Szolnok Megyei Néplap, 1986. április (37. évfolyam, 76-101. szám)
1986-04-04 / 79. szám
Irodalom» művészet Donkó László: Tisza Füzek omló hajáról szél lebbent első illatot, tovacsónakoz Charon, s éled a víz, a tetszhalott. .. Barna kövek ragyognak, a partszél bauxitvörös, periszkópja a pontynak tavaszért tiszteletköröz... A szél hajócsavarját a híd közén megpörgeti, s az ég vászondarabját a vízben kékre lötyböli... Folyóra néz a város, hogy ébred, azt vigyázza lenn, hogy tükörén sugáros, balinezüstfény legyen. A tavasz nádihajóját délnek úsztatja lefelé, útját jelzik a bólyák, s eliramlik a nyár felé. . . Simái Mihály: Szívverések Meg kéne már békítened a szivedet, a szívedet. Le kéne csöndesítened, amíg lehet, amíg lehet. Meg kéne már állítanod a vonatot, a vonatot. Kiszállhatsz. ■ . majd a mozdonyok. . . de vontatod, csak vontatod. Míg a szíved ver, vontatod, mert a sziveddel vontatod.- Le kéne csöndesítened, de nem tudod, de nem tudod. emszeretem nap. Ma minden rosszra fordul. Tanulni kellene nyakán az államvizsga. Semmi kedve. Aludni kellene holnap reggelig, még az a legértelmesebb Nem álmos. Cseng a telefon, kérdezi, ki az. — Tavasz Katalin, de nem úgy hívnak. Tudom — feleli —, második Erzsébetnek hívják, és Nagy-Britan- nia uralkodója. Én Ingmar Bergman vagyok, a világhírű filmrendező. — Maga Gyenese Mihály — mondja a lány határozottan. — Kikeresett egy nevet a telefonkönyvből, ő az apám, azonos a nevünk, de két éve meghalt szegény. Anyám pillanatnyilag vidéken van, úgyhogy feljöhetsz, ha akarsz. — Hogy együtt unatkozzunk és utálkozzunk? — Éppen azért. A címemet tudod a könyvből. Feljössz? — Maradjunk a magázódásnál Mindenki tegeződik, mi legyünk különlegesek. — Ahogy parancsolja. Egyébként máskor már letettem volna a kagylót, rendszerint sok a dolgom. Ma teljesen mindegy, mivel csapom agyon az időt. — Rossz napja van, Mihály. Ellopták az erszényét a boltban. Meghökken. Tulajdonképpen csak most kezdi figyelni a lány hangját. Enyhén zörejes hang, régebben rekedtnek minősítették volna, ma modern és érdekes. Gyötri az agyát: honnan tudhat az erszényügyről ez a lány. Fogalma sincs. Megkérdezi. — Én loptam el. — Zsebtolvajlással tetszik foglalkozni ? — Nem foglalkozásszerűen űzöm. És nem a zsebéből emeltem ki. Elmondja a történeteket. Egymás mögött álltak sorban az élelmiszer-üzlet pénztáránál. Mihály nem figyelt, a levegőbe bámult. Sietve fizetett, és... Kosaruk a pulton szorosan egymás mellett. .. És belehajította erszényét a lány kosarába. Az meg gyorsan a retikül- jébe.. . Később, otthon megnézte: hatszázötven forint volt benne, három azonos névjegy és egy igazolványkép Gyenese Mihályról. — Ki vagyok szolgáltatva! Tudja a nevemet, ismeri az arcomat, én meg semmit magáról... Legalább azt mondja meg, hogy hívják! — Naiv ember! Miután bevallottam a lopást! Tavasz Katalin, már mondtam. Pimaszul tudakolja: hiányzik-e Mihálynak a pénz. Válaszul fölényeskedni lehetne, hogy apró az. bagatell, de eszébe jut, hogy ma tíz ember közül nyolc a rongyrázó, és ő ezt mennyire megveti. — Hiányzik. Ez idő szerint ossz vagyonom. De ne örüljön, nem halok éhen, van itthon konzerv, krumpli, lekvár, egyebek, anyám gondoskodott rólam. Cigaretta is akad három-négy dobozzal. — Nem örülnék, ha éhezne — szól a másik szívvel —, és nem akarok ellenségeskedni. Szörnyű nő — gondolja Mihály —, félpercenként más-másnak mutatkozik, nem lehet átlátni, ezek a szörnyűek. Bántja, hogy érdekli, erősen érdekli a nő. — Leteszem a kagylót — mondja simán. — Jó — egyezik bele a lány, ugyancsak simán. — Viszontlátásra. — És maradnak a vonalban Hosszú a csend. — Ide figyeljen, Katika! — kiált fel hirtelen a fiú. — Mivel maga egyetlen hang most a több mint kétmilliós városból, és ha megfeszülök, se tudom magát kinyomozni: igazán jutányos áron lehet őszinte. Semennyibe se kerül. Miért lopta el az erszényemet? — Helyes... tűnődik Kati — tulajdonképpen remek tobzódás.. hogy az igazat mondhatom... és még következmények sincsenek Részben bosszúból loptam el, az öngyújtó miatt... Az úgy történt, hogy üdültem, egyedül sétálgattam a ház körül, és a földön, a kavicsok között egy isteni arany öngyújtót találtam. Nem látta senki. . . én is dohányzom, de sosincs ptnzem ilyen luxusholmikra. . rettenetesen vágytam rá. Csakhogy én, Mihály... — megtorpan, azután úgy veti oda, mint az izzó önvádat — én kétségbeejtően rendes vagyok! Átadtam a gondnoknak, kihirdette ebédnél... azt is. hogy én találtam meg. Erre egy tekintélyes apa, ott, a helyszínen rázúdult a lányára, hogy ő bezzeg fiatal korában nemhogy arany öngyújtókkal, de még a fillérekkel sem bánhatott ilyen léhán... A lánynak is volt szája, kínosan ösz- szevesztek a gyülekezet füle hallatára. A szobájukban is folytathatták. és talán még jobban elvadultak. mert a következő napokban szót se szóltak egymáshoz, énrám pedig mind a ketten haragudtak Sőt gyűlölködve nézitek rám, de ezt maga úgyse hiszi el, Mihály. játssza — gondolja Mihály —, ez nem a saját hangja. Habozik, hogy leleplezheti-e, vagy elijesztené vele. Gyengéden kérdezi: — Ha szétkapcsolódunk, ugye újra felhív? Megígéri? — Dehogy ígérem. Semmit se Ígérek. Másodpercnyi szeszélyeim szerint élek. A fiúból kibuggyan, fontolgatás nélkül: — Ez nem igaz! Hamis volt a hangja. Kattanás. A Tavasz Katalinnak jelölt Névtelen kilépett a vonalból Mihály elhatározta, hogy falhoz csapja a készüléket, mert már nem lehet kibirni, hogy ma dróton rángatják az események, és egyáltalán semmi se történik az ő akarata szerint. Ügy látszik, mégiscsak lehet bírni: nem nyúl a készülékhez. Beéri azzal, hogy dühödten járkál a lakásban, oda-vissza, oda-vissza. oda-vissza. Néhányszor majd a falnak koppan. Negyed óra múlva cseng a telefon. A hang hetyke, hányaveti: — Még szerencse, hogy annyit emlegette, szét is kapcsolódtunk. — Újra leteszi, ha meg merem mondani, hogy maga tette le? László Anna: ——————■»«■■■■ I !■■■ I Hang a vonalban — Elhiszem — válaszolt komolyan —, jobban értem, mint feltételezi. — Semmi, el kellene felejteni. A baj ott van, hogy nekem eszem ágába se jutott, elképzelni se tudtam volna: rossz is származhat abból, ha visszaadom... És máskor se jut eszembe az átkozott hülyeségem miatt.. . Ma meg azt gondoltam a pénztárnál: ha egyszer minden fordítva van, akkor a lopásomból valami jó lesz. — Lett is! — vág bele élénken a fiú. — Legyen szíves, mondja meg a telefonszámát, szétkapcsolódhatunk, vissza akarom hívni! — Mi a foglalkozása, Mihály? Ezt nem íratta a névjegyére. Dühösen darál, egy szuszra az egészet: — Végzős bölcsész vagyok, huszonöt éves, nem vettek fel rögtön, tanárnak készülök, látja, én is hülye vagyok, mert egyszerűen csak tanár leszek, semmi egyéb, és ha kíváncsi rá, még akár intimitásokat is elmesélek, névvel, címmel és arccal, mert bennen van bátorság, nem úgy, mint magában! — Szépek a vonásai. Még az igazolványképen is, ami a legritkább — Kérem a számát! Gyakori a szétkapcsolás! — De még milyen gyakori! Az ember bízik a másikban, elképzeli hogy úgy érez és úgy gondolkozik mint ő maga, és össze akar bújni vele, csak mert az jó. . . barátságra értem most. . . azután kiderül, hogy az a másik az érdekei után szalad, vagy nem is képes egyébbel foglalkozni, mint a saját dolgaival, vagy üres, mint az alján is nyitott zsák, és akkor szétkapcsolódunk. — Legyen észnél, énrólam éppen az ellenkezőjét mondhatná el! Néha annyira nem tudom a saját érdekeimet szolgálni, hogy megijedek: balek lehetek én a javából! És üres sem vagyok, igazán nem és érdekelnek a többiek, most éppen maga. de nagyon! — Azt hiszi, bedőlök az ilyen önjellemzésnek?! Füttyent magában: ha a csaj erre harap, beállók a szerepbe! Miáltal idejön, és leszeretjük az erszényt, ha már így alakult. A lány most erősen rekedt. Közönségesen rekedt. De csak meg— Maradok. — Ügy érezte, átlátok magán, és menekült... Később eszébe jutott hogy csak egy hang a kétmillióból, és újra hívott. A lány nem válaszol, de jelez: — Vagyok... — És azonkívül még miért lopta el az erszényemet? — Látta az öreg nénit, aki előttünk állt a sorban a pénztárnál ? — Nem emlékszem rá. — Azt se halottá, hogyan ordítozott vele a pénztárosnő? — Nem emlékszem. — Elég baj! Sőt: vétek! A maga kényelmes megoldása! — Utálok kosztot vásárolni. Azzal védekezem, hogy az ilyen tolongásoknál nem is ott vagyok, de valahol egészen máshol. — Ott kell lennie, ahol éppen van az ember! Különben nem előkelő idegen, hanem részvétlen és undok idegen!1 — Tavasz Katalin egyre mérgesebb, míg egészen felbőszül. — Nevetséges, ha nem veszi észre, ami az orra előtt zajlik! A pénztárosnő pattogva-csattogva sürgette a népet. És mielőttünk a sorban egy roskatag, vánszorgó néniké nem tudta átvenni a rohamtempót. Lassan keresgélte a forintjait. Mire a pénztárosnő csúnyán legorombította, hogy minek tolakszik ide bajnak a délutáni csúcsban, a sok dolgától máskor is jöhetne, de hát ezek! Elkeseredtem, hogy senki se védi meg a nénit. Magam sem! Ha a pénztárosnő nem ennyire durva, akkor kiállók. . . így nem. . . Féltem a botrányos szájától. Ezt is vállalni kellene! Üvölteni kellene az ilyenek ellen, vagy pedig. .. — Vagy pedig? Elhallgatott... — Vagy alkalmazkodni. . . Ott, a sorban nemcsak a néni volt áldozat, hanem én is. A rosszullét kerülgetett. . . De én gyűlölöm az áldozatszerepet! Tehát szándékosan merénylő lettem — magával! Mihály legszívesebben azt felelné, hogy ő viszont nem lett áldozat a kopott erszény és a vacak hatszázötven forint miatt, akkor sem, ha pillanatnyilag fillérje sincs. Győz az önzetlensége: hadd örüljön a lány! örül is: — Érdemes volt ellopnom az erszényt, mert utána úgy éreztem: a merészekhez tartozom és a sikeresekhez! A sikeresekhez, akik mit bánják a kudarcokat, számukra egy ismeretlen bolygó lakói! — Egyébként ki szokott állni másokért? — Szoktam. A munkahelyemen De már leszoktam róla. Ahányszor védtem valakit, és beolvastam a támadónak, annyiszor égettek le hogy vak vagyok, és félreismerem a dolgokat. És az ilyen rossz ítélőképességű persze előre sem viheti. .. — Mi a foglalkozása? Nem tudnám kitalálni, sokféleképpen beszél. .. — Elég ritka foglalkozásom van, esetleg abból is kinyomozhatna.. — Komolyodjunk meg végre Kati. Higgyen nekem: értem az egészet. Ha az ember az igazával veszít, akkor véteni kell. Muszáj. Nem csoda, ha értem, sok hasonló tapasztalatról számolhatnék be én is. És szeretnék beszámolni. Találkozzunk. Találkozzunk egy presz- szóban. Még ma este. Nincs annyira késő. — Tudja, hány éves vagyok? Kerek harminc. — Sok az? — Rengeteg. Azonkívül volt egy vőlegényem. — Csak volt. — Pusztán egy hang vagyok a kétmillióból. Megengedhetem magamnak, hogy elmondjam, miért szaladt el. Mert túlságosan megbízható voltam — fátyolos a keserűségtől. — A túl rendes nő szürke és érdektelen. — Hamis vágány! — Ugyanez érvényes a túl rendes férfira is. Sőt joggal fokozhatunk. A bűntelenség vérlázító! Azt kérdezik a bűntelentől: „Mit fényes- kedik ez itt, hogy mellette minden parányi, észrevétlen piszokfoltom nagynak és élesnek mutatkozzék? Verjük le a glóriát a fejéről!” Mihály újra kéri és újra kéri, hogy találkozzanak. Tavasz Katalin úgy véli: olyan lenne a sorrend, mintha előbb meztelenre vetkőzött volna egy férfi előtt, azután bemutatkoznának egymásnak. Nem vezethet jóra. Egyedül él pedig, és nehéz a magánya. Elképzeli a presszót: egymáshoz hajlanak, egymás kezét fogják. Fáj a sóvárgása. Zárt kör lenne. Áramkör. Lüktet a vágya. Tartozna valakihez. Együvé tartozás lehetne. Sajog a nosztalgia. Sóhajt: — Most izgalmasnak hiszi... Egy ilyen estén, amikor agyon akarta csapni az időt... Később majd azt mondja: a nő előbb meglopott, azután kikezdett velem. De ez semmi ahhoz képest, ami nem előre látható a kapcsolatok romlásában Tudja, kiket szeretek legjobban? Akikkel annyit beszélünk véletlen találkozásoknál: „Jó napot, hogy van? Csinos a ruhája. Egy kicsit lefogyott, és milyen remekül áll! Maga egészen megemberéSedett amióta nem láttam. Csókolom a feleségét.” Ezek a percek soha meg nem romlanak. ihály belezsibbad a tehetetlenségbe. Majdnem bénultság De azért eszébe jut, hogy taktikának sem rossz talán... Szimpla kis szabály... Ha az egyik nagyon akarja: a másiknak nem akaród- zik... És fordítva. — Nem erőltetem tovább — jegyzi meg könnyedén. Egy kicsit még reménykedik. — Oké! — feleli Tavasz Katalin, azután úgy szövegel, mint egy tizenhat éves huligán lány: — Helló, Boy, fel a fejjel! Azt az ócska kis fotót megtartom, de a hat és fél rongyot visszaküldöm. Talán a Nyugatiban még felveszik, megnézem most mindjárt, hogy ne zokogjon. Good-bye, és jó szerencsét! Többé nem jelentkezik. Összeállította: Rékasy Ildikó