Szolnok Megyei Néplap, 1986. március (37. évfolyam, 51-75. szám)
1986-03-01 / 51. szám
8 Irodalom» művészet 1986. MÁRCIUS 1. Péntek Imre: ányszor leírtam életrajzaimban: „apám fűrészüzemi munkás”, aztán „nyugdíjas”, utoljája: „fűrészüzemi munkás volt”. A variációk végesek Lassan tíz éve halott. Szikár, kockás, kiberetvált bajuszé, jóvágású férfi. Az arca bíborszínbe játszik — talán mert nem vetette meg a bort, bár részegen sohasem láttam —, jellegzetes sas- orra minden fényképen feltűnik Emlékszem egy csoportképre, valahol Keszthelyen készült, ahol a többiek közt éppen ezzel hívja föl magára a figyelmet, meg kihívó tartásával, azzal a kiállással, hogy én vagyok valaki. Tartását — pedig olykor görnyedten járt — én is megcsodálhattam, igaz, csak titokban. Ahogy a gyerek apjára néz föl... Talán az arca elrendezésében vagy öszehúzott szeme állásában rejtőzött az a szigor, ami első látásra mindenkit megkapott. Szigor és fegyelmezettség — ez volt az életeleme. A rendetlenséget nem viselte el sem otthon, sem munkahelyén, a „fűrészben”, ahol negyven évet húzott le — kis megszakítással.. Amíg börtönbe ült, s a néhány hónap munkanélküliséget leszámítva szabadulása után, ’58—59-ben. A harmincas években kezdte a rönköt gurítani, a deszkát mág- lyázni az akkor még Esterházy-fa- telepen, L-ben. 15 éves lehetett. Aztán mert felettesei is észrevették benne a rend mániákusát, gyorsan előre avanzsált, „térmester” lett amolyan rakodási felügyelő a vágott anyagok terén... Nyilván érzéke is volt hozzá, rendszeretetét is kiélhette, és kiválóan ismerte a fát, a fa tulajdonságait. Azt, hogy mit bír el a felfűrészelt deszka, hogyan kell tárolni, hogy hibátlanul száradjon ki, vetemedés, repedés nélkül. Csak hát az a hat elemi... Ennyire futotta az iskolázás, nem többre... Az is igaz, tizenegyen voltak testvérek; kinek föld jutott, kinek szakma... De magasabb iskolára nem jutott egyikőjük sem. Későn nősült, harminckét éves korában. Módos lányt vett el, bár — mint később kiderült — a szíve máshová húzta. S ami érdekes: aj: anyám ismerte vonzalmát, de nem bántotta, nem zavarta. Sőt, talán büszke is volt a „hódítására”. Még különösebb, hogy a régi „kedves” — ahogy el-elhangzott évődő gunyorosan — anyámnak őszinte jó barátnője lett. A családok is össze- összejártak, segítették egymást. Aztán jött a gyerek — vagyis én. Apám alakja távoli idegenként bukkan föl gyermeki világomban: a szülői szigor, néha kegyetlen fenyegetése, cifra káromkodások formájában. Akitől tartani, félni kell. Ezért tűnt különleges élménynek, amikor néha az ágyam szélére ült elalvás előtt, és mesélt. Furcsa meséit nem találtam az olvasott könyvekben, inkább fabulák-anekdoták voltak, amelyeket talán ő is anyjától, nagyanyjától hallott. Az ördögről, aki elment a kovácsért, hogy pokolra vigye, ha ki nem találja, hány éves? A tolvaj cigányról, aki a pap budijába merült el, hogy megmeneküljön a lefülelés elől. . . S a koporsószállító autó utasáról, aki a koporsóba bújik az eső eleredtén. . . Belémvésődött mind a három, ma is szinte szó szerint el tudom mondani őket. Aztán hosszú időre elhalványult alakja: eltűnt, etlávolodott még inkább tőlem. Inkább anyám mesterkedett munkára fogásomon, s házi feladataim körül. Ezzel sem akadt sok tennivalója, mert jól tanultam. Apám „csak” dolgozott; ő volt a biztos háttér, a kenyérkereső. Morgása már elegendőnek bizonyult, hogy rádöbbenjünk: hibáztunk. Talán hatodikos lehettem, amikor kínos szerepbe kényszerült, az üzemben is, otthon is; ahogy a rossz „szoc. reál” regényekben meg van írva: „negatív hős” lett. Gazdasági szabotázzsal vádolták. Az ötvenes évek vasfegyelme őt, a „minta-dolgozót" is kikezdte: az iszonyú nyomásnak ő sem tudott megfelelni. Hajszolta a terv, szorította az emberség. Kevesebb munkáért „többel” számolt el, s „leleplezték”. A norma útvesztőiben lavírozva próbálta némi plusz keresethez juttatni munkatársait Magát nem. Talán ez volt a szerencséje, ezt írták javára a bírósági tárgyaláson, s nem csukták be. A börtönt megúszta, de „szocialista karrierje” kettétört. Visszaminősí-Szavak a sötétbe tették térmesternek: oda került ahol a frissen vágott, jóillatú fenyő- és tölgydeszkák máglyái katonás rendben sorakoztak, s ahova én is szívesen hordtam neki az ebédet. A fatelep titokzatos világa engem is delejesen vonzott, maga volt a gyermeki paradicsom. A kisvasúi vágányain pámvádlikat toltak, hol üresen, hol megrakva — néha fel- kéredzkedtem rájuk, vagy magam is tolhattam őket, hogy aztán a kellő gyorsulás után fölugorjak rájuk. Aztán ott dohogott a félelmetes, nehéz gőzmasina, amelynek lángoló torkában irgalmatlan mennyiségű fahulladék tűnt el. A hatalmas fém kerekek forgása, s szíjak surrogása szinte elkábított —, s ha nincs G. bácsi, a gépész, aligha merészkedtem volna közelébe. De ő kézen fogott, és szépen elmagyarázta, hogy is működik az egész, ö adta az első fizikaórát méghozzá eredeti nagyságú szemléltetőeszközök segítségével. A nagycsarnokban sivítottak a gatte- rok, hosszú szál rönköket vonszolva magukhoz, fogaik közé, hogy a másik oldalon előbukkanjanak a fehérlő deszkaszálak. Minden rándulás után fűrészpor-permet szökött a magasba, s hullott szét mindenfelé. Mintha puha süppedő szőnyegen jártunk volna a magas boltívek alatt. így érkezett el 1956... pám igazán zárkó- zottan élte át az „eseményeket”; végezte munkáját, s bár beválasztották az üzemi munkás- tanácsba, nem fogadta el a megbízatást. A szerencsétlen véletlen mégis rátalált; ’57 januárjának egyik dermesztőén hideg éjszakáján ismeretlen vendégek kopogtak be hozzánk. Mint kiderült, „eltévedt” pestiek, akik meglehetősen átlátszó mesével kértek kétségbeesetten szállást — egy éjszakára. Egy nyolcéves gyerek is volt velük, megesett a szívünk rajtuk, nem küldtük tovább őket. Az egy éjszakából egy hét lett. . . Hamarosan színt valottak, elmondták azt, amit úgyis sejtettünk: a közeli jugoszláv határon akarnak átjutni. Aztán, irány a Nyugat. Nem ők voltak az egyetlenek, akik errefelé sodródtak... Családok kerekedtek föl könnyelműen s vágtak neki a kétes bizonytalanságnak. Bízva abban, hogy nem jelentik fel őket. Mert akkor már szigorú rendelet szólította fel a lakosságot, hogy a „gyanús” szándékú emberekről értesíteni kell a rendőrséget. A nálunk ragadt „pestieket” is föl kellett volna adni — apámon múlt, hogy nem így történt. Embersége másodszor csalta csapdába, de ebből már nem tudott kimászni. . . Az üzemben szólt a határmenti „átmentőnek”, akik jó pénzért megmutatták a rejtekutat a mind szigorúbb határzáron át. .. A „pestiek” — miután az üzlet létrejött — nem elégedtek meg a maguk menekítésével, újabb ismerősöket csábítottak le a fővárosból. Mindegy, ők átmentek, apám itt mardt. S maradtak az ügyeskedő embercsempészek is, akiket abban az időben szinte felvetett a pénz. . Egy féktelen mulatozás alkalmával aztán csak lebuktak; valaki előtt dicsekedtek, valaki besúgta őket, s a feljelentés se késett. . . A nyomozás során felgöngyölítették a „hálózatot”, s a tárgyaláson apámra is rávallottak. Most már nem segített rajta semmi, sem a kitüntetések sem az üzem elismerő véleménye sem a pártfogók kérlelő telefonja: kilenc hónapot kapott. Vétkesen? Igaztalanul? Túl szigorú ítélet vagy enyhe? Nehéz ezt ma eldönteni. . . Akkor már öcsém is megszületett, ötéves volt. Hogyan éltük túl ezeket az időket, előttem máig rejtély. Kereset nélkül, apai támasz nélkül. . . Bizonyára rokoni segítséggel. De így is keményen megkoplalva ezt az időszakot. Fölmerült az is, hogy kivesznek a gimnáziumból, nagyon hiányzót! a kerestem, . . Valahogy mégis megúsztam. Nyáron viszont keményen dolgoztam egy mérnök mellett, figurásként; tíz-tizenkét óráztunk, de össze is jött havi 1700—11100 Amit természetesen az utolsó fillérig. hazaadtam. Apám teljesen őszülten szabadult, s még szótlanabb lett. Engem a némasága bántott legjobban szinte megrémített. Nem panaszkodott senkire, félelmetes hallgatá sából mégis sütött hegy szörnyű néltánytalanság érte, s ő halálosan neg van sértődve. Nem reklamált' lem könyörgött senkinek, néha foj- ottan ennyit mondott — ami a íedvelt szavajárása volt — „Ilyen lem létezik Európában...” S nem i büntetésre gondolt, hanem a szer- ;ehagyott ruhadarabjaimra, vagy a ■nosatlan edényekre. Anyám szaladgált érdekében, logy újra dolgozhasson. Nyilván ipám úgy vélte, ha majd eljönnek lozzá könyörögni, akkor kegyesen genlően bólint... (Minek annyit iecsegni?) De a békéltető delegáció césett. .. Ayám kilincselt a legfelsőbb fórumokon, hordta a kitünte- éseket, okleveleket — a megbocsá- ;ás kérvényeit — s nem is eredménytelenül. Az öreget visszavetek a „régi helyére”, a beosztását is újból kiérdemelte: a térmester- séget. S lassan-lassan minden a megszokott mederbe terelődött: hegedni kezdtek a régi sebek. Amikor felvettek az egyetemre. 5 kísért ki az állomásra. Először életünkben megöleltük, megcsókoltuk egymást.. . (Később ezt a csókot olyasfajta Júdás-csóknak éreztem, hisz ezzel pecsételtem meg „árulásomat”, elszakadásomat mindattól, ami még valamelyest az 6 közegéhez, értékrendjéhez kötött. ..) Néha fölrémlett bennem annak a fájdalma, hogy ilyen szé- dítően eltávolodtunk egymástól hogy nem értjük, nem érthetjük egymást. (Most én tűnhettem szinte ismeretlen idegennek szemében mint valamikor nekem ő...) Írásaim megjelenése után szerettem volna a véleményét hallani. Szerettem volna, ha fölnéz, ha büszke rám. De láttam ezt a szakadékot már nem tudjuk „átbeszélni”, jobb ezt hagyni. Tudomásul vettem, hogy ,első generációs” értelmiségként kereshetek szellemi „pótapát”, akivel intellektuális életet élhetek, akinek alakja betölti ezt a kínzó űrt. Mind értetlenebbül figyelte vándorlásaimat, „lázadásaimat”; tőle aki negyven évig ugyanazon a portán lépett be, mindig „fújás” előtt! — meglehetősen távol állt az a társadalmi színtér, ahol egyre otthonosabban mozogtam... Nyugdíjasként mégis kapott néhány derűs, nyugodalmas évet; kezdte élvezni a szerény komfortot, a gázt, a fürdőszobát. És persze, szenvedélyes tévé-néző lett belőle is... Puritán vagy igénytelen volt? A szűkösség beidegződéseit nem tudta levetkőzni; „pazarlásnak” tekintett mindent, ami nem szolgálta közvetlenül a megélhetést. Egyedül a szőlőhöz ragaszkodott — apai örökségéhez. A szépen zöldellő, lepermetezett kacsok, levelek iránt érzett némi gyengédségét, talán nekik mesélte el azt is, amit nekem nem. . . Egyszer „kísértésbe” vittem, kiváló soproni vörös borral állítottam a házhoz, s ezzel kínáltam. De ő hümmögött, fintorgott.. A karcos, nohás „kövecshegyi” riz- ling ízét már ismerte ínye, s öreg korára minek változtasson. Beláttam igaza van. A betegséget nem ismerte; a zsib- basztó érszűkületet is csak afféle apró kisiklásnak tekintette, amit az orvosk úgyis rendbehoznak. A pesti érsebészeti klinikán azonban láthatta, a rátörő kór nem viccel; szobatársai, akik ép tagokkal foglalták el ágyaikat, gyakran távoztak kéz és láb nélkül, csonkoltan a kórteremből. Ügy tűnt, az ő műtétje sikerült. . Gyógyultan engedték haza. Gyorsan összeszedte magát, s még hetvenévesen is megszégyenített erejével, munkabírásával. Mindaddig míg mind szörnyűbb fájdalmak kezdték gyötörni, s ismét kórházban kötött ki. .. Nem akart menni, „jó lesz neki otthon is”, mondta. . n találkoztam vele utoljára. Iszonyú soványon feküdt a kórházi ágy gyűrődéseiben. Borostásan. Fehérre sápadtan. Már csak motyogni tudott. Alig értettem a szavait. A fájdalommal birkózva is fegyelmezte magát, mint ahogy szokta. így élt, így haldoklott, így halt meg egy vasárnap hajnalban Anyám hiába vitte neki a kedvenc ételét, a „totyogós" túrósrétest, amit csak ő tudott „igazira” sütni. Amikor elkészülődtem, megfogta a kezem. Szorosabban és hosz- szabban, mint máskor. Valami fontosat akart közölni, valami olyat, amit a mi családunkban soha nem illet kimondani. Nyirkos, hideg ujjai szinte beleragadtak a tenyerembe. Szavai lyukszerű száján alig-alig fértek ki, és értelmüket veszítve legurultak a párna visszhangtalan süppedéseibe. Föl akart emelkedni a búcsúzkodáskor: egy férfi ilyenkor is adjon magára. De erőfeszítése nem járt sikerrel, visszahanyatlott az ágyba. Mély kábulatba zuhant, horkolva lélegzett... Megrendülésemet alig tudtam titkolni; ha ismerősre akadok bizonyára elsírom magam. De idegenek voltunk az idegenek között, apám a kórteremben, én a hidegfehér folyosó kockakövein lépdelve. Sokáig nem tudtam megmosni a kezem. Talán nem is mertem. Az állomás vécéjében fölkavart belsővel dörzsölgettem ujjaimról a ragacsos nyirkot. . . Csak később derült ki, apám halálverítékét mosogattam ki a pórusaimból. „Fűrészüzemi munkás volt”. Hagyatékát időinként számba veszem. A néhány tréfás történetet, a cifra káromkodásokat. Kimeríthetetlen fantáziával cifrázta, elkerítve istent-embert-országot, beleszorítva a megélhetés felülkere- kedését a mindennapos küszködésen; s persze nem hiányozhatott az a kis „piszokszem — az alkalom — sem, amely köré az egész mű kigyöngyösödött. Tőle való örökségem az önpusztító bizalom másokban. A gőgös önzés egészen speciális esete. A „Bizalmatlanságunk igazolja mások csalását”-féle hiúság. A tülekedésből való félrehúzódás. A rendetlenségből a rendre való áhítozás. temetésikor valamikori érettségiző ruhámban ácsorogtam végig az egész szertartást, belekomo- rodva ebbe a ke- gyeletes fölfordulásba. És hetven év után sem a pap, sem más nem dobott utána néhány elismerő szót. amitől egy kissé emberebbnek érzethettük volna magunkat. Születőnek és halandónak. Falusinak és otthon lévőnek. Amivel megilletni szükséges egy kihamvadt munkáséletet. De ez a szótlanság is árulkodott. Arról, hogy apám igazában nem tartozott sehova, szűk mezsgyén lépdelt, a tisztesség maga alkotta fogalmai szerint, s nem csatlakozott a „hadhoz”. A tágabb világ értetlenségével élt, ennek a némasága búcsúztatta. Lelkem könnyebb!téséért szólok halála után abba a sötétségbe, ahonnan ő már nem fog visszafelelni soha sem. Fodor András: Felhő Felhő kék-szürke árnya alatt remeg a város. Hegyen ülök, homlokomon egymást üti a nap, a szél- Följebb a hó bujkál, de már a völgyben gyűl a zöld. Túl a torony mögött a ház, ahol kínlódtam, száműzött. Megváltott örömöm talán a pára hűs ernyője lenn. A vízszintes halál, a reggel volt leggyötrelmesebb, mikor az álom rése közt kinyílt az irgalmatlan ég. Mindig az istállóba zárt fogolyra gondoltam, kinek egy rozsdás lánc jutott csak, hogy felhúzza magát. Az ablakból a hegycsúcs is jeges közönybe fagyva állt. Igaz, egy asszony biztatott, kísérjem el az Aranyhidakig. Most vígan érte küldeném eszméletem kék szőnyegét de tegnap mikor ráköszöntem, már nem emlékezett rám. Pardi Anna: Néha Néha az élet oly bensőséges mint anyák leveléből egy sor átlátható reményteljes ragaszkodást sugalmazó Máskor összetépett papír tűrhetetlen gondolatsor vihar elől futó szélvész csalán elé térdeplő tövis ülő akt Irodalmi oldalpárunk képeit Czóbel Béla szolnoki kiállításának anyagából válogattuk. H A A E
