Szolnok Megyei Néplap, 1986. április (37. évfolyam, 76-101. szám)
1986-04-04 / 79. szám
warnm >sT-v- ;v Irodalom» művészét örös-körül a büntető- század katonáinak ve- rejtékes ábrázata. Kába tekintete. Ordítoznak, rendelkeznek, röhögnek. Az egyik német, fiatal legény, mintha derékban kettétört volna, hasához kap — rosszullét fogja el. Aztán már minden olyan, mintha álomban történne: az autó üvege mögött, nyilván a vezetőfülkében, német nő ül: egyenruhában, tábori sapkában, sötét szemüvegben hússzelettel tetézett vastag szendvicset harapdál és rág, miközben kíváncsian nézeget ki az ablakon. Néhány német sürgölődik a lángoló hombár közelében: röhögnek pózokba vágják magukat, lökdösik egymást. Egyikük Fljora felé kiált valamit. Fljora körülnéz: kinek kiáltanak? De egy mellette elszaladó másik német már megragadja a gallérját, és odavonszolja azokhoz Fljora majdnem elesik, botladozva változtatja lábait. Az, aki kiáltott, aki hívta, rögtön lenyomta a fejét, megmarkolta a haját, és fejéhez szorította a pisztolyát. Itt van hát a pisztoly, itt a hatalmas piszkos kézben. Még egy másodperc — és halál! Fljora arca halál előtti grimaszba rándul, elmosódik. A német félrecsavarja Fljora fejét, röhög, jókedve van. És Fljora akkor meglátja. . . .. .a fényképezőgép kerek lencséjét a szurokfekete esőköpenyes német kezében. Beállítja a gépet, leguggol, és valami utasítást ad. Fljora ráébred, hogy a halálát akarják megörökíteni, kínszenvedését, eltorzult arcát, ahogy a végét várja. És igyekszik megőrizni méltóságát, kihívóan nézni a lencsébe, gyilkosaira, akik aztán nézegetik a felvételt. De alighogy a fotográfus felállt. .. .. .a kéz, amely a haját markolta, nyomban félrehajította Fljorát. mint egy fölösleges tárgyat, még fenékbe is rúgta... .. .és ő, holtra váltan, ott találta magát a bőgő marhacsorda áradatában. Lángszórók gyújtják fel a parasztházakat — tűzfolyamok keresztezik, falják egymást. Minden ég és üvölt, mint egy izzó kémény, az utcán pedig a tűz- től, a lövöldözéstől, a kiabálástól megvadult teheneket, disznókat birkákat hajszolnak. Fljora és még vagy hat, a hombárból megmenekült ember kézzel, ököllel csépeli a vadul száguldozó tehenek hátát, pofáját, rugdossa a disznókat, s őket magukat is verik: ököllel, puskatussal, Mindezek közepette teherautók vonulnak, rajtuk katonák énekelnek. .. — Személygépkocsi közeleg.. . .. .szekérkaraván vonszolódik, megrakva a hombárban bennégettek cókmókjaival: zsákokkal, boronákkal, ekékkel, ruhákkal, hagymakoszorúkkal, eleven tyúkokkal, leölt és élő malacokkal... Az egyik szekéren edényekkel, vödrökkel telirakott bölcső ringatózik. . . .. .erejét és hőstettét fitogtatva, a büntetőszázad egyik katonája eleven borjút cipel a hátán... Egyszer, majd még egyszer teljesen érthetetlen kép villan fel: vénséges vén asszony fekszik egy ágyban. Aztán látjuk: az ágyat futva, röhögve az út szélére viszik, utána a büntetőszázad még egy katonája, az ádámcsutkás géppisztollyal — kisszéket cipel, a széken mindenféle gyógyszeres üvegcsék, tégelyek. Valaki, nyilván jóelőre, kivitte már a beteg öregasszonyt a kunyhóból, otthagyta a veteményeskertben, most látták meg, találtak rá, s ez megint ok volt a mulatságra, ilyen módon: —■ Gyógyulj meg, anyó, élj, gyermekeket szülsz még! Vidámság, mulatság! Valaki hogy a tréfamestereknek hízelegjen, zavaros kisüstivel teli, lúd-for- májú palackot „ringat” a karján. Ordító, üvöltöző horda közeledik gépkocsikon, gyalog, az útszélén pedig ott fekszik ágyában a magatehetetlen öregasszony betakarva mellette a kisszéken a gyógyszerek: világot betöltő röhögés, s a történetek, a mai nap egész borzalma ott tükröződik az öregasszony óriásira nőtt, emberi szemében. Egy mellékutcában élőkre vaElem Klimov, napjaink egyik legjobb szovjet filmrendezőjének alkotása elnyerte 1985-ben a Moszkvai Filmfesztivál nagydiját, s hazánkban is nagy sikerrel vetítették filmjét. A fenti részletet a forgatókönyvből közöljük. dásznak. Két kislány, kamaszlányok, fejüket hátra-hátrafordítva rohannak a veteményeskerten át: útjukat elállva elébük vágnak egyenruhás, felfegyverzett férfiak nem lőnek, élve akarják elfogni őket. Az egyiket már megragadták, az vergődik, de ledöntik a porba. A másik kislány erre-arra cikázik, őt most oldalkocsis motorkerékpár veszi üldözőbe. Az oldalkocsiban, kitárt karral, egy katona áll, megpróbálja elfogni menekülő áldozatát. A kislány elér egy kútig, futtában beleveti magát. A motorkerékpár erre-arra kanyarodva megáll a kútkáva mellett, a büntetőszázad katonája kiránt egy fekete kézigránátot a derékszíja mellől, és belevágja a kútba. Egyszercsak, váratlanul hatalmas vízoszlop — ennyi víz nem is lehet a kútban — tör fel az ég felé. Elem Klimov: ■ ■■ ■ ■ 10|| és lásd! Mintha az egész a falu felé szökne, és felhőszakadásként özönlene a gépkocsijaikra... ... a tisztekkel teli személyautóra is. . . ... és a páncélozott szállítóosztag ordító katonákkal tömött gépkocsijaira. Egyszerre valamennyiük ruhája csuromvizes lett és megsötétedett. De ez csak fokozza a nekihevült katonák jókedvét — teljesen felhőtlen az ég, mégis esőt ont! — vonulnak, piszkosan, csatakosan, és tapsolnak. A hangszórós rádió tovább harsogja rendelkezéseit: „Készítsék elő irataikat, személyi igazolványukat, anyakönyvi kivonatukat, igazolványaikat. . . Tartsák fenn a rendet és nyugalmat...” Aztán induló harsan fel, hetyke, vidám mars. Közben valaki az életben maradt tyúkokat hajszolja, egy másik vizelni próbál futtában; dühödt, haragos, kába tekintetek, hirtelen nevetés csattan fel, de nyomban ordításba fullad. . . ...a nevetés oka: egy szemüveges, kövér németet, hogy kijózanítsák, egy vödör tejjel öntenek le. Valaki (fejét sötét háló borítja) a kertből tör elő, csöpögő lépet tart a kezében, és azt kiáltozza: „Méz! Méz!” Fljorára ráakaszkodik egy poli- cáj, szemére húzva a félelmetes sisak; ahol egy van, nyomban felbukkan egy másik is. A tehéncsorda viszi őket, mint a vízáradat, hol összesodorja, hol szétválasztja. . . A policáj szeme bamba-dühödt. egyre-másra megpróbálja elérni Fljorát a botjával. És egyre kiabál: „Hé, te, frajerjuga! Gyere csak ide'!... Gyere csak ide!... A büntetőszázad „führerje” közeledik nyitott személyautón, r makimajom ijedten fészkeli be magát a zubbonya alá, csiklandozza és nevetteti a parancsnokot, aki megsimogatja a majommal kitömött mellét... Egy szekéren, a rázúdított cók- mók halmai között, élő, vergődő tyúkok füzérével teliaggatva, a büntetőszázad egyik katonája áll ostorral csépeli a lovat. Fiatal legényke szalad, ketten rohannak utána kópé vidám ábrá- zattal, lelövik. Üvöltés, sikoltozás, botzuhogás, korbácscsattogás, újabb lövések, az égen pedig varjak és csókák röpdösnek ide-oda, nem tudnak kitörni a füst-zsákból: valaki már azokra is lövöldöz. Az egész kavargás fölé magasodva, lovas németek közelednek. Derékig meztelenek, vizes, ragyogó sisakok a fejükön. Kezükben szuronyként magasba meredő golyószórók, valaki még vasvillát is markol, középkori lovagok pózában feszítenek, valamint énekelnek. Eközben Fljora felé, amint fél- reugrott az őt üldöző policáj elől. egyre közeledik a személygépkocsi benne a „führerrel” és a majommal. ... Nem tudni, mitől, egyszercsak hullani kezdenek a büntető- század katonái, hátrálva, és fájdalomtól eltorzult, vagy a halálban hirtelen megbékélt, emberivé vált arccal. A csordában ott, ahol az autók vonulnak, robbanások. Valami megszakadt és valami újrakezdődött ebben a pokoli tűzörvényben Bőgve, fejvesztetten száguldoznak a megvadult tehenek, a büntető- század legénysége valamerre elrohan. A kis folyó fahídján a páncélozott szállítóosztag gépkocsijai, teherautók dübörögnek. Robbanás rázza meg a hidat Egy gépkocsi, a katonákkal együtt, a vízbe zuhan. Két karját fölemelve, ott áll az ádámcsutkás, mellén géppisztoly. Valamit kiabál. Fljora veri, lökdösi a teheneket, így ér üldözőjéhez, aki puskáját markolva, át akar törni az övéihez. Eltűnik a tehenek között, a porfelhőben. Felbukkan a személygépkocsi. A büntetőszázad parancsnoka hadonászva vezényelni próbál. Kocsiján fürtökben lógnak a büntetőszázad menedéket kereső katonái, úgy fest az egész, mint Noé bárkája. Fljora vad dühtől villogó szemmel áll, elállja a személyautó út- ját. A gépkocsi a tisztekkel, a parancsnokkal és a majommal egyenesen feléje tart. Valaki felemeli a géppisztolyát.. . Fljora mozdulatlanul vár De egy robbanás eltakarja előle a személyautót és az egész világot. .. Elnémul a kiáltozás, a lárma, a muzsika — hirtelen eltűnik minden. . Fljora körülnéz, mint aki álmából ocsúdik. . . . Égnek az autók, ég a felborult személygépkocsi, holttestek, tehénhullák hevernek. Más tehenek, szétbitangolva, már legelészni kezdenek. Az egyik felborult autóban beszorulhatott a jelzőgomb — szakadatlanul dudál. Fljora tétován, erőtlen léptekkel a hang irányába indul. félig elégett, szakadatlanul dudáló autó mellett, a kialvóban levő keréknek támaszkodva szakadt egyenruhájú német nő ül (az, aki a húsos szendvicset ette Perehodiban). Halott. Mellette a porban tábori táskája hever, minden kihullott belőle: fésű, púderdoboz, szájrúzs, zsebkendő, valami fényképek, vatta és kötözőszer. . . Fljora mozdulatlanná dermedve nézi ezt az egészet. — Élsz, Fljora, élsz, élsz! Az emberek nézik a. . . .. .földön ülő, elfogott katonákat a büntetőszázad katonáit. És hallgatnak. Mintha csodálkozva néznék őket. Mintha szintén emberek ülnének előttük, ugyanolyan hétköznapiak, mint ők maguk.. . Irodalmi oldalpárunk képein Varga József jászberényi fafaragó munkái láthatók. Takáts Gyula: Űj korszak indul A szirmok közt kakasszó villog és lüktet a kagylófényű hajnal. Üj korszak indul, lm a mesterek elindultak szerszámaikkal. A vízmester a könnyű fák között színes mércével botladozva méri a légbeszökkent áradást. Derékig gázol a habokba. A telt vessző, mint görbén-fújt üveg fanyar borral koccint az égre. Ezer kádár kering. Sok zöld kötény az ágak szűk hajszálcsövébe. Es jönnek mind. Nagy műhelyük köré rózsás falat borít a hajnal. Az almafák közt fürge ötvösök dolgoznak vig szerszámaikkal. Szabó Lőrinc: Temirkul Umetoli Hol vagy, Temirkul Umetoli? Ki küldött, kirgiz? Amikor ;— úgy hittük — a legnagyobb volt a veszély s köröttünk még a mennydörgő anyag vívta csatáit, jöttél, idegen egyenruhában, de nem idegen szívvel, s először mondtad ki a szót, a világosságét a pokoli bunkerben: — Költő!.. . Turkesztán fia, emelted a roskadozó magyart, két más nyelven dadogó agy közé szellemi apák nevét, s álmodat vetted tolmácsnak, megmentetted a könyvtáram, a családom, életem s többet is. . . tán mindent. . . — Hol vagy? Ki vagy? Tudtad, mit tettél? — Nem. — Csak a magam csodáját mondom, s úgy suttogom nevedet: Temirkul Umetoli.
