Szolnok Megyei Néplap, 1986. március (37. évfolyam, 51-75. szám)

1986-03-29 / 75. szám

Irodalom» művészet 1986. MÁRCIUS 29 Pósfai János FELTÁMADÁS PSALM hun gVb 'I C u g Ágotha Margit: Kodály emlékére Ágai Ágnes: Húsvéti képeslap A fülemben zúgó harangok, mezítláb sétálok a pocsolyában, szél csóválja a fűzfák fejét, csiklandós a fű, lúdbŐTÖs a tó, kacsák riszálják hátsójukat, a nádasban egy kiszolgált ladik. Zúgnak a húsvéti harangok, a kölniszagű harangok, a dűlőúton sárba vájt keréknyom, szolmizál az erdő, duzzadt csecsét kínálja a faág. Megkondidnak a hegyek, a lejtőkön hímestojások gurulnak, meszelt házfalon játszik a napfény, fürtökben lóg az orgona, feltámadnak a meg nem haltak, konganak a félrevert szívek. Dienes Eszter: tebéncsordát, lelegelni a végtelent 1 Fohász Legyen májusvirág, essen le hold és harmat, Adj orgonákat, felbúgó ültesd ingünk mögé tavaszi eget tavaszi forradalmad! Bába Mihály: A földárus agyhét elején meg­indulnak az asszo­nyok a temetőkbe, hogy rendbetegyék a sírokat. A kis ka­pa táncol a kezük­ben, a vasgereblye finom homokká őr- li a hamuszínú hantokat. Vigyáz­va lépnek a sírok süppedő humu­szán, leszedegetiik az ősszel kira­kott koszorúk, virágok fonnyadt maradványait, meglazítják az ár­vácskák bokrait; nyújtózkodva ki­gyomlálják a korai gaztöveket, s jóleső érzéssel állnak meg a hol­tak ágya végén. A szemük az el­végzett munkában gyönyörködik, a szívükben megsajdul valami üzenetféle a lent pihenőknek. öcsémmel mi is indultunk. A mi sírunk — így mondjuk, pedig voltaképpen szegény anyánk, sze­gény apánk, éltében soha nem lá­tott kicsi testvérünk pihen a föld­ben — nem szebb a többinél, de nyugtot ád, hogy mindig nyílik rajta a virág, a gondozás jelei ősztől tavaszig, tavasztól őszig meglelhetők a betonkeretes sír- domborulaton. Nem a „mindenki megy, menjünk hát mi is”, hanem valami belső parancs sugallatára indulunk. Halottaink parancsol­nak, kik addig élnek, míg a bel­ső hangot halljuk. Kitől egyetlen virág se jut már, annak az emlé­kezetével baj van. Mostanság senkit sem érhet vád, hiszen olyan szép a teme­tőnk, amilyen soha nem volt. A temetőárokból kiirtották a bozó­tot, új kerítést húztak, kicsi fe­nyőket ültettek körös-körül a ke­rítés tövében, az utak szegélyein. És szaporodnak a síremlékek; csiszolt kövek, márványlapok őr­zik azok nevét, akiknek hajdan neve sem volt. Az itt nyugvók neve az engedelmesség volt, mert parancsolt a kakaskukorékolásos hajnal, a harangkondulásos tél, a megnyújtott este; „ezt még el­végzem, hogy holnapra ne marad­jon” reménytelensége. Az éhes gyomor osztogatta a parancsot. A négygyermekes, az ötgyerme- kes, a hatgyermekes, a hétgyer­mekes, a nyolcgyermekes napszá­mos családoknak az uradalom föld­je. A kélholdasoknak, az ötholda­saknak, a tízholdasoknak a felka­paszkodás éhe. A böjti szelek át­fésülték az erdőt, a hófoltos me­zőt, és elhozták a tavaszt. A ta­vasz újra parancsolt. A szikkadt földibe vetni kellett a magot, ül­tetni a krumplit, a babot. Kikelt a vetés, jött az első kapálás, a második kapálás: egyelni kellett a répát, ritkíitani a kukoricát, ka­pálni a mákot, kiszedni a búzából a rozsszálakat; kaszálni a lucer­nát, a rétet. Készülni kellett az aratásra, asztagba rakni a gabo­nát, csépelni, tarlót hántani; földbe juttatni az őszit. Lombhul­lástól járni kellett az erdőt favá­gásért; kosarat, zsombort kötni téli esték párás melegében. Aki itt nyugszik, csaknem mind így élte le az életét. A gyerekkor szű­külő tereiről in­tegetnek vissza, s az arcuk egyre fakul. Fekszünk hanyatt, lapulunk a csendben, és'sor- ra vesszük: ki is volt az első ha­lottunk ? Tán Li­na néni, a Puk- lér-gyerekek rán­cos kis öreganyja, aki maszatos ke­zünkbe zsíroske­nyeret nyomott, hogy megvédjen bennünket a csa­vargástól. Vagy az öreg ácsmes­ter, akinek a fia is aggként omolt már össze. Am” kor az apját te­mették, fölhú- zódzkodtunk a to­ronyba. Akkor láttam először ha­rangot közelről. Nyikorogtak, rengtek a geren­dák, féltünk a lengő harangtól, s a döndülésben megfájdult a fe­jünk. A huzalt le­vitte a sapkámat, a toronyablakból láttam, hogy re­pül, hintázik az lefelé. Játszot­tunk, odafenn a temetés alatt, s elvétettük a harangozást: ak­kor is kongattunk, amikor az öreg ácsmestert már leengedték a sírba. Jönnek a rég eltávozottak. A faluvégen kezdjük a szélső ház­nál; így könnyebb a számbavétel. Rakogatjuk egymás mellé a neve­ket: ez él, ez már meghalt; leltárt veszünk élő és holt ismerőseink­ről, miközben rádöbbenünk: ez a f'alu már nem az a falu. Gyermek­korunk félnőtt szereplőit itt leljük meg a fűszagú, földszagú mozdu­latlan halmok alatt. Halottak napján itt találkozunk azokkal is, akik látogatóba még hazajárnak létező rokonaikhoz, vagy ide a temetőbe, halottaikhoz. Koszorút hoznak, megnyugvást visznek. Némán körbeóllják a sírt — a halottakhoz nem szoktak be­szélni —, meggyújtják a kegyelet gyertyácskáit, s e hangtalan együttlét után megkeresik az is­merőseiket, a gyerekkori pajtáso­kat, hogy „jé, de meggyarapod­tál”, „ez nem igaz, ez a te fiad”, a te lányod!” — felkiáltásokkal tudomásul vegyék a száguldó éveket. Igen, igen: a sírkövek! A mi sírunkra is került egy. Nem cicomás, fekete márványbe­tétes, tövises-krisztusfejes. Egy­szerű. Egy reggel lementünk a folyóhoz. Még nem szállt fel a harmat, bíbor ágyából akkor kelt a Nap, s mi ásni kezdtük a folyó hordalékát. Föhenyt raktunk zsá­kokba, felcipeltük a föhenyes zsá­kokat a meredek parton, két ke­rekű kulión hazahordtuk öcsémék udvarába, ahol már készen állt a magunk álmodta forma. Saját ke­zünkkel, verejtékezve készítettük el apánknak, anyánknak az emlé­ket. Szép ez a sírkő. Középen egy oszlop nyúlik fel, abból ágazik ki két szárny, a szárnyakon egy-egy kis márványlap: az egyiken ÉDES­ANYÁNK, a másikon ÉDES­APÁNK — aranyozott betűkkel. Aztán a kuliót kivonszoltuk a te­metőbe. Hordtuk a föhenyt, a ce­mentet, gyömöszöltük a puha masszát kalodába: így öntöttük meg a sírkeretet. Kilenc vasoszlop áll ki a keretből — vékony vas­lánccal összefűzve. Körbe ölelik ezek az oszlopok a sírban nyug­vókat, mint egy eleven kerítés. Rajtunk kívül senki se tudja, hogy mindegyik oszlop egy-egy jelkép: kilenc gyereket szült édes­anyánk ... Nyüzsög a temető a nagyhét ele­jén. Hajlott derékkal. M. néném is kicsoszog. Hajdanán együttroptuk a táncot a csárdás ütemére, mind kidőltek a táncosok a kultúrház- ban, csak mi ketten vertük a tak­tust. Járt a lábunk, rezgeti a tes­tünk, izzadt, lihegő hajszában kör- beforgott a báli terem: síkos te­nyerével nekünk tapsolt mind, aki nem bírta velünk az ütemet; a ci­gányok ujjbögyén vér serkent, de .mi még mindig mutattuk, hogy sose halunk meg! — mígnem én, az M. nénémhez képest siheder tacskó, szántszándékkal megbot­lottam, hogy véget vessek az őrü­letnek, mert néném még mindig járta volna Fölszisszenne minden mozdulatra a derekába kúszó fáj­dalomtól, de nem teszi mert az emlékek felszivárognak az ő gon­dolataiba is. — Eljöttetek? — Eljöttünk — feleljük engedel­mesen. — Rendbe tesszük a sírt. Ásunk, hupálunk, porhanyítjuka földet; úgy dolgozunk, mint egy veteményes kertben. — És arra emlékszel-e? — bök néném ujjával az öregerdő felé. — Mire is? — kérdezek vissza. — Hát arra, amikor elevenen el­ástuk magunkat a barna földbe. Néz, ránk hinti aszalt mosolyát, és nyomatékül hozzáteszi: — A ti bunkerotok ott volt a mienk mellett, jobbról meg a Lajos bátyátoké. Valaki fehér lepedőt kötött egy botra, azzal integetett a távoli dombok felé. Szelestén ak­kor már ott voltak az oroszok. Emlékszem-e? Hát hogyne emlé­keznék! A háború végnapjait éltük. Reggel arra ébredtünk, hogy szeke­rekkel, talyigákkal vonul a nép a temetői úton. Mentünk a többi után. Cókmókkal a hátunkon, vo­nult a mi családunk is. — Ki tud­ja, miféle ősi ösztön mozdított ki bennünket addig biztonságosnak hitt. öreg hajlékainkból. Mint haj­dan őseink a török elől a nádasok­ba, úgy vonultunk mi is. Hova? Merre? A temető melletti dombo­kon beástuk magunkat a földbe. Ültünk a szalmán, imádkoztunk, és rettegve vártuk: mi lesz? élű tán két katoná­D val kijött a kisbíró a faluból. Haladék­talanul vissza kell költözni a faluba; ez volt a parancs. A katonák elnyűtt arcán elsimult a mosoly, amikor megláttak bennün­ket a bunkerek szélén. — Davaj, davaj — mondták és integettek. Mutatták: nem kell fél­ni, nyugodtan hazamehetünk. Vége a háborúnak, vagy mi tör­tént? Engedelemesen cihelődtünk, és hazatértünk szegényes hajlé­kainkba. — Az volt a mi feltámadásunk — mondja M. néném, és nevet. Rán­cos arcán igazgyöngyként leperdül egy könnycsepp. Mitől? Sír, vagy nevet? öregerdő feltűzi az ágvégekre a napocskát. Nagyhéten még korán esteledik Hosszabb napokon, ne­héz munkában mennyire vártuk, siettettük a naplementét. Apám a homlokáról letörölte a verejtéket, anyám megigaz­gatta a fején a keszkenőt: látjá­tok megint este lett... Életemben annyifelé jártam: magas hegyek kö­zött, síkságok fö­lött, tenger hab­jaiban láttam bú­csúzni a Napot, de így, ahogy az öregerdő fölött el­száll, nem láttam sehol. A bölcső­hely ajándéka ez annak, aki meg­látja. A bölcsőhe­lyé, mely itt e dombon számunk­ra véget ér. s az időtlenségben vég­telenné válik. — Hát kész let­tetek? — hallik a sírok közül. — Befejeztük. Elegyengetve, megporhanyulva a föld; megrezdül- nek az árvácskák lepke-szirmai. Kiskapával a hó­nuk alatt mennek az asszonyok ha­zafelé. Arcukon a megnyugvás, a kö­zelgő ünnep fé­nye. Fazekas elégedetten csukta össze rajztömbjét. Tucatnyi vázlatot csi­nált az erdőbe nyúló halastó part­ján. Most örül igazán, hogy magá­val hozta erre a délelőtti kirándu­lásra is rajztömbjét. Cigarettára gyújtott, nézte a tó alig mozduló tükrét, a parton sorakozó fákat, az erdő előőrseit. Hevesen tűzött a déli nap, ami­kor a gödrös makadámúton bakta­tott az országúthoz. A kis település felől váratlanul egy lovasszekér fordult az útra, s a poroszkáló lo­vak néhány perc múlva utói is ér­ték. A bakon vékonydongájú. deres hajú, borostás arcú ember ült. — Hó, Ráró — húzta meg a gyep­lőt. A lovak rögtön megálltak. — A kövesútig? — kérdezte Fazekas­tól. — Akkor üljön ide mellém, a lovak lábai mégiscsak gyorsabbak. — Köszönöm — mondta Fazekas, és már kapaszkodott is fel a bak­ra. Különös, furcsa szekér volt, olda­la alig egy arasznyi magas colos deszka. Fazekas kétszer is hátra­pillantott, hinni nem akart a sze­mének, a szekéren porhanyós, hu­muszos föld volt. A szekeresgazda mosolygott. — Csodálkozik az úr? A magam földjét viszem, eladtam. Négyszáz forintért. Egy szekérrel. Tavasztól őszig naponta két-három szekér­rel adok el. Keresik, mint a cuk­rot, az új villatulajdonosok. Tudja, ott a vízparton sziklás, köves, ka­vicsos, szóval rossz a föld. Fazekas cigarettával kínálta az öreget. Csak sokára kérdezte meg: — És mondja már, kedves bá­tyám, honnan van magának ennyi földje, hogy tavasztól őszig szekér­számra árulja? — Az erdő alatt van a házai* egy nyolcholdas telken, van ott bőven. Már negyedik éve árulom, de még öt év múlva sem fogy eL És jó árat kapok érte. A lovak közé csapott, s amikor látta, hogy Fazekas hitetlenkedve pislog rá, folytatta. — A tízszeresét, mintha úgy hol­danként eladnám. Tudja, ezt akkor fundáltam ki, amikor a gyerekek szétszóródtak, s a feleségemmel maradtam a sok földdel, a sok jó­szággal. Belerokkanunk, ha ketten Agotha Margit: Tájkép Berzsenyihez

Next

/
Oldalképek
Tartalom