Szolnok Megyei Néplap, 1986. március (37. évfolyam, 51-75. szám)
1986-03-01 / 51. szám
1986. MÁRCIUS 1. SZOLNOK MEGYEI NÉPLAP 7 A Szolnoki Galériában r flgotha Margit és Rékassy Csaba tárlata Ágotha Margit Munkácsy- díjas és Rékassy Csaba Munkácsy-díjas, érdemes művész alkotásaiból nyílik gyűjteményes kiállítás ma délelőtt 11 órakor a Szolnoki Galériában. A grafikusházaspár 1982- ben a Képzőművészeti Világhét alkalmából mutatkozott be először önálló kiállítással szűkebb hazánkban. Az alkotók és a város kapcsolata azóta még szorosabbá vált. A művésztelepen egy műtermet bocsájtottak Ágotha Margit és Rékassy Csaba rendelkezésére, s a művészek rendszeresen, évente több -kevesebb ideig Szolnokon dolgoznak. A köztudatban is mindketten „tiszteletbeli” művésztelepi alkotóknak számítanak. így a ma nyíló kiállításukon számos a Tiszapartján készült grafikát is láthat a közönség, de gyűjteményes tárlatról lévén szó, ízelítőt kap a két művész eddigi életművéből is. A tárlaton összesen százharminc grafikát mutatnak be. Ágotha Margit főként lino, illetve fametszeteket állít ki Szolnokon. Képeit játékos, kissé archaizáló stílus jellemzi, témái ugyanakkor mai, nemegyszer para- bolisztikus élethelyzetek. Rékassy Csabát sokszínű művészi tevékenység jellemzi. A festészettől az iparművészetig több műfajjal próbálkozott. Elsősorban azonban a sokszorosító grafikai eljárások klasszikus technikáit műveli. A korábbi lino illetve fametszetek alkotása után a rézkarc felé fordult az érdeklődése. A szolnoki kiállításon is ez utóbbiaktól láthatunk többet. A tárlatot dr. Németh Lajos művészettörténész, az ELTE tanszékvezető egyetemi tanára nyitja meg. A közönség megvásárolhatja a két alkotó 10—10 számozott grafikáját tartalmazó mappákat, illetve az ugyanazokat a műveket tartalmazó ízléses katalógust. Mindkettőt a Szolnok Megyei Múzeumok Igazgatósága jelentette meg az alkalomra. Hochstein Tamást a 16 szeretete is nevelése hozta közel a bőr megmunkálásához. Ehhez kapcsolódott később a vadászat is, mint hivatás, amely olyan anyagokkal ismertette meg, amelyekhez annak idején csak a pásztorok, erdőn, mezőn, élő emberek jutottak. Az ő hagyomány-kincsüket hívja újra életre munkáiban. Lószerszámok, karikások, ostorok, tarisznyák, övék, tokok voltak első munkái, majd később különféle bőr vadászfelszerelést és késeket, tőröket is készített. ^Munkáinak célja a népi hagyományok továbbvitele. (Fotó: K. A.) lf|Ú népművészeknek Rajzórától a kiállításig Élmény és minőség Vizuális kultúránk kérdőjelei A Magyarország művelődési viszonyait szociológiai — statisztikai módszerekkel elemző kiadványok adatai szerint a képzőművészeti kiállítások iránti érdeklődés, a turizmus és az intézmény- hálózat bővülése nyomán viszonylag hosszú ideje és gyors ütemben nő. A legutóbbi felmérések azt mutatják, hogy csaknem ugyanannyian néztek meg képző- és iparművészeti gyűjteményeket, mint történeti, régészeti kiállításokat, vagy históriai emlékhelyeket. Ez a szám természetesen imponáló, de arra nézve nem nyújt semmiféle támpontot, hogy hogyan ítélhető meg a képzőművészet és a közönség számokban ki nem fejezhető valódi viszonya; milyen élményt visz vagy vihetett magával egy-egy tárlatról az ott megforduló, átlagosan 346 látogató. A gyűjtemények, tárlatok létrehozásának láthatatlan és csaknem ismeretlen résztvevője a kiállításrendező. Ez a tevékenység úgy is felfogható, mint értékközvetítő, ízlésformáló eszköz a művészeti alkotások és a befogadók között, ezért — ha áttételesen is — fontos szerepe van a valódi értékek megmutatásában, vagy az afelé való orientálásban. Menyhért László, a szolnoki Damjanich János Múzeum művészettörténésze gyakorlott kiállításrendező. Arról faggattuk, -ogyan látja ő ma a képzőművészetben megjelenő értékeket és a közönség viszonyát, vizuális kultúránk fejlettségi színvonalát. — Hat éve figyelem, hogyan bukkannak fel itt-ott — elsősorban a szakfolyóiratokban — a vizuális nevelést és kultúrát érintő viták, „szóváltások”. Ezek jogosságát gyakorlati tapasztalataim is igazolják. A kiállított művek megértésének legnagyobb akadályát ugyanis abban látom, hogy amíg az egymás után felnövekvő generációk az anyanyelvűk mellett az egyes művészeti ágak megértéséhez szükséges — mondjuk így, alapnyelvet, köztük a látás nyelvét — nem sajátítják el, addig nagyon nehéz lesz bárkinek is segítséget nvújtani ahhoz, hogy meg tudja különböztetni a hamisat, az álművészetet a valóditól. — A vizuális nevelés helyzetét körülbelül így látom, — folytatja, — persze meg kell mondanom, hogy a példa kedvéért ez egy kicsit leegyszerűsített gondolatmenet. Az óvodában a gyerekek csaknem tökéletesen tudják visszaadni rajzban azt az egészen szűk, de számukra kerek egész kis világot. ami a fejükben van, amit ösztönösen látnak. Sok helyütt persze már itt is elkezdődik egyfajta .,ne menj ki a vonalból” hatás, ami aztán tovább erősödik az általános iskolában. A rajztanítás itt és később is egy reneszánsz alapú ismeretrendszerre épít: minden a perspektivikus ábrázolásmódnak van alárendelve. így aztán alig-alig alakul ki egy olyan látásmód, amelybe szervesen beépülnének a valóság tükrözésének más művészi — képzőművészeti — formái is. Egy modern képet, festményt nem lehet reneszánsz fogalmakkal értelmezni. Más példával azt is mondhatnám, hogy ha a múlt századi ízlésnél megrekedt szemlélettel közeledünk egy nonfiguratív alkotáshoz, biztosan nem látjuk meg benne az értékeket. Pedig nincsenek jó és rossz stílusok, csak jó vagy rossz művek. Az ókeresztény vagy román stílus nem alacsonyabb rendű, csak más mint a reneszánsz ábrázolási mód. Egyszerűen arról van szó, hogy a művészet fejlődésében minden állomás egyenértékű. Ezt az alapigazságot szellemében kellene mindenkinek elsajátítania, mert még csak azt sem lehet mondani: elég. ha tételesen megtanuljuk. így könnyebben tudnánk értékeket keresni a stílusokban és a művekben külön-külön, úgy — talán ez a párhuzam is túlságosan egyszerű — mint a háziasz- szony a piacon a gyümölcsökben: ez a kupac alma, emez pedig körte. Mind a kettő egyenértékű, mert finom és ízletes, de ebben is. abban is találhatunk olyat, amelyik férges. A tárlatok, de maguk a kiállítást rendezők is feladatukból adódóan csak azzal tudnak igazi élményt nyújtani a látogatóknak, azzal fejleszthetik a vizuális kultúra színvonalát, ha csak olyan műveket gondoznak, amelyek értékesek, időtálló- ak. Annyiból persze könv- nyebb a dolgunk, hogy a galériában, a művészteleoen. vagy a múzeumban esősorban vagy ma élő, elismert művészek anyagait, vagy lezárt életműveket mutatunk be. Nem tagadom, hogy sok művelődési háznak, vagy a vállalatoknak, szövetkezeteknek is nagyon nagy szerepe lehet és van az ízlés- és látásmód formálásában, de csak akkor, ha kiállításaikon például az amatőr képzőművészek munkáiból szakmai hozzáértéssel szűrik ki a giccset, az értéktelen alkotásokat. Talán arisztokratikusan hangzik, de a galéria, a múzeum vagy bármely kiállítóterem számomra szentély, ßs, bár recept nincs rá, úgy gondolom. hogy egy tárlat minden apró mozzanatát, elemét úgy kell előre megtervezni, hozzáigazítani az éppen adott anyag természetéhez, hogy a létrejött egész művészeti értékén túl hangulati szempontból egységes, a szó nemes értelmében ízléses, értékes legyen: méltó a szentélyhez. Bálint Judit A KISZ Központi Bizottsága a Művelődési Minisztériummal, a Népművelési Intézettel és a Népi Iparművészeti Tanáccsal egyetértésben pályázatot hirdet a Népművészet Ifjú Mestere cím elnyerésére. A pályázat célja, hogy az ifjúság körében elősegítsék a népművészeti alkotó és előadói tevékenységet, a nemzeti hagyományok ápolását és továbbfejlesztését, a nemzetiségek kultúrájának ápolását. Minden kategóriában pályázhatnak egyének és 2—6 tagú alkotó csoportok. A pályázaton 30 éves korig lehet részt venni a hangszeres népzene, a népdal, a néptánc, a népmese kategóriában, valamint 35 éves korig a hímzés, a szövés, a faragás, a fazekasság és egyéb kismesterségek kategóriáiban. A tárgyi népművészeti alkotásokat és az előadóművészi kategóriában a jelentkezéseket 1986. május 6. és 10. között kell beküldeni a dolgozatokkal együtt a KISZ Központi Művészegyüttes székházába (Budapest, VIII., Rotten biller utca 16—22.) Kern-különlegesség Amikor először hallottam, hogy Kern András nagylemezt készít, nem voltam elragadtatva a hírtől. Mert én is tudom, te is tudod, de bizonyosan ő is tudja: Kern énekelni legfeljebb fürdőszoba-szinten tud. Ügy azonban mindannyian tudunk, űzzük is, mégsem szaladunk vele mindjárt a hanglemezstúdióba. Valaki, akit remek parodistaként már 14 éves korában megismert az ország, izgalommal figyelve minden megmozdulását a Ki mit tud ?-vetélkedőben, aki aztán évek múlva újra országos népszerűségre tett szert a Halló fiúk, halló lányok! című rendszeres tv- műsor állandó szereplőjeként még főiskolás korában, s aki utána, „felnőtt” színészként odáig vitte, hogy magyar filmek és tv-játékok hőse, a Vígszínház rangos társulatának egyik vezető művésze, s mint ilyen az ország egyik legkedveltebb .színészegyénisége lett. az minek téved ilyen mellék- vágányra? És most megjelent a nagylemez, amelynek a címe: Kern. (Hát nem törik a fejüket többé fantáziacímeken a Hanglemezgyártó szerkesztői?) Végighallgattam és elbűvölt. Ha szigorúan vesszük, Gilbert Bécaud sem tud énekelni, Chevali- erre sem a hangja, hanem egész chevaliersége miatt voltunk büszkék, nem szárnyaló énekhangja, hanem utánozhatatlanul sármos egyénisége miatt szeretjük Fred Astrire-t, és folytathatnánk a nem „nagyhangú”, de éneklő és a közönséget éppen énekükkel, vagy azzal is megfogó színészek hosszú sorát. A lemezen található mind a tizenegy dal — egy kivételével — mindegyikének Kern maga írta a szövegét is (Horváth Attila, Bornai Tibor és Laár András voltak a „szöveg-átfésülői”, Kern fogalmazása szerint), és ez azért fontos, mert ellentétben a könnyűzenei és slágergyakorlattal. itt előbb születtek a versek, csak utána komponálták a zenét. Ezek a dalok elsősorban azért jók, mert a szövegek oly vonzók: igazi élethelyzeteket, valódi érzelmeket, végiggondolt gondolatokat fejeznek ki, szellemesen, kellemesen, meghitten, bensőségesen és árnyaltan. Muzsika nélkül egyik-másik talán banálisán hatna. de mindegyik adekvát megzeMűvelődés kis pénzen A kultúra sosem volt elkényeztetett gyermeke a mindennapi költségvetésnek. Az csak a mesékben létezik, hogy valaha is bőségesen áramlott a pénz ennek a kézzelfogható hasznot alig felmutató ágazatnak a táplálására, fejlesztésére. Nincs ez egészen másként a gazdagabb országokban sem, a ráfordítás arányai ott sem vi- gasztalóak. Az UNESCO, az ENSZ Nevelésügyi, Tudományos és Kulturális Szervezete például kénytelen csökkenteni a fejletlen országokat támogató költségvetését az USA és más országoknak a kilépése miatt, ami mögött politikai megfontolások rejlenek. De maradjunk a magunk háza- táján. Érdemes emlékeztetni korábbi időszakokra, amikor a kulturális célokra fordítható összegek a töredékét sem érték el a mostaninak. Igaz, hogy az életrehívott intézményrendszer is éppen csak bontogatta a szárnyait a felszabadulás utáni években. Mégis valahogy több volt a lelkesedés, az ötlet és kezdeményezés, s kevesebb a panasz, a másra — pénzre, ami nincs — váró tétlenkedés, mint napjainkban. Tudom, hogy szentségtörő gondolatok ezek manapság, amikor jóval kevesebb fordítható a művelődési intézmények ellátására, eszközeik gyarapítására, karbantartására, mint kívánatos lenne. Természetesen igazuk van azoknak, akik hadakoznak, amikor azt tapasztalják, hogy a pénzek elosztásakor nem egyszer a gazdasági érdekre szinte dogmaként való hivatkozás háttérbe szorítja a jövőre tekintő oktatási és egyéb művelődési célokat. Sejteni lehet azt is, hogy az elszalasztott lehetőségek pótolhatatlan veszteséget jelentenek majd a kulturális örökséget élvezni óhajtó utódok számára is. Az el nem készült dokumentumfilmek, meg nem jelent szépirodalmi és helytörténeti könyvek, fel nem épült művelődési házak, könyvtárak, levéltárak biztosan hiányozni fognak tíz-tizenöt év múlva. Lehetne sorolni még, hogy milyen aggályok fogalmazódnak meg naponta a kulturális életben. Mégis, a helyzet túldramatizálása helyett, a cselekvésre buzdítás, a tennivalók számbavétele, felmérése lenne hasznosabb. Hiszen az alapok sokkal szélesebbek, megbízhatóbbak, mint néhány évtizede. Visszaidézve a felszabadulás utáni régi korszakot, jut eszembe egy kedves epizód, ami szinte hihetetlenül hangzik ma már. A napokban öreg iratok rendezgetése közben, véletlenül a kezembe akadt egy meghívó, kelt 1949. augusztus 15-én, a feladója Pest vármegye szabadművelődési felügyelője, aki kultúrvezetői tanfolyamra hívta be Kecskemétre — többek között — e sorok íróját, akkori huszonegynehány éves fiatalembert. Leírta a teendőket, helyszínt stb., majd ezeket közölte velünk annak idején: „Jegyzetfüzetet, írószert, takarót, lepedőt és kispárnát, valamint tisztálkodáshoz szükséges eszközöket mindenki hozzon magával.” Gondolom, hogy manapság ugyancsak meglepődne valaki, ha ilyen feimálhá- zottan kellene egy tanfolyamra elindulnia, de akkor ebben nem volt semmi meghökkentő. Mint ahogy azon sem ütköztünk meg, hogy Tetétlen-pusztára a műkedvelő-gárda — mellesleg Gorkij : Kispolgárok című művével — egy teherautó platóján utazott nem a legszebb időben, s nem először ilyen módon. Igen, az volt a „hősi korszak”, ahogy ma mondják, bár akkor senki sem gondolta, érezte annak, csak fiatalok voltunk és lelkesek. Talán hiba is, hogy mostanában szinte félünk ezekről szólani, most is csak a humoros oldala miatt idéztem fel. Hogy miért emlegettem mégis? Mert. tapasztalom, hogy a letargikus hangulat rátelepszik a kultúra művelőire, s ettől meg kellene szabadulni valami módon. Elsősorban abban kell hinni, hogy nemcsak a pénz emeli fel a színvonalat és ösztönöz többre, jobbra, hanem az emberi képesség kibontakozásának. lehetősége, alkalma önmagában is. Amit viszont meg kell teremteni. Magyarán szólva: a meglévő kicsi pénzt inkább az öntevékeny népművelők utaztatására, terem és eszközigényeinek kielégítésére, szakkörök fenntartására, az igazi népművelésre kellene fordítani, semmint a méregdrága haknik, a látványos rendezvények támogatására. A „kis pénzek” jobb, célszerűbb elosztásával lehetne a helyzeten segíteni, és fokozott megbecsüléssel, hogy még néhányan se tarthassák „fantasztának” az áldozatkész népművelőt, és „megszállottnak” a szabadidejét is ilyen célokra fordító pedagógust. F. Tóth Pál nésítést kapott (Másik János, Bornai Tibor, Heilig Gábor, Novák János, Horváth Attila. Laár András és szegény Máté Péter a zeneszerzők), és így vált minden egyes dal kerek egésszé. Illetve még nein így: szöveg és zene •tjdzán egységes egésszé Kern előadásában vált ebben az eredeti egyénisége, groteszken fanyar és szeínérmesen lírai személyiséget egyszerre tükröző. költőien kiváló színészi-előadói produkcióban. Vagyis olyan remek színész, és olyan originális előadó Kern, hogy az sem baj, ha énekel. Sőt, néha egyenesen jó, hogy dalra is fakad, legalábbis ami a nagylemezét illeti. Ez egyfajta Kern-különlegesség. A fiataloknak bizonyosan fog tetszeni, valószínűleg a középkorúnknak is. B. T.
