Szolnok Megyei Néplap, 1986. április (37. évfolyam, 76-101. szám)
1986-04-26 / 98. szám
8 Irodalom, művészet 1986. ÁPRILIS 26. álló! Zsófi! Itt Lívia. Nem ismerted meg a hangom ? Gyere el hozzám, kérlek., nagyon kérlek. Igen, most, máris! Rám telepedett a magány, nem bírok kibújni alóla. Képtelen vagyok megmagyarázni. Léiéi járkálok az utcán, idegen minden, mintha eltévedtem volna. Sehol sem találom a helyem. Ismersz, nem vagyok nyavalygós, könnytelenül gyűröm le a szenvedésporciómat, tulajdonképpen most sem szenvedek. Csak ... ezt a csákót nem tudom értelemmel követni. László halála után óraszámra itt ültek a barátai, megkönnyebbülten csuktam be utánuk az ajtót. Ne haragudj, hogy hangosan gondolkodom. Ijesztő ez a csend. Túl kell kiabálnom. A csendnek is vannak árnyalatai. Ez fellármázza a lelkiismeretemet: milyen hibát követtem el, mit nem vettem észre, amit észre kellett volna vennem. Nem tudsz eljönni ? Persze ... persze ... a lányod inspekciós, nálad vannak az unokáid, holtra f árasztanak. Alig várod, hogy ágyba zuhanj. Értem ... Hát akkor ... Visszaakasztotta a kagylót. Feketét főzött és ahogy tányérra tette a poharat, kibillent a kezéből. A kávé a szoknyára ömlött. Miért reszket a keze? Tegnap is. Tíz csepp nyugtató helyett húszat cseppentett a vízbe, az ujjai nem engedelmeskedtek. Nap mint nap felfedezi magán az idő kíméletlen múlásának jegyeit. Az esztendők elé nem lehet leengedni a sorompót. Beletörődött az öregedés zaklatásaiba, de a magány egyre elviselhetetlenebb. Ha eszébe jutnának azok a gyerekkori dalok, melyeket László néha dúdolt. Az anyjától tanulta, akit kisfiú korában vesztett el. A legváratlanabb percben a tenyerébe hajtotta a fejét, és mintha egy láthatatlan személyhez szólna, akadozva, szinte szemrehányóan énekelni kezdett. — Lassabban ... nem értem — kérte szelíden. László a rajtakapottak zavarával abbahagyta a dudolást. — Ovidiust olvassál — jelentette ki ellentmondást nem tűrő hangon. — Lusta vagy preparálni? A felfedezés öröméről mondasz le. Eleinte még lázadozott, majd beérte a sértődéssel, de amikor rájött, hogy László mindenkinek kérlelhetetlenül megmondja a véleményét, vállalva az ezzel járó kockázatot, bármilyen nehezére esett is, abbahagyta a sértődést. A barátnői elmaradoztak, Lászlónak mindenki ellen volt valami kifogása, egyiket képmutatónak tartotta, a másikat karrieristának, a harmadikról kijelentette, hogy tüntető jósága irigységet leplez. Csupán László kollégái, tanítványai látogatták őket, feketét főzött nekik, szorongva figyelte vitáikat, mindig vitába robbant a beszélgetésük, próbálta pillantásával fékezni férje indulatos megjegyzéseit, de az mit sem törődve vele, öklével a levegőbe kaszált, lendületet adva a szavainak. — Ez nem az én világom — morogta. — Főzzek még kávét? — próbálta más útra terelni a beszélgetést. László erélyesen legyintett. — A tekintélyt akarom megmagyarázni, és te közbekotyogsz. Vér szökött az arcába, lapockája táján hideg és meleg körök futkároztak. — Nem kotyogok többé, Ígérem — mondta elcsúszott mosollyal. Nándor bácsi ráncos kezét végighúzta a haján. — Ne légy ilyen szófogadó. — Hamis tekintélyt tiszteltek — folytatta László. — A tekintélynek nem az a feladata, hogy legyen, és imádják, hanem hogy intézményeiben, szellemében, bi-' zonyítsa magát. Miért éppen ez jutott eszébe? Lászlónak mindenben igaza volt. Gondolkodása az agyába vésődött, kifejezéseit úgy használja, mint a fürdőköpenyét, a kispárnáját. László meghökkentően reagált bizonyos dolgokra, ezt is elkapta tőle. Ez már nem én vagyok, állapítja meg, csupán halvány lenyomata magamnak, mint mikor négy papírt tesznek az írógépbe, és a negyedik kópia már csak elmosódva látszik. Ilyen elmosódva létezem én is. Eleinte még eljártak hozzá László barátai, de egyre ritkultak a látogatások. Mit kezdjenek egy özveggyel, aki visz- szautasítja a vigasztalást, kemény, mintha sziklából kalapálták volna, intézkedik, bírál, semmibe sem enged beleszólni. Pongrácz, a rektor, figyelmesen fürkészte az arcát. — Erősen lefogyott, Líviám. Nyúzott, karikás a szeme. Nem szabad ennyire átengedni magát a gyásznak, őszintén szólva, azt hittem ... mindnyájan azt hittük ... szegény László nehéz ember volt. — Mit nevez nehéz embernek? Hogy nem tűrte az igazságtalanságot? Ki merte mondani a véleményét? Felhördült, amikor mások lapítottak? — Fulladtan támadt rá. — Mit hittek? — Gyengéd volt magához? Figyelmes? Azt kapta, amit megérdemelt? — Többet. Sokkal többet! El akarja hitetni velem, hogy megkönnyebbültem? Mitől lett volna elégedett? Elnyomták, félreállították. Maga is, igen maga! Beállt a sorba. Barrabást kiáltott Krisztus helyett. — Tönkrementek az idegei, Lívia. El visszük magát... — Semmi bajom! — vágott közbe. — Nem hat meg a kirakatjósága. László a munkájával bizonyította, hogy létezik egy másik világ. Ez a vigaszom. — Ha bármiben segítségére lehetek, hívjon fel. Nem hívta fel. Várta, hogy Pongrácz jelentkezzék, s ő hűvös nyugalommal utasította vissza, kiélvezve, hogy végre egyedül dönt a sorsáról. A telefon süketen gubbasztott a kisasztalon. Ennyire megfeledkeztek róla? De hiszen ő szakadt el mindenkitől. László töltötte be azokat az órákat is, amikor nem volt mellette. Csukott ajtók mögött, könyvekkel körülbástyázva jegyezgetett egy pepita füzetbe, ő lábujjhegyen járkált a konyhában, s valami meghatározatlan elégedettség bujkált benne, hogy ő is részt vesz a munkájában. Ritkán látogatták meg a barátnői. László helytelenítően morgóit: — Nem sajnálod az idődet? Egyik sem hozzád való. Különb vagy náluk. — László takarékosan bánt az elismeréssel, ha mégis kfcsúszott a száján egy fukar dicséret, mohón elkapta a kezét, arcára szorította. — Mondd még egyszer. Az ablakhoz állt, a szemben levő házat bámulta. Lakótelepi épület, barátságtalan betonskatulya, akárcsak az övéké. Hogy vágyott László zöld övezeti lakásra! A fákkal szavak nélkül is megértette magát. Sosem lépett a letaposott csenevész fűszálakra. Nehezen szokták meg ezt a kőszürke egyformaságot. — A kloro- fillnak ára van. Sohasem keresünk annyit, hogy megvehessük — jegyezte meg László. — Tegyél két cserép muskátlit az ablakpárkányra. A muskátlik együtt fonnyadtak el vele. Megsárgultak, összezsugorodtak. Fények gyúltak az ablakokban, némely szobába belátott, az arcokat elnyelte a sötétség. De mintegy mozaikképet állított össze egy családról, árnyékmozdulataikat megtoldta, álmokkal szőtte be. Ha leengedték a rolót, a redőnyön keresztül is tovább kísérte életüket. Próbálta leírni a képzeletbeli családot. A gondolatai elkóboroltak, nem találtak vissza hozzá. Rájött, hogy unalom nyomja kezébe a tollat. Szégyellnivalóan unatkozik. Lászlónak mindig beszámolt az olvasmányairól, ő tartotta ébren az érdeklődését, visszhang nélkül kihagy az emlékezete. Mentségül felhozhatná, hogy gyengül a látása a betűk összemosódnak. Féligazságokkal csapja be magát? ötdioptriás szemüveget használ évek óta. A zene sem tudja lekötni. Koncertre már rég nem jár, fél egyedül hazabaktatni. Miért nem vallja be, hogy a régi barátnői hiányoznak? Azok a „csak neked mondom el” közlések, kávéhoz kortyolgatott titkok, tervek, álmok. Mártát megható gyámoltalanságáért szerette, Zsófi energiáját nem győzte csodálni, Irén érdes modora érzékenységet takar. Mindnyájan elhagyták, oly könnyen, mint ahogy egy villamosjegyet ejt el az ember. Hónapok óta gyötrődött, hogyan hívja fel őket a régi semmi- sem-történt hangon, legyőzve izgalmát, hogy ne sajnálatból jöjjenek, ne kerüljön sor magyarázkodásra. De ahogy nyirkos ujjá- val tárcsázott,” panaszos sóhaj tört fel belőle, és minden más lett, azt is kimondta, amit le akart nyelni. Ilyen fárasztó az unalom? Eny- nyire megerőltető semmit sem csinálni? Mióta befejezte László hagyatékának rendezését, az igazságot kutató szövegnek járó szent áhítattal, kiürültek a napjai. Mennyi felesleges óra! Mit kezdjen velük? Heves vágy fogta el a barátnők után. Idejét sem tudja, mikor találkozott velük, ö tehet róla, hogy elszakadtak egymástól. Mihelyt Márta a karosszékbe kuporodott, László hümmögve ráncolta össze a homlokát. Ismerte jól hümmö- géseinek tartalmát. „Márta aktív gyámoltalanságával zsarolta ki mindazt, amit mások tehetséggel, szorgalommal érnek el. Hogy lehet becsülni ilyen embert? Te, aki olyan tiszta vagy, olyan egyenes.” Nem hívta meg többé Mártát. Ha megpillantotta az utcán, a torkába szaladt a szíve, átment a másik oldalra. Sehogy sem értette, mi kifogása ellene Lászlónak, de azt is tiszteletben tartotta, amit nem értett. Hívja fel Irént? Farkasszemet nézett a telefonnal. Nem bírná elviselni, ha átlátszó kifogással visszautasítaná. Szinte fizikai fájdalmat érez, hogy eny- nyire egyedül maradt, befalazva emlékeibe, Lászlót szolgálva halálában is, kirekesztve mindazt, amihez ragaszkodott, ami nemcsak az ifjúságot hozta vissza, de iramló hétköznapjait is, a megosztott örömöket, gondokat, felejthetetlen estéket, melyekről nem sejtette, hogy soha nem felejti el. Megkeresi őket, az arcáról olvassák le, hozzájuk tartozik. A szavak szegények, semmitmondók, nem fejezik ki, mennyire vágyódik utánuk, bármit megtenne, hogy elhiggyék neki. A balatoni fényképeket fiókjába seperte. László a földvári üdülő teraszán áll, ő felnéz rá, mindig felnézett rá, figyelmesen, egy eminens tanuló buzgalmával. Zilált nevetés rázta meg, vonásai eltorzultak. Lehet, hogy sír? Villanyáramként üti meg a felismerés. De hisz ez nem ő, egyetlen önálló gondolata sincs, László észjárása kering az agyában, követelőző szeretete a saját képére gyúrta. Elég volt! Harminc évig tűrt, nyelt, hallgatott, most végre letépi a rátapadt maszkot, a sírdombba tapossa, a göröngyök közé. Hogy engedhette elsüllyeszteni a múltját? ők hárman, Zsófi, Márta, Irén a múltjába ékelődtek, nélkülük kicsorbult az élete. László az idejét is féltette tőlük, őt kellett látatlanul, hangtalanul szolgálni, úgy, hogy ne vegye észre a szolgálatot. A sötétkék ingblúzát vette fel, tíz évvel azelőtt kapta Iréntől karácsonyra. Szűk már, némely szegő felfeslett, de lássa Irén, hogy becsben tartja. Jövő héten máC itt uzsonnáznak mind a hárman, a madeira abrosszal terít, a teáscsészék mellé ibolyacsokrot tesz, egyikük sem beszél Lászlóról, a lánykori hangulatot varázsolják vissza. A benne tátongó ürességet eltünteti az a csaknem irracionális szeretet, amelyet irántuk érez. Csengetnek. Ki jöhet ilyenkor? Biztosan a gázleolvasó. — Lívia! Mit piszmogsz? Megint nem találod a kulcsaidat? De hisz ez Irén! Van telepátia! Hogy jutott eszébe ... éppen most . \ . ennyi év után ... Irén ügyetlenül megveregeti a hátát. — Még mindig viseled ezt a rongyot? Hiszen már kihíztad! Hangosan beszélj, nagyothallok. Eljöttem, hogy ... — Minek? — vág közbe türelmetlenül. ogyhogy minek? Zsófitól tudom, el vagy kenődve. Nem bírod elviselni... szegénykém. Idecaplattam ezzel a fájós lábammal. Kiülünk az erkélyre, összetrombitáljuk az öreglányokat. — Minek? Irén tölcsért formál a tenyeréből, a füléhez emeli. —•' Azt kérded ... ne butáskodj. — Orrába szívja a könnyeit. — Veled maradunk. — Minek? Ez nem az ő hangja. A tarkójában érzi, hogy valaki áll mögötte, az diktál, s ő engedelmesén megismétli. Hátrafordul, döbbenten pillantja meg az íróasztalnál Lászlót, vasporszínű zakójában, színehagyott nyakkendőben, mutatóujját rászegezve, helyeslőén bólint. Lukács Sándor: Még a rigók is Hogy várja a föld, repedezve szár azzá-öregedve az estét! De kerek és peckes a Nap még habzik pirosán a muskátli-soi tegye mindenki jégre a testét! És a hegyoldal! Komor háttere aranynak, kéknek áztatja, sebzi a fény ormai lassan már arcomig érnek ütközöm levélbe, illatba, szélbe- valahol távoli ének - ebben az irdatlan ragyogásban még a rigók is feketébbek! — VÍZPART! FÁK Imre Flóra: Tiszafa Madárhozta magról kelt észrevétlen, Míg egyszer ott állt, mint az ifjúság, Két kő között, a rózsák közelében; Térdig sem ért, kis törzsén öt-hat ág. Halvány volt, mint egy felhő álmaimból Egy pillanattal ébredés előtt, Mégis éreztem átvillanni olykor Vézna testén a gyönyörű erőt. Nem is tudom, azóta mennyit éltem, ő nagyobb lett, mint felnyújtott kezem; Gyöngéden zöld levelei tövében Mérges, piroshúsú bogyó terem. Keresztury Dezső: Változatok az öregségről SZERESD A napok hosszabbodnak, az évek rövidülnek, most már minden nap jobb nap, örülni kell, ha derülhet • még év, nap, tiszta munka jó örömével áldott. Szeresd, becsüld e megunva is únhatatlan világot! TŰZ ÉS MÉRTÉK Szikrából lesz a tűz, ba van mibe hull: az ember, bár vaksi, betűz, eszmél, tanul. Bennem még villan a láng! De ki szítja nagyobbra bennem? Tanulhatnék végre arányt: nem szólni féktelenebben, mint ahogyan árnyam lebben NAPRAFORGÓK
