Szolnok Megyei Néplap, 1986. május (37. évfolyam, 102-127. szám)
1986-05-10 / 109. szám
8 Irodalom» művészet 1986. MÁJUS 10. nam olyan.. Elvan maigában. Állítólag csak hároméves korában kezdett beszélni. Biztosan gondolkodott addig, és nem akarta, hogy zavarják. Én is a némafilmben vagyok a legjobb. Mi volna, ha leforgatnánk valamit együtt? Bombaüzlet lenne — kár, hogy nem áll rá. Pedig micsoda antimilitarista viccparádét remekelhetnénk. Miért is ne? Hiszen éppen a mai lapnak nyilatkozta, hogy aki élvezettel masírozik zenére, az csak tévedésből kapott nagyagyat, annak elegendő volna a gerincvelő. Ebben egyetértünk, ebből össze lehetne ütni valamit. Levetítettem neki este a Chariot, a katoná-t, és megnézem hogy röhög rajta. A katona^ téma nem avul el, nemsokára az egész emberiség masírozni fog És dalolni hozzá. De ez nem. Meg én sem.” Charlie barátságosan megpas- kolta A. E. lábát, egymásra mosolyogtak. A tömeg elállta útjukat, körülvették a kocsit, hurráztak, or di háltak — Látja — mondta fennhangon Charlie —, engem azért tapsolnak meg, mert mindenki ért. önt pedig azért, mert senki sem érti. — Éppen erre gondoltam én is — állapította meg A. E. elégedetten. jen egyetemi pályára. Aki viszont hivatali munkát végez, az ne forgácsolja szét az erőit. Gondoltam, beszélek vele, de furcsa lett volna. Én, az igazgató, egy ilyen beosztott alkalmazottal. .. És végül is szigorúan véve ez magánügy. Habár... H. lehalkította hangját, tűnődve verte szivarja hamuját a porcelán hamutartóba. — ... Habár már akkor gyanút kellett volna fognom. Szaklaprefe- rensünk, dr. Meier nevetve mesélte, vezető munkatársaim jelenlétéiben, hogy alkalmazottam eltüntette a világűrből az étert, meg hogy imagába Newtonba kötött bele. .. — Micsoda? — kérdezte méltatlankodva H.-né. — Jól hallod. Nem fantasztikus? Egy ilyen alacsony bosztású ember. Én ez még nem minden. Dr. Meier szerint azt akarja bebizonyítani, hogy az egyidejű dolgok különböző idejűek, meg hogy a fény darabokból áll... —• Mégis beszélned kellett volna vele. — Attól) tartottjaim, hogy dr. Meier. aki hírhedt tréfacsináló, lóvá akar tenni. Együtt nevettem a többiekkel. és leszögeztem, hogy amíg a találmányokat becsülettel véleményezi. addig akár arról is citeBeszélgetés az ebédlőasztalnál A berni találmányi hivatal igazgatója — nevét nincs szerencsénk ismerni, jelöljük H- úrnak — ingerülten dobolt ujjával) az ebédlőasztalon. „Foltos a terítő — és az abrosz egy pontjára bökött. „Te pisz- költaid össze tegnap, amikor a levest kimented, nem emlékszel?” — kérdezte H.-nét. A férfi az asztalra csapott. „Annyi talán kijár nekem ebber a házban, hogy másnapra kicseréltesd!” Az ütés erejétől megrázkódott az asztal, és H. tányérját újabb levesmennyiség hagyta el. A házaspár tizenhárom éves fia pukkadozott a visszafojtott nevetésitől. H. felugrott, és határozott mozdulattal kiutasította a gyereket az ebédlőből. Némán ettek tovább. Az ebédlő- asztal fölött viharfelhő sötétült. A második fogásnál H. letette a kést meg a villát. „Ez a marha sótlan” — állapította meg. Súlyosbította a helyzetet, hogy a szobalány megfeledkezett a sótartóról H. haladéktalanul vissza akart menni hivatalába, felesége alig bírta visz- szaitartani. Maga ment ki a siótartóért, és személyesen hozta be. — Mi bajod? — kérdezte. — Ezekkel a fiatalokkal nem lehet bírni. Teljesen elment az eszük. — Mi történt már megint? — kérdezte az asszony H. legyintett, megrázta az asztali csengettyűt, és a szobalány máris hozta szép tálon a marcipánbombát. H. kissé jobb kedvre hangolódott. — Felnő egy nemzedék — mondta —, egy teljes nemzedék, amely nem akar dolgozni. Maskarába bújnak, gömböket és négyszögeket pingálnák, és azt képzelik, hogy Michelangelo utódai. Ez a huszadik század' megbolondult. Kilenc év telt csak el belőle, és máris több ostobaság fűződik hozzá, mint előtte egy évszázadhoz. — Mi bajod a bolond festőikkel? Csak nem nálad akarják szabadalmaztatná mázoLményaikat ? H. nevetett. Nagyon kedvelte felesége humorát. A marcipánbom- Ibáktól kartávolságnyira hirtelen úgy érezte, oktalanságot követ el, hogy minden aprósággal felizgatja magát. Kedélyesebb hangra váltott át. — Dolgozik nálam egy fiatalember, hét éve műszaki előadó. Jelenleg huszonhat éves. így hát még te is ki tudod számítani, nagy matematikai tehetségeddel, hogy hány éves korában került hozzám. Mindketten nevettek a viccen. — Azért választottam éppen őt, mert szerény, egyszerű fiúnak látszott. A zürichi műszaki főiskolán végzett, mégpedig közepes tanulóként. Ez ébresztette fel bizalmamat iránta. Az eminensek ambiciózusak és hamar elröppennek, a gyönge diákok esetleg neon felelnek meg a szakmai követelményeknek. A közepes tanulók viszont többnyire rendesen végzik a dolgukat Ez meg is nősült, gyereke született, így hát biztos voltam, hogy nem lesz vele gondom. És valóban: sose merült fel kifogás a munkája ellen. A benyújtott találmányokat kellett fizikai szempontból véleményeznie. Autókázás Hollywoodban 1931-ben, amikor A. E. másodszor látogatott Amerikába, Los Angelesben maga Charlie fogadta az állomáson. A. E. ezt nagy megtiszteltetésnek fogta fel, mert tudta, Charlie egyetlen államfőnek sem telnne ilyen gesztust. Körülkocsi- káztak Hollywood utcáin — Charlie személyesen vezetett —, és fogadták a tolongó tömeg hódolatát. Charlie a maga charlie-s vigyorá- val A E. pedig révül bámészkodás- sal reagált a feltűnésre, amelyet okoztak. Ezt gondolta: „Ha a dolgok kellemetlen részétől, a zajoktól és az állandó torlódástól eltekintek, akkor tulajdonképpen örülnöm kellene ennék az ünneplésnek. Az fejeződik ki benne, hogy a tömeg tiszteb a tudományt, amelyet nem ént. Márpedig ha tiszteli, akikor elvben meg is értheti egyszer. Miért is ne? Hiszen a világban az a legérthetetlenebb, hogy érthető. Talán éppen ez a meggyőződésem tesz népszerűvé. Dehogyis:. A tömeg jósnak gondol engem, vajákosnak, aki előre megmondja, mi lesz. Ennek megint örülnöm kéne.. A legtöbb tudós a már meglévő tapasztalatokra agyai ki elméletet, s ez csak addig érvényes. míg új tapasztalatok nem mondanak ellenit neki. Én azonban előbb dolgoztam ki elméletemet, és a kísérletek csak később igazoltak. A tömeg ezt úgy éli át. hogy a valóság igazodott a szavaimhoz. Ez persze osacsiság; az viszont jó, hogy méltányolják a közfelfogástól elrugaszkodó gondolkodás erejét.” Charlie-ra nézett, aki éppen a -kormányt elengedve, két kézzel kezhet, hogy borsószemekből van a fény. Nevettek. — Aztán hallottam, hogy valamelyik firkálmányát benyújtotta a zürichi vagy melyik egyetemre, de a professzor visszaküldte neki, lesújtó véleménye kíséretében. Azt gondoltam, ez jót tesz a fiúnak, legalább megnyugszik kicsit. Nincs kedvem folyton új embereket betanítani ! H. az asztalra ütött. — Ne izgasd fel magad! — mondta az asszony. — Meglátod, előbb- utóbb megjön az esze. — Ma közölte velem, hogy felmond, és Zürichbe megy docensnek. Ehhez mit szólsz? — Diszónság — mondta H.-né. — Disznóság, — Aztán elgondolkodva hozzátette: — De hátha jobb lesz neki ott? A férfi hátradőlt és csodálkozva nézte feleségét. „Éppolyan naiv, mint amikor elvettem” — gondolta magában. — Csak nem hiszed el ezt a mesét? — kérdezte. — Hát nem hallod1, hogy egyszer már visszalökték a marhaságait? Egyszerűen be akar csapni. Biztos valami kon- kurrens cégtől kapott ajánlatot, vagy az is lehet, hogy agyára ment a sikertelenség. — Ez a valószínűbb — mondta H.-né. — És hogy hívják ezt a szerencsétlen fiatalembert? H. elnyomta szivarját. Hosszú csönd, fejcsóválás. — Na nézd, hát nem elfelejtettem a nevét? Bába Mihály: Az őrnagy úr csicskása Ajixonyok virágcsokorral Kőfalnál Garai Gábor: r Azott orgona-illat Eső utáni ázott orgona-illat: boldog mezők szelíd szeretkezése gyors fuvallatokkal; friss reggelekkel; nem marad utána fanyar csömör. Eső utáni ázott orgona-illat: hajdani kedvesem teaszín ballonkabátban, hajdani ajka nedves, hüs érintése; sosem keltünk föl unottan az ágyból. Eső utáni ázott orgona-illat: anyám hantja körül lengsz a temetőben; ó, hogy szerette göndör fürtjeidet, ázott virág, hajolj fölébe most is. Eső utáni ázott orgona-illat: föltámadásom tömjénfüstje, sűrű komor időkből kivezetsz, kilebegtetsz a gyökeret vert, kivirult tavaszba. Eörsí litván: Két történet az Einstein-mondakörből — Nem kérsz több maréit? — Miért nem hagyod, hogy valamit végigmeséljek? — H. szivarra -gyújtott, és sértett arckifejezéssel szemlélte a csaknem üres tálat. Az asszony bocsánatkér óéin a karjára tette kezét. — Egyszóval jó munkás volt? — Megbízható volt. és szerény, bár túlzott buzgalomról nem tett tanúbizonyságot. De ezt nem is lehet manapság elvárni egy fiatalembertől. Egyetlen kifogást említhetek meg vele kapcsolatban: olykor elfogadhatatlan ruházatban, gallér és nyakkendő nélkül jelent meg a hivatalban. Egyszer haza kellett küldeni, mert hogy is mondjam, hiányoztak róla bizonyos nélkülözhetetlen gombok. A nadrágjáról. Különös felesége lehet. Az asszony nevetett, de nem szólalt meg. — Az első nyugtalanító híreket pár évvel ezelőtt hallottam felőle. Képzeld, tudományos tanulmányokat jelentetett meg. Az asszony összecsapta kezét. — Tanulmányokat? — kérdezte álmélkodva. — Mire kellettek neki? Hiszen rendes fizetése van, nem? — Éppen ez az — mondta H. — Aki tanulmányokat akar írni, menimtegetett kifelé „Persze Charlie sem ért többet belőlem, mint ezek itt, körülöttünk. Ez Charlie titka: azonos velük. Zsenijének az ad erőt, hogy fürge kis testében koncentrálja a roppant tömeg lelki és szellemi energiáit. Ha jobban megnézem, hasonlít rám: csak hajviseletén és bajsza szabásán kellene változtatnia. .. ”-Charlie eközben így gondolkodott: „Hasonlít rám ez az, ürge — pokolian el tudnám játszani. Olyan nadrágot hord, mint én az első filmjeimben. És esküszöm, se öv, se hózentróger. Ha feláll, lecsúszik a nadrágja. Isteni lehet, ahogy utána kapkod.” Charlie legszívesebben ki is próbálta volna a mozdulatot, de ott ült a volánnál. Gyors oldal pilla n- tás: találkozott a tekintetük. „Rendes fickónak látszik, fogadni mernék, azt se tudja, hol van. De remélem, azt azért nem felejtette el, ki mellett ül.” Rákacsintott A. E.-re, ez visszakacsintott rá. „Jó esténk lesz együtt. Nem fogja magyarázni az elméleteit, Bízzátok rám a külföldi vendégeket — mondta Szegedi Kálmán kereskedelmi igazgató, amikor látta, hogy munkatársai menekülnek még annak a gondolatától is, hogy karácsony és szilveszter között egy-egy órát töltsenek a külföldi tárgyalópartnerekkel. — A gyerekek elutaznak, ketten maradunk a feleségemmel, majd elszórakoztatjuk őket. Mindenki megkönnyebbülten lélegzett fel. És már futottak is szerte ünnepi gondjaik megoldása után. Szegedi mosolygott. Feleségére gondolt, aki az utóbbi időben sokat panaszkodott, hogy oly ritkán mennek el együtt szórakozni. — Most majd bepótoljuk a mulasztást — csöngetett a titkárnőnek. Lediktálta a programot, utasítást adott az asztalfoglalásokra, a változatos vacsoramegrendelésekre. Az ünnep első estéjét a Háromszögű Hotel éttermében töltötték. Szegedit a ruhatárban érte a meglepetés. A ruhatáros, egy magas, jó tartású öregedő férfi, bizalmas hangon fordult felé: — Parancsoljon Szegedi elvtárs. Négyen vannak? Igenis. Külön teszem a kabátokat. Foglalt asztalt? Igen? János, vezesse Szegedi elv- társékat az asztalukhoz. Külföldi zászló! Szegedi zavartan pislogott. Soha nem járt még itt, honnan ismeri a ruhatáros a nevét? A felesége sziszegését hallotta: — Gyakori vendég lehetsz itt, ha a neved is tudják! A ruhatáros már a két külföldi vendégnek bókolt angolul, franciául, azok meg csak mosolyogtak, nevettek. — Kedves ember. Szimpatikus ruhatáros — mondták Szegedinek, aki csak bólintott, és megindult a libériás János után. Honnan ismer ez az alak? Honnan ismerem én? — töprengett. — Mert olyan ismerős az arca. Alig tudott a feleségére meg a külföldi vendégeire figyelni. A vendégek viccet meséltek, felesége bárgyún mosolygott, nem értette a poént, ő pedig nem tolmácsolt, mert úgy érezte, megbénult a nyelve. Egyszer aztán váratlanul felnevetett. — Hát persze! Kitörését azzal leplezte, hogy csak akkor értette meg a viccet, és sebtiben elmondta feleségének, hogy amolyan kétértelmű vicc volt. Hát persze!, gondolta, az őrnagy úr a ruhatáros, akinek a csicskása voltam. Jól emlékezett az utolsó együtt töltött napokra. Akkor is karácsony volt. Az oroszok áttörték az első vonalat, a tisztek ide-oda rohantak eligazításért. Csak az ő őrnagya nem mozdult a helyéről. — Szegedi honvéd, milyen nap van ma? — kérdezte. — Alázatosan jelentem, karácsony szent estéje. — Ügy van. Tehát szerezzen fenyőfát vagy fenyőágat, gyertyákat, meg ami kell. Megértettük? — Parancsára, őrnagy úr! Ma már nem emlékszik rá pontosan, hol is szerzett egy két- arasznyi fenyőágat, gyertyákat. Mire visszament, az őrnagy újságból kivágott díszeket fűzött cérnaszálra. Elrendezgették a fenyőágat, meggyújtották a gyertyákat. Az őrnagy rumot öntött neki. — Kellemes karácsonyi ünnepeket, Szegedi honvéd. A lövöldözés ekkor már erősödött, és egyre közelebbről hallatszott. Alig bírta meginni a torokégető rumot. Lárma, lótás-futás kerekedett. Az őrnagy nem mozdult. Konzervet bontott.
