezt a pohár sört még megissza, ha már kihozták. — Ha én mindent elmondanék neked, Béla bátyám! — Mit mondanál el nekem? — Karai — s székét bizalmasan közelebb húzta —, Karai, az akkori igazgató dolgait. Nem úgy volt ám, ahogy te képzeled. Szárszóval meg egyébként is más volt a helyzet. Ha az igazgató akart menni, akkor Birinek is kellett beutaló. — Ki az a Biri? — Jaj Béla bátyám, te semmit nem tudsz! Ezt a pohár sört azért még megissza, de az biztos, hogy Biri után egy árva hajszál sem marad, az igazgató hiába is keresné a szőnyeg rajzai között. — És mi lett Biri vei? —• Ezt se tudod? Elvette az üzemmérnök. És mit gondolsz, hova mentek nászúira? Szárszóra! Ezen mind a ketten jót nevettek. — Béla bátyám, még egy pohár sört. Vendégem vagy. — Nem bánom. Talán nem árt meg. Régen ittam sört. Éjfél után ment haza, botladozva. „Na, ha ezt elmondom Laurának” — kuncogta jókedvűen, de amikor meggyújtotta a villanyt, már nem emlékezett, hogy mit akart elmondani. ésőbb, de ez már a következő év tavaszán lehetett, kezébe került a doboz, amibe valamikor a hajszálat rejtette. Nézte a régi fényképeket, néha bólintott is, igen, itt egy kertben állnak, ez a folyó partján volt, ez meg nem is tudni hol. Szárszóra mégis csak jó lett volna elmenni, és vállat vont; most már oly mindegy. Közben a fényképek közölt egy hajszálat pillantott meg. Csodálkozott, hogyan kerülhetett ide. Felemelte a dobozt, a fény felé tartotta, s óvatosan ráfújt. A hajszál egy ideig lebegett a levegőben, majd hirtelen leszállt, és eltűnt a szőnyeg ábrái között.
