Szolnok Megyei Néplap, 1986. március (37. évfolyam, 51-75. szám)

1986-03-29 / 75. szám

Irodalom» művészet

1986. MÁRCIUS 29

Pósfai János

FELTÁMADÁS

PSALM

hun gVb 'I C u g

Ágotha Margit: Kodály emlékére

Ágai Ágnes:

Húsvéti képeslap

A fülemben zúgó harangok, mezítláb sétálok a pocsolyában, szél csóválja a fűzfák fejét, csiklandós a fű, lúdbŐTÖs a tó, kacsák riszálják hátsójukat, a nádasban egy kiszolgált ladik. Zúgnak a húsvéti harangok, a kölniszagű harangok, a dűlőúton sárba vájt keréknyom, szolmizál az erdő, duzzadt csecsét kínálja a faág. Megkondidnak a hegyek, a lejtőkön hímestojások gurulnak, meszelt házfalon játszik a napfény, fürtökben lóg az orgona, feltámadnak a meg nem haltak, konganak a félrevert szívek.

Dienes Eszter:

tebéncsordát, lelegelni

a végtelent 1

Fohász

Legyen májusvirág,

essen le hold és harmat,

Adj orgonákat, felbúgó

ültesd ingünk mögé

tavaszi eget

tavaszi forradalmad!

Bába Mihály:

A földárus

agyhét elején megindulnak az asszonyok a temetőkbe, hogy rendbetegyék a sírokat. A kis kapa táncol a kezükben, a vasgereblye finom homokká őr- li a hamuszínú hantokat. Vigyázva lépnek a sírok süppedő humuszán, leszedegetiik az ősszel kirakott koszorúk, virágok fonnyadt maradványait, meglazítják az árvácskák bokrait; nyújtózkodva kigyomlálják a korai gaztöveket, s jóleső érzéssel állnak meg a holtak ágya végén. A szemük az elvégzett munkában gyönyörködik, a szívükben megsajdul valami üzenetféle a lent pihenőknek.

öcsémmel mi is indultunk. A mi sírunk — így mondjuk, pedig voltaképpen szegény anyánk, szegény apánk, éltében soha nem látott kicsi testvérünk pihen a földben — nem szebb a többinél, de nyugtot ád, hogy mindig nyílik rajta a virág, a gondozás jelei ősztől tavaszig, tavasztól őszig meglelhetők a betonkeretes sír- domborulaton. Nem a „mindenki megy, menjünk hát mi is”, hanem valami belső parancs sugallatára indulunk. Halottaink parancsolnak, kik addig élnek, míg a belső hangot halljuk. Kitől egyetlen virág se jut már, annak az emlékezetével baj van.

Mostanság senkit sem érhet vád, hiszen olyan szép a temetőnk, amilyen soha nem volt. A temetőárokból kiirtották a bozótot, új kerítést húztak, kicsi fenyőket ültettek körös-körül a kerítés tövében, az utak szegélyein.

És szaporodnak a síremlékek; csiszolt kövek, márványlapok őrzik azok nevét, akiknek hajdan neve sem volt. Az itt nyugvók neve az engedelmesség volt, mert parancsolt a kakaskukorékolásos hajnal, a harangkondulásos tél, a megnyújtott este; „ezt még elvégzem, hogy holnapra ne maradjon” reménytelensége. Az éhes gyomor osztogatta a parancsot. A négygyermekes, az ötgyerme- kes, a hatgyermekes, a hétgyermekes, a nyolcgyermekes napszámos családoknak az uradalom földje. A kélholdasoknak, az ötholdasaknak, a tízholdasoknak a felkapaszkodás éhe. A böjti szelek átfésülték az erdőt, a hófoltos mezőt, és elhozták a tavaszt. A tavasz újra parancsolt. A szikkadt földibe vetni kellett a magot, ültetni a krumplit, a babot. Kikelt a vetés, jött az első kapálás, a második kapálás: egyelni kellett a répát, ritkíitani a kukoricát, kapálni a mákot, kiszedni a búzából a rozsszálakat; kaszálni a lucernát, a rétet. Készülni kellett az aratásra, asztagba rakni a gabonát, csépelni, tarlót hántani; földbe juttatni az őszit. Lombhullástól járni kellett az erdőt favágásért; kosarat, zsombort kötni téli esték párás melegében. Aki itt nyugszik, csaknem mind így élte le az életét.

A gyerekkor szűkülő tereiről integetnek vissza, s az arcuk egyre fakul. Fekszünk hanyatt, lapulunk a csendben, és'sor- ra vesszük: ki is volt az első halottunk ? Tán Lina néni, a Puk- lér-gyerekek ráncos kis öreganyja, aki maszatos kezünkbe zsíroskenyeret nyomott, hogy megvédjen bennünket a csavargástól. Vagy az öreg ácsmester, akinek a fia is aggként omolt már össze. Am” kor az apját temették, fölhú- zódzkodtunk a toronyba. Akkor láttam először harangot közelről.

Nyikorogtak, rengtek a gerendák, féltünk a lengő harangtól, s a döndülésben megfájdult a fejünk. A huzalt levitte a sapkámat, a toronyablakból láttam, hogy repül, hintázik az lefelé. Játszottunk, odafenn a temetés alatt, s elvétettük a harangozást: akkor is kongattunk, amikor az öreg ácsmestert már leengedték a sírba.

Jönnek a rég eltávozottak. A faluvégen kezdjük a szélső háznál; így könnyebb a számbavétel. Rakogatjuk egymás mellé a neveket: ez él, ez már meghalt; leltárt veszünk élő és holt ismerőseinkről, miközben rádöbbenünk: ez a f'alu már nem az a falu. Gyermekkorunk félnőtt szereplőit itt leljük meg a fűszagú, földszagú mozdulatlan halmok alatt.

Halottak napján itt találkozunk azokkal is, akik látogatóba még hazajárnak létező rokonaikhoz, vagy ide a temetőbe, halottaikhoz. Koszorút hoznak, megnyugvást visznek. Némán körbeóllják a sírt — a halottakhoz nem szoktak beszélni —, meggyújtják a kegyelet gyertyácskáit, s e hangtalan együttlét után megkeresik az ismerőseiket, a gyerekkori pajtásokat, hogy „jé, de meggyarapodtál”, „ez nem igaz, ez a te fiad”, a te lányod!” — felkiáltásokkal tudomásul vegyék a száguldó éveket.

Igen, igen: a sírkövek!

A mi sírunkra is került egy. Nem cicomás, fekete márványbetétes, tövises-krisztusfejes. Egyszerű. Egy reggel lementünk a folyóhoz. Még nem szállt fel a harmat, bíbor ágyából akkor kelt a Nap, s mi ásni kezdtük a folyó hordalékát. Föhenyt raktunk zsákokba, felcipeltük a föhenyes zsákokat a meredek parton, két kerekű kulión hazahordtuk öcsémék udvarába, ahol már készen állt a magunk álmodta forma. Saját kezünkkel, verejtékezve készítettük el apánknak, anyánknak az emléket. Szép ez a sírkő. Középen egy oszlop nyúlik fel, abból ágazik ki két szárny, a szárnyakon egy-egy kis márványlap: az egyiken ÉDESANYÁNK, a másikon ÉDESAPÁNK — aranyozott betűkkel. Aztán a kuliót kivonszoltuk a temetőbe. Hordtuk a föhenyt, a cementet, gyömöszöltük a puha masszát kalodába: így öntöttük meg a sírkeretet. Kilenc vasoszlop áll ki a keretből — vékony vaslánccal összefűzve. Körbe ölelik ezek az oszlopok a sírban nyugvókat, mint egy eleven kerítés. Rajtunk kívül senki se tudja, hogy mindegyik oszlop egy-egy jelkép: kilenc gyereket szült édesanyánk ...

Nyüzsög a temető a nagyhét elején. Hajlott derékkal. M. néném is kicsoszog. Hajdanán együttroptuk a táncot a csárdás ütemére, mind kidőltek a táncosok a kultúrház- ban, csak mi ketten vertük a taktust. Járt a lábunk, rezgeti a testünk, izzadt, lihegő hajszában kör- beforgott a báli terem: síkos tenyerével nekünk tapsolt mind, aki nem bírta velünk az ütemet; a cigányok ujjbögyén vér serkent, de .mi még mindig mutattuk, hogy sose halunk meg! — mígnem én, az M. nénémhez képest siheder tacskó, szántszándékkal megbotlottam, hogy véget vessek az őrületnek, mert néném még mindig járta volna Fölszisszenne minden mozdulatra a derekába kúszó fájdalomtól, de nem teszi mert az emlékek felszivárognak az ő gondolataiba is.

— Eljöttetek?

— Eljöttünk — feleljük engedelmesen. — Rendbe tesszük a sírt.

Ásunk, hupálunk, porhanyítjuka földet; úgy dolgozunk, mint egy veteményes kertben.

— És arra emlékszel-e? — bök néném ujjával az öregerdő felé.

— Mire is? — kérdezek vissza.

— Hát arra, amikor elevenen elástuk magunkat a barna földbe.

Néz, ránk hinti aszalt mosolyát, és nyomatékül hozzáteszi:

— A ti bunkerotok ott volt a mienk mellett, jobbról meg a Lajos bátyátoké. Valaki fehér lepedőt kötött egy botra, azzal integetett a távoli dombok felé. Szelestén akkor már ott voltak az oroszok.

Emlékszem-e? Hát hogyne emlékeznék! A háború végnapjait éltük. Reggel arra ébredtünk, hogy szekerekkel, talyigákkal vonul a nép a temetői úton. Mentünk a többi után. Cókmókkal a hátunkon, vonult a mi családunk is. — Ki tudja, miféle ősi ösztön mozdított ki bennünket addig biztonságosnak

hitt. öreg hajlékainkból. Mint hajdan őseink a török elől a nádasokba, úgy vonultunk mi is. Hova? Merre? A temető melletti dombokon beástuk magunkat a földbe. Ültünk a szalmán, imádkoztunk,

és rettegve vártuk: mi lesz?

élű tán két katonáD

val kijött a kisbíró a faluból. Haladéktalanul vissza kell költözni a faluba; ez volt a parancs. A katonák elnyűtt arcán elsimult a mosoly, amikor megláttak bennünket a bunkerek szélén.

— Davaj, davaj — mondták és integettek. Mutatták: nem kell félni, nyugodtan hazamehetünk.

Vége a háborúnak, vagy mi történt? Engedelemesen cihelődtünk, és hazatértünk szegényes hajlékainkba.

— Az volt a mi feltámadásunk — mondja M. néném, és nevet. Ráncos arcán igazgyöngyként leperdül egy könnycsepp. Mitől? Sír, vagy nevet?

öregerdő feltűzi az ágvégekre a napocskát. Nagyhéten még korán esteledik Hosszabb napokon, nehéz munkában mennyire vártuk, siettettük a naplementét. Apám a homlokáról letörölte a verejtéket, anyám megigazgatta a fején a keszkenőt: látjátok megint este lett... Életemben annyifelé jártam: magas hegyek között, síkságok fölött, tenger habjaiban láttam búcsúzni a Napot, de így, ahogy az öregerdő fölött elszáll, nem láttam sehol. A bölcsőhely ajándéka ez annak, aki meglátja. A bölcsőhelyé, mely itt e dombon számunkra véget ér. s az időtlenségben végtelenné válik.

— Hát kész lettetek? — hallik a sírok közül.

— Befejeztük. Elegyengetve, megporhanyulva a föld; megrezdül- nek az árvácskák lepke-szirmai. Kiskapával a hónuk alatt mennek az asszonyok hazafelé. Arcukon a megnyugvás, a közelgő ünnep fénye.

Fazekas elégedetten csukta össze rajztömbjét. Tucatnyi vázlatot csinált az erdőbe nyúló halastó partján. Most örül igazán, hogy magával hozta erre a délelőtti kirándulásra is rajztömbjét. Cigarettára gyújtott, nézte a tó alig mozduló tükrét, a parton sorakozó fákat, az erdő előőrseit.

Hevesen tűzött a déli nap, amikor a gödrös makadámúton baktatott az országúthoz. A kis település felől váratlanul egy lovasszekér fordult az útra, s a poroszkáló lovak néhány perc múlva utói is érték. A bakon vékonydongájú. deres hajú, borostás arcú ember ült.

— Hó, Ráró — húzta meg a gyeplőt. A lovak rögtön megálltak. — A kövesútig? — kérdezte Fazekastól. — Akkor üljön ide mellém, a lovak lábai mégiscsak gyorsabbak.

— Köszönöm — mondta Fazekas, és már kapaszkodott is fel a bakra.

Különös, furcsa szekér volt, oldala alig egy arasznyi magas colos deszka. Fazekas kétszer is hátrapillantott, hinni nem akart a szemének, a szekéren porhanyós, humuszos föld volt. A szekeresgazda mosolygott.

— Csodálkozik az úr? A magam földjét viszem, eladtam. Négyszáz forintért. Egy szekérrel. Tavasztól őszig naponta két-három szekérrel adok el. Keresik, mint a cukrot, az új villatulajdonosok. Tudja, ott a vízparton sziklás, köves, kavicsos, szóval rossz a föld.

Fazekas cigarettával kínálta az öreget. Csak sokára kérdezte meg:

— És mondja már, kedves bátyám, honnan van magának ennyi földje, hogy tavasztól őszig szekérszámra árulja?

— Az erdő alatt van a házai* egy nyolcholdas telken, van ott bőven. Már negyedik éve árulom, de még öt év múlva sem fogy eL És jó árat kapok érte.

A lovak közé csapott, s amikor látta, hogy Fazekas hitetlenkedve pislog rá, folytatta.

— A tízszeresét, mintha úgy holdanként eladnám. Tudja, ezt akkor fundáltam ki, amikor a gyerekek szétszóródtak, s a feleségemmel maradtam a sok földdel, a sok jószággal. Belerokkanunk, ha ketten

Agotha Margit: Tájkép Berzsenyihez