Szolnok Megyei Néplap, 1986. április (37. évfolyam, 76-101. szám)
1986-04-26 / 98. szám
1966. ÁPRILIS 26. Irodalom, művészet 9 CSENDÉLET Kiss Benedek: Állok virágban Bodzafaillatos szeleket érzek, bodzavirágos nyarat várok, hajolok jobbra: leányra nézek, hajolok balra: asszonyra látok. őszből tavaszba, tavaszból őszbe, jégről vizekre, vizekről sárra-, vetem szememet fér get eg égbe: váltson pipacsba, búzavirágba! Micsoda forgás! (hajolok balra) teremtő isten! (hajolok jobbra:) tetőtől talpig tajték a bodza, verejték csordul: bodzafa habja. Bodzavirágos szeleket érzek, bodzafaillatos nyarat várok te boldog isten: alig hogy élek s teremtő Isten: virágban állok! Irodalmi oldalpárunk illusztrációit Ányos Imre, Akvarellek a Kisalföldről címmel Budapesten rendezett gyűjteményes kiállításának anyagából válogattuk. Petri Csathó Ferenc: lkárosz mosolya Nem tudom már a házad édes melegét, az édenről locsogó nőket elfeledtem; inapközelben hókusz-pókusszá válik minden, amit a vének mondanak; kőtábla, kardvas mind elolvad. A gyors agóniában bízom, Dédalosz; zuhanok már, mosolygok. Még látom: állsz a szirtfokán és dobálod alá a törhetetlen papírrepülőket, bukdácsolnak a langyos koraesti szélben. Tódor János: Világot jelentő deszkák lighanern a Terézia című meglehetősen középfajú színmű volt a tavaszi évad legkönnyebb darabja. Mi, színpadi díszletezők legalábbis azt szerettük legjobban. A színpadképet egy több emelet magasságba kígyózó ódon falépcső uralta, amelyet pillanatok alatt felállíthattunk vagy lebonthattunk, aszerint, hogy éppen mit kívánt a soros jelenet. Persze a magyar szerző darabja vonzalmunkat nem elsősorban emiatt érdemelte ki. A második felvonás elején volt benne egy felejthetetlen „esemény” — visz- szaidézésekor most is pajzán izgalom vesz rajtam erőt —, amikor is a Terézia unokahúgát alakító, csodásán ingerlő combokkal megáldott fiatal színésznő felállt ftz ebédlőasztalra, és mélyen a közönség irányában előrehajolt. Ilyenkor kilátszott a teljes berendezés, úgyhogy mi, színpadi segéderők a háttérfüggönyök mögül egymást taposva kukkoltunk, a szokásunkkal ellentétben, minden este áhítattal vártuk a vörös kis dizőz jelenését. Utólag belegondolva már biztos vagyok benne, tudott arról, hogy hátul is van közönsége. A tizedik előadás után már valóságos szivárványt láttunk a pimasz kis popsit elfedni hivatott, minden este más és más színű aprócska fehérnemű helyén. A szín- képelemzés, alantas beosztásunk folytán, természetesen hiú, ám örök ábránd maradt mindannyiunk számára. A Teréziából így azután csak a falépcső és a művésznő feneke maradt meg emlékezetemben. A Carment viszont kifejezetten utáltuk. Nem csupán a nehezen mozgatható, otromba díszletek miatt, amelyeket forgószínpad híján, félóránként ide-oda kellett mószerolriunk; elsősorban az idióta statisztéria borított kj bennünket, akik úgy nyüzsögtek a színpadon, mint legyek a vágóhídon. Rekkenő kora nyárban játszottuk a Carment, majd százan, hangyaként kerülgetve egymást, miközben előfordult, hogy a nézőtéren mindössze tizennégyen ültek, mivel a helyi focicsapat éppen a Fradival mérkőzött... A meccset a tévé is közvetítette, így azután a társulat drukker tagjai ingajáratban közlekedtek a társalgó és a színpad között. Egész jelenetek maradtak ki, mert az ügyelő képtelen volt rábírni Don Jósét, hogy hagyja ott a második félidőt. A Don Carlos már jóval simább ügy volt. abban csupán egy háromméteres keresztet kellett beállítanunk, és máris jók voltunk három hosszú felvonáson átA hülyeség netovábbját üigy vélem, nem csupán díszletezői szempontból) a Gül Baba című nagyoperett képviselte, amelyben életemben először és utoljára, reflektoroktól megvilágítva a világot jelentő deszkákra léptem. Alkalmanként negyven forintért statisztáltunk, fényes török bugyogó- ban, hosszú kaftánban, piros turbánban; Gül Baba leányát hord- székben hurcolásztuk, Gábor diákot rácsos cellájában smasszer- ként vigyáztuk. Egyszer, előadás előtt, alaposan felöntöttünk a garatra a színház mögötti István pincében, s elérkezvén jelenetünk, a diák tömlöcét szimbolizáló vasakba kapaszkodva szunyókáltunk, mint valami felcdcomázott cirkuszi lovak, eközben pedig Gáborunk, a rácson túli világnak, sanyarú sorsáról miákolt. Nekünk az lett volna a dolgunk, hogy a színpadra érkező cigánylánnyal (lehet ám, hogy halász- lány, Gábor diák exLbar&tnője) egyirányban elkezdjük tolni a sínekre szerelt zárkát, lassan, komótosan mintegy kifejezve ezáltal is minden vágyakozás szemünk előtt elsuhanó reménytelenségét. Mi ehelyett azonban beárnyékolt szemekkel (és tudattal) bóbiskoltunk, nem véve észre az ügyelő sürgető integetését, Gábor diák kétségbeesett pisszegését. Mikorra is felismertük, hogy ránk vár mindenki, felriadva az állapot nélküli állapotból, hatalmasat taszítottunk a kerekeken gördülő börtönön. A mezétlábas szubrett elhaló sikolyát a dugig telt ház vastapssal jutalmazta — mint egyébként mindent ebben a művi és kretén nép- színművészetben —, azt gondolván, hogy az még a könnyfakasztó produkció része, holott csak brutális akciónk-amputációnk elleni fájdalmas tiltakozás volt. Lábát még az előadás alatt begipszelték, minket pedig csak azért nem rúgtak ki, mert amúgy rendes gyerekek voltunk- Csupán egyhavi munkabérünk bánta a műtétet, akárcsak Gül Babáé, aki láthatóan és hallhatóan ugyancsak maxosan komyikálta végig a rózsás szerepét. Tehát imádtuk Teréziát, gyűlöltük Carment, rettegtünk Gül Babától, Caligulával viszont egészen jól összejöttünk, a színházzal átelleni tiszti klub presszójában. Camus d dámáját a ^kegyetlen színház” törekvéseinek jegyében vitte színre a pályakezdő rendező, meggyőzve az őrült császárt megjelenítő színészt, hogy már hetekkel a bemutató előtt hasonuljon szerepéhez, s naponként élje meg Caligula személyiségének külső és belső extravaganciáit. A színész borostás volt és elhanyagolt, szeszektől áporodottan tévelygett az áprilisi napfényben- A folyamatos koncentráció nyomán meditációi néha olyannyira jól sikerültek, hogy díszletezői segédlettel kellett a színházba áttámogatni. Cipeltük naponta a zongorát, és a balhé érezhetően a levegőben lógott. A zongoracipelés ezen a „pályán” szó szerint volt értendő, hiszen a nagy színházból a kamarába minden reggel átkínlód- tuk a kopott Bösendorfert, amiért is esténként és perkopf százötven forint ütötte a markunkat. Nehéz így utólag körülírni a feszültség okát, mibenlétét, tény azonban, hogy olykor az emberek feje kuglóffá dagadt az indulattól, máskor meg úgy magukba roskadtak, mint kishivatalnokok a fogorvosi váróban. A készülő vihar előszele volt már az is, amikor Herodes és Kozma összeakasztották a díszletező kalapácsot, s kis híján emberhalállal végződött a párviadal. Az egyébiránt birkatürelmű, vál- lig érő hajú óriás, Heródes homlokra irányzott ökölcsapásától Kozma, az ugyancsak szálfatermetű, kiebrudalt katonatiszt néhány percre megadta magát, hogy azután fényes, csillogó, kétszarvú, guminyelű kalapácsával Heródes felé sújtson. Szerencsére az ütés elzúgott a behemót fiú feje mellet, így a loboncos Törzsfőnöknek (akit az akkoriban vetített amerikai film, a Száll a kakukk fészkére hallgatag indiánja után neveztünk így is) módja nyílt másodszor js lecsapni. .. A Carment csináltuk, amikor kitört a háború- Igyekeznünk kellett, mert a függöny leengedése nélkül, töksötétben építkeztünk, amikor Kecán Feri lábára rátettük a négymázsás ,.Sziklás hegységet”. Mi hívtuk így azt a famonstrumot, ami a spanyol hegyvidéket szimbolizálta. Ahhoz képest, hogy nyílt törés volt, a fiú angyali arccal viselte, egyetlen nyikka- nás nélkül ájult el. zó nélkül küldtük le a függönyt, a srácot Heródes ölben vitte át a közeli ambulanciára, mi pedig szinte egyszerre indultunk el az ügyelő pultja mellett menedéket kereső, verejtékező színpadmester felé. Többször követeltük tőle előzőleg, hogy ezt a váltást világosban lőhessük be, azonban ez a szemüveges varangy — saját szakmai presztízsét féltve — mindannyiszor megtagadta kérésünket. Az ügyelő és a színpadi nép halálra váltan figyelték, amint Kozma köpenyénél fogva a magasba emeli a rúgkapáló színpadmestert, és rendíthetetlen elszántsággal a nézőtérrel szemközti díszlethez szorítja, nekünk pedig megparancsolja, hogy a köpeny nyakánál szögezzük föL Azután rá- üvöltött az ügyelőre, hogy húzássá fel a függönyt. Utolsó perceimet töltöttem a világot jelentő deszkákon. öiizellUtotta: Rékai? Ildiké — Ma Apa meséljen! — jelentette ki Balázs, és a maga részéről elintézettnek tekintette a kérdést. Csodálkozni, megütközni lehet, egyezkedni nem. S hogy ezt mennyire komolyan kell venni, arról meggyőződhettem, amikor egy hónapig csak én törölhettem meg a fenekét. Hiába, ez a népszerűség átka. Mese nincs, itt mese lesz! De miről meséljen az ember, ha teljesen váratlanul mesélnie kell? Még ha felkészülhetett volna, vagy könyvből lehetne. De azt nem. Az, hogy Apa meséljen, azt jelenti, hogy ő, és a saját meséjét. Tettem ugyan egy suta kísérletet valami könyv meg- kaparintására, de Balázs szétoszlatta minden reményemet. — Ne olyat! Te mesélj! Éreztem, nem sokáig halogathatom a kezdést anélkül, hogy atyai tekintélyem csorbát ne szenvedjen. — Miről meséljek? Birtalan Ferenc: Kislegény, sokszor — Amiről akarsz. Hát ez az, mert ha én valamiről is akarnék, akkor nem lenne gond. Lesz, ami lesz... — Hol volt, hol nem volt, volt egyszer egy kislegény ... Balázs, kerekre tágult szemmel figyelte, mint formálódnak számon a szavak, s ahogy a történet alakult, úgy változtak arca vonásai. Éreztem, jó nyomon vagyok. így kell mesélni, s fűztem szót szóba a kislegényről, hogy ilyen meg olyan kalandok meg próbák, és így meg úgy kerekedett felül a gonoszon, és jószívű volt és rendes, míg Balázs fáradóan-figyelő szeme jelezte, jöhet a mese vége. — ... és azóta is boldogan él, ha meg nem halt. Jó éj-. szakát! — de ezt már aligha hallotta. Vitte a mesés kislegény az álmok világába, új kalandokra. Fáradtan, de a nagyot alkotott emberek boldog büszkeségével néztem Balázs édesanyjára (aki a feleségem). — Milyen voltam? — Remek — mondta elismerően. Szemében valami huncut csillanást vettem észre, de semmi komolyabbra nem gondoltam. Ö igen. Másnap este kezdett valami derengeni, amikor Balázs megszólalt: — Ma apa meséljen! Igazából már nem ütköztem meg, s az előző esti siker még magabiztossá is tett. Ha én, hát én. — Miről meséljek? — s vártam a választ: „Amiről akarsz.” — A kislegényt! — jött a határozott kívánság. — A kislegényt? — érré nem számítottam. — Azt tegnap meséltem. Ne ... — A kislegényt! — Egyszer volt, hol nem volt... — Nem úgy! Hol volt, hol nem volt — javította ki Balázs, és érdeklődéssel várta a folytatást. — Igen, igen — heljjpsbítet- tem —, hol volt, hol nem volt... — és eszembe jutott feleségem szemében az a tegnapi csillanás. Még vagy harmincszor a mese közben, mert Balázs unos-untalan félbeszakított javításaival, de a várakozás élénkségével, mi lesz a kislegénnyel. Gyötrel- mes este volt. A húrt túl ne feszítsem, néhány nap alatt úgy-ahogy megtanultam a mesét, de egész pontosan csak hetek múlva tudtam elmondani. Így volt, igaz volt, de ne akarjátok, hogy újra elmeséljem!
