Szolnok Megyei Néplap, 1986. április (37. évfolyam, 76-101. szám)
1986-04-12 / 86. szám
1986. ÁPRILIS 12. Irodalom» művészet 9 Tóth Árpád versei: r Áprilisi capriccio Az útszél: csupa pitypang, A bokrok: csupa füttyhang. Rigó Juvoláz; rája tíz Zugból is •felcsivog a csíz. Hallgatja még a rest éj Félálmában a kastély, Emelve tornyát álmatag, Mint nyújtózó kart, bár a nap Elönti friss arannyal. A parkban — rőt aranyhal — Kövér úr sétál lebegő Hassal az édes levegő Arjában, sportruhája Most szelídség csuhája. Mert még nem kezdi üzletét, És tőzsdetippektöl setét Agyában a mohóság Helyett valami jóság Zsendül, mint egy kis korai Tavaszi virág szirmai, Melyek, sajnos, lehullnak, Ha majd e drága úrnak Gyopár Már jó utat bejártam. Térdig kopott a lábam, Hej, Élet, hallod-ie? Vadont jártam sokáig, S nem rózsában bokáig. Még nem sokallod-e? Vad voltál, furcsa Élet, Búrokra kelni véled Fog kellett és köröm, Kis részem a kenyérből Ritkán adtad tenyérből, Kevés volt az öröm. S ha volt is benne részem. Vidáman és merészen Súlya alatt új és remek Autója bőgve megremeg. . . Ó, áprilisi útszél, Tréfás, arcomba fútt szél, Rügyecskék. zöldacél-rugók, Ó, fuvolás aranyrigók, Ó. csermelyhangú csízek, Illatok, édes ízek. De jó most elfeledni, hogy Az élet rút és vad dolog, Hogy itt. amennyi arc van. Megannyi csúnya harc van, S hogy botrány lenne, ajajaj, Micsoda cifra, szörnyű baj, Ha most, annak jeléül, Hogy tavasszal megbékül Szegénység, bánat, szenvedés, Belépnék e szép kertbe, és — Áprilisi merénylő — A hájas úrnak fénylő Búbjára rábökném szelíd öklöm vidám barackjait. Nem kaptam semmi jón, Én mindig úgy keringtem, Mint bokszoló a rimgben, örök-ffyanakodón. Bölcsebb lettem s erősebb, De a szívem merő seb. Csodákért vívni kár — Már hetyke ölre véled Nem szállók én ki. Élet. Jobb, hagyjuk abba már! Vtadból félre vágtam, Vén csend ormára hágtam; Nap süt; pihenni jó; Ragyog a szírt kopárja. Enyém késő gyopárja. A rezignáció. Száz évvel ezelőtt — 1886. április 14-én — született Tóth Árpád, századunk első negyedének egyik legkiválóbb magyar lírikusa. Végvár Koloh Elek: A csúfulás fokozatai lárika üde jelenség Vidám természetű, kedves, okos, fiatal. Született optimista; vagyis ez a dicséretes tulajdonsága nem kimondottan népművelői mivoltából ered. Ügy tud örülni a legkisebb sikernek is, mint három másik népművelő együtt. Egyébként éppen három éve kapott diplomát az egyetemen, s mert a számoknak ugyebár törvényük van; már háromezer forint a fizetése... Mellesleg szőke és kék szemű, az arca kimondottan bájos, alakja sudár, keblei teltek. .. — Ez utóbbiakat Hivatalnok is észreveszi, amikor betér a jónevű kisvárosi művelődési házba. Merev tartása meglazul, vékony ajka lefittyed hideg szemében megvillan némi fény, s olyasmire vetemedik, amire évek óta soha: meglazítja a nyakkendőjét. Közben ezt gondolja: Ejha! Ez a nő nemcsak szakembernek, látványnak is nagyszerű! — Munkájuk jó híre hozzánk is eljutott — mondja, és csodák csodája: egy halványka kedves mosoly biceg át gondosan ápolt arcán — Állítólag remekül felfuttatta ezt a házat, három év alatt... — Ideje volt, hogy gatyába rázza valaki — mosolyogja Klárika. — Különösen az értelmiségi klubjukat dicsérték a megyénél — folytatja Hivatalnok. — Jó dolog tudni, hogy nemcsak esetleges módon, féldecik társaságában, hanem — a művelődési házak jóvoltából — szervezett formában is összegyűlhetnek a fiatalok, hogy saját gondjaikról beszélgessenek, hogy kicseréljék nézeteiket, s hogy közös programokat szervezve kulturálódjanak, művelődjenek, tartalmasán töltve szabadidejüket. — Valóban sok helyen működik értelmiségi klub, alkotókor, ám az az igazság, hogy ezek a közösségek a fiatal diplomásoknak csak egy kicsinyke százalékát tömörítik. Ami pedig elanyágiasodó világunkat, illetve a fiatal értelmiség pénztárcáját illeti, félő, hogy a klubokról, alkotókörökről készített statisztikák is olyan gyorsan romlanak majd, mint nagyanyám rosszul dunsztolt befőttjei. És hiába az igényes programok, a gondos szervezés, az utóbbi két évben nálunk is csökken a klub létszáma, az érdeklődés. A közismert gondok-bajok miatt — élükön a lakáshelyzettel —, a szabad idejüket egyre inkább mellékes jövedelmek szerzésére, presztízsteremtésre fordítják a fiatal diplomások, maszek munkákat vállalnak, ha nem is a végzettségűknek megfelelő területeken. Így pedig kul- turálódásra, művelődésre egyre kevesebb idejük marad. — Lehet, hogy van ebben némi igazság — szól közbe Hivatalnok miközben testtartása ismét megmerevedik, keskeny ajkai megfeszülnek, és idegesen megigazítja a nyakkendőjét. — Sok szó esik mostanában a fiatal értelmiség helyzetéről a legkülönbözőbb fórumokon, de szerintem azért nem olyan vészes a helyzet, csak felfújják ... — Igen, annyit beszélünk róla, hogy már „természetes” társadalmi jelenségnek tűnik, mint minden olyan ellentmondás, amit agyondumálunk, de felszámolni képtelenek vagyunk. Na tessék! És ráadásul mosolyog! — morgolódik magában Hivatalnok. Hirtelen nem is tudja, mit válaszoljon. Szemidegei furcsa rángatózásba kezdenek, s megállapítja Klárikáról, hogy nem is olyan bájos ... — És van egy másik ellentmondás, ami ezzel összefügg — mosolyog üdén a népművelő —, mégpedig a kultúra fokozatos drágulása. A művészi produktumok, kulturális szolgáltatások iránt az értelmiség affinitása a legnagyobb, viszont e társadalmi réteg jövedelme — különösen a fiataloké! — igen gyérecske. Tehát ez is arra inspirálja őket, hogy különböző maszek munkákat vállaljanak, ami előbb-utóbb valóban faramuci helyzetet idézhet elő, gondoljon csak bele! Lesarkítva: ilyen fizetések mellett hiába van szabadidejük a kulturálódásra, pénz nem jut rá az igényeinek megfelelően elég; a könyvek, a színház-, koncert- és mozijegyek drágulása miatt, hogy csak néhány példát említsek. Ha viszont mellékállásokkal próbálnak javítani szűkös anyagi helyzetükön, idejük nem marad a kulturálódásra elegendő. Mi ez, ha nem csapda?... — Persze, hogy emelni kell a kulturális szolgáltatások, művészi produktumok árát, hiszen napjainkban az államkassza nincs degeszre tömve, s ha ezen a területen ugyancsak meg akarjuk tartani a fejlődési ütem dinamizmusát, a fogyasztóknak a jövőben nagyobb terhet kell vállalniuk a kulturális költségekből — mondta Hivatalnok, és olyan szépnek, tö- mömek és hivatalosnak érezte közbevetését, hogy kezdett megnyugodni. — Különben is, nézzen csak körül: ma már ami olcsó, arra azt mondják, az emberek, hogy jó nem is lehet... — Mármint a nyafogó sznobok — bólintja Klárika, kedvesen mosolyogva. — Lényegében ezzel a szöveggel is aládúcolható ez az egész, hiszen minden attól függ, milyen aspektusból nézzük. Akár a kultúra drágulását, akár a fiatal értelmiség helyzetét. Eleddig ugyan az a mese járta, hogy a kultúra legyen ingyenes, vagy majdhogynem ingyenes, s ezáltal könnyen hozzáférhető mindenki számára. Legyen olcsó, nehogy anyagiasságból „fogyókúrázni" kezdjenek az emberek, hiszen elsődleges célja a társadalmunknak, hogy tagjai tájékozottakká, műveltekké váljanak, és így tovább. Vagy nem így van? — Igen, de ... — Hivatalnok homlokán izzadságcseppek. Szemidegei egyre gyorsabb táncba kezdenek, mint mindig, ha nem tud válaszolni valamire. S már biztos abban, hogy Klárika nem is olyan üde jelenség, sőt a keblei sem annyira teltek ... agyarázkodni teM hát sokféleképpen lehet — csapja hátra szőke fürtjeit Klárika, kivillantva ismét ragyogó fogsorát. — De nem ez a lényeg. Nézzen körül a mi kis városunkban, a milliomos negyedben. Ami egyre bővül. S kérdezze meg, hány pedagógus, könyvtáros, népművelő vagy mérnök van közöttük. Még vezető beosztású káder is csak egy-kettő! S én attól félek leginkább, hogy ha az értelmiség fizetése — beleértve a vezető beosztásúakét is — ennyire lemarad, a gyér anyagi megbecsülés miatt fokozatosan feléli ez a társadalmi réteg erkölcsi tartalékait. Vagyis oda jutunk, mint a dzsentri világban; hatalmuk — a vezető beosztásúaknak — van, pénzük viszont kevés. így tálcán kínálja magát a korrupció. No, de hagyjuk a csudába az egészet! Kicsik vagyunk mi ahhoz, hogy ilyesmin polemizáljunk ... Te, anyukám, te vagy kicsi! — sziszegi magában Hivatalnok. — A fene ebbe a sok hülye zagyva- ságba! És ráadásul mosolyog, pedig nem is áll jól neki az örökös vigyorgás. Biztosan van jónéhány fogtömése! Lassan feltápászkodik és elköszön. Amikor kezet nyújt, megállapítja, hogy Klárika termete inkább kicsit molett, mint sudár, s a haja valójában nem is annyira szőke • ■. Irodalmi oldalpárunk tlluntráelótt Kiss István Kossuth-dijas szobrászművésznek a Szolnoki Galériában rendezett kiállítása anyagából válogattuk. Összeállította: Rékasy Ildikó tett levegő. Utasok szállnak ki, utasok szállnak be, kék állomás marad el mellettük, ök hárman újra nevetnek, civódnak, taszigálják egymást. Lábuk összeakad, szélsebes kavargás és rugdosódás után szétválik. Az utasok szótlanul nézik ezt a hancúrozást. „Ipari tanulók” - gondolja egy há- mozottnarancs-arcú nő, és míg félrefordítja fejét, kárörömmel hozzáteszi: „Tipikus! Tipikus deviáns magatartás!” „Istenem” - sóhajt egy idősebb férfi, aki csaptelepet visz egy csíkos táskában. A táska lányáé, nála felejtette, amikor elköltözött az anyja után. „Istenem”, sóhajt. „Istenemre, mire jó ez a hangoskodás?”Egyvalaki nem vesz csak tudomást róluk, egy fiatal munkás. Ennek a fiatalembernek fehér kőpor borítja haját, arcát és munkaruháját. Az ajtónak támaszkodik, bőre tüzel, szeme kábán csillog, tekintetében a szesz már lefelé húzó szomorúsága. Ha hátranézne, és látná őket hármójukat, talán eszébe jutna, hogy tíz évvel ezelőtt ő is közéjük tartozott, de nem néz hátra, és nem veszi észre, hogy tíz év szakadéka választja el tőlük. A mozdony megrántja a kocsikat. Aranyszőke (Macska?) föláll, összekoccintja a fiú és a barna hajú lány (Macska?) fejét: „Csókoljátok meg egymást.” A lány csukott szája végigcsúszik a fiú arcán. Mintha ablaküveget csókolna. Aranyszőke rájuk kiált. „Nem mondtam, hogy csókoljátok meg egymást?” Lerántja a bojtos sapkát, a lány fejét a fiú ölébe nyomja. Nyomja la fejét, és fehér arca kipirul. Barna hajú lány arca a fiú ágyékán. A fiú hátradől, arca csodálkozó lesz. Ölében a lány mozdulatlan. Aztán mintha föl akarná emelni a fejét. Mondani akar valamit? A másik nem engedi, visszanyomja. A fiú mozdulni sem mer. „Csak így maradna” - gondolja. „Még sokáig így maradna.” A metró átmegy a Duna alatt, a megállóban sokáig vár. Barna hajú és a fiú újra a sapkán huzakodnak. A fiú a lány térdére csap, a lány a' fiú kezére. Szőke hajú közéjük akar ütni, de valamibe beveri a fejét. „A francba”, visítja. „A francba, de bevertem.” Belerúg a táskába, dühösen vakarja a fejét. A kocsiban ülők arcán zavart álmélkodás. Egy férfi, arca frissen borotvált és komoly, föláll, az ajtóhoz megy. Nem veszi észre, hogy egy megállóval előbb száll le, csak azt érzi, ile kell szállnia. „Valami baj van a világgal”, motyogja lángoló arccal. És mikor a mozgólépcsőn egy fiatal nő melléje ér, a csodálkozó, mit sem sejtő nőnek is suttogva elismétli: „Valami baj van a világgal”. Kodály